A mocsarak titokzatos és ezáltal nagyon macerás vidékei a földgolyónak.

A vidám turista felszabadultan ugrálgat egyik zsombékról a másikra, lazán rágózgatva szaladgál a talpa alatt süppedő talajon, aztán egyszer csak egy óvatlan lépés és zsuppsz!, máris combközépig merül a sáros lében. Az erősebb idegzetűek ilyenkor előkapják a nyakukban himbálózó fényképezőgépet és gyors kattintgatással elkészítik utolsó perceik hű krónikáját – mert tudják, hogy ezzel vége, kifutott a film a gépből. Az optimistábbak gyorsan kétségbeesnek és megrettenve kapálózni kezdenek, hogy sikerüljön valamilyen lenyúló növényt találniuk, aminek segítségével kiküszködhetik magukat a trutyiból.

Persze, teljesen hiábavalóan: a láp felett himbálózó faág ugyanis egyből letörik és az utolsó mentsvárként megragadott vékony kórószál is gyökerestől kifordul a földből; aztán hoppsz! és máris nyakig vagyunk a slamasztikában! Néhány hirtelen mozdulat, az ember még beveti a klasszikus Münchausen-féle szabadulástechnikát, mielőtt egy utolsó vágyakozó pillantást vetne a kék ég előtt úszó felhőkre. Aztán halk bugyborékolásba burkolózva enged a mocsár barátságos marasztalásának… Akár a Tarzan-filmekben: ebbe a Nagy Houdininek, de még David Copperfieldnek is beletörne a tudománya!

Belegondolt már valaki úgy igazán, hogy mi minden titkot rejtegethetnek a világ lápjai? Esetleg évezredekkel ezelőtt megfojtott és mumifikálódott viking harcost, vagy mondjuk Cadillac csomagtartóba gyömöszölt maffiózót, faládikóba lakatolt kalózkincset, vadászgépek által lelőtt és lezuhant UFO-t és még sok érdekes csecsebecsét.

Sean Connery a legexebb James Bond azonban teljesen más ügyből kifolyólag tocsog az ingoványban.

Florida egyik nevesincs településén kényszerül laza Armani cuccait bepiszkítani, ugyanis feltett szándéka, hogy felderíti egy színes bőrű csavargó, bizonyos Bobby Earl kéjgyilkosságának ellentmondásait.

Paul Armstrong, a harvardi jogászprof (Connery ízes skót angollal az eredetiben) maga a megtestesült igazságszolgáltatás. Magas szintű erkölcsi értékrendje és az ügy felderítésének vágya vezérli akkor is, amikor kezébe veszi a Bobby Earl-aktákat. Az ügy első látásra teljesen simának tűnik: egy fiatal fekete felveszi a kocsijába a fehér lányt, elhajt vele, kis idő elteltével megerőszakolja, majd pedig megöli. A feltételezett bűnöst kézre kerítették, a tárgyalás lefutott, az ítélet: halál!

Armstrongnak azonban nem tetszik a dolgok ilyetén állása, saját őszes szakállára nyomozásba kezd. De rövidesen akadályokba ütközik – Walter Hill keleti kényelem című filmje óta tudjuk, hogy a mocsári népek kifejezetten rühellik az idegenek szagát. Így van ezzel a helyi főzsaru, Tanny Brown (Laurence Fishburne) is, aki nem túl nagy szívélyességgel fogadja a jogászt – néha már-már azt gondolhatná  a néző, hogy a rendőr is benne van a gyilkosságban. A két férfi közötti ellentét idővel csitulni látszik, ugyanis kiderül, hogy az áldozat közeli ismeretségben volt Brownnal. Közben Armstrong megismerkedik a halálraítélttel és úgy találja, a fiú nem egy kimondott bűnözőtípus: túl intelligens és érzékeny ahhoz, hogy gyilkossá váljon. (Persze, Hannibal Lecter sem egy négyelemis proletár volt.)

Armstrong doki teljes mértékben meg van győződve Bobby ártatlanságáról, ezért gőzerővel lát neki a további kutatásnak. Mindenféle, girbegurba szálakon keresztül eljut egy szintén villamosszékre ítélt gyilkos, a szadista Sullivan cellájába (Ed Harris elemi ereje szerepben). Sullivan pedig idegőrlő játékba vonja bele Armstrongot, amelynek a végén a jogtudor lepődik meg a legjobban, hogy mennyire is hazug az ő igaz ügye…

Arne Glimcher filmje hagy némi kívánnivalót maga után. A rendező hozzánk vág egy jól megtermett, teljesen összegubancolódott gombolyagot azzal a felszólítással, hogy ki-ki a saját összpontosító- és felfogóképességének keretein belül bogozza ki a fogós feladványt. A sztorit addig csűri-csavarja, amíg a legjobb elemzők is homlokukat ráncolva töprengenek a megoldáson – a forgatókönyv egyébként A szökevényt is jegyző Jeb Stuart és Peter Stone munkája. Az alapötlet egyébként egész jó, van benne néhány feszült és meglepetést okozó epizód – egy hirtelenvérű alligátor valószínűleg sokaknak szívdobogást fog okozni –, de leginkább a színészeknek köszönhető az, hogy az Egy igaz ügy nem merül el a hínárok közt.

Fishburne – aki a Tina-beli Oscar-jelölésével hívta fel magára a figyelmet – és Sean Connery között kézzelfogható a feszültség, Ed Harris a legjobb hagyományoknak megfelelően játssza a tömeggyilkost és feltűnik mellettük a régóta nem filmező Kate Capshaw, azaz Mrs. Spielberg is.

Mocsár, láp, szenny. Az Egy igaz ügyből könnyen ráismerhetünk az emberi lélek sötétebbik oldalára, arra, amelyikkel a mindennapi életben is találkozhatunk.

A mosolygó gyilkosok ugyanis néha nem fegyverrel, hanem szavakkal ejtenek sebeket.

(Cinema Videó, 1995)

Nem túl ismert, de ettól függetlenül erős és szórakoztató, a mának is üzenő krimi, az első filmkritikáim egyike. A Sir Sean - Fishburne - Harris trió hozza a megszokott magas színvonalat, érdekessége, hogy még feltűnik benne Kate Capshaw, a második Indy Jones szőkesége, aki miután Mrs. spielberg lett, vissza is vonult a színésznőségtől. Plusz: rövidke szerepben láhatunk egy cuki-mini Scarlett Johanssont is!