Paolo Sorrentino visszatért gyermekkora színhelyére, Nápolyba: az Isten keze a rendező személyes hangvételű önéletrajza, ami ugyan nem a legzseniálisabb munkája, de minden mozit szerető nézőnek remek élmény. Pláne, hogy fontos szerepet kap benne az isteni Diego, illetve a Volt egyszer egy Amerika is!

Egy kicsit Sorrentino feje, egy kicsit Isten keze

Vannak filmek – csak a személyes kedvenceimet felsorolva –, melyek művészi ódát zengenek a moziról, mint például a Cinema Paradiso vagy kommerszebb formában egy városról, akár az L.A. Story, de legfőképpen magáról, a nagybetűs ÉLETről, mint Az élet szép! Nem véletlen, hogy ezekből kettő is itáliai alkotás, hiszen innen, a kicsit pesszimista, árnyékos és elégedetlenkedő Kárpát-medencéből nézve a napsütötte Olaszország lakói azok, akik nem csak a csillogó, de a borongós időszakokat is valamilyen, számunkra megfejthetetlen derűvel, vidámsággal, bohém életigenléssel szemlélik és viselik el. Vagy esetleg nekik is meg vannak a maguk elrejtett titkaik és fájdalmaik?

Paolo Sorrentino – bevallottan legszemélyesebb, a saját fiatalkori élményein alapuló és már Oscar-esélyes mozijában, melyben „majdnem minden igaz” – a felsorolt listához, azaz cinematografica, Napoli, la vita még egyet hozzáír: mégpedig az életet-halált jelentő focit és annak dicsőített félistenét, Szent Diegot!

La famiglia, amiről Torrettoék csak álmodoznak! Több tucatnyian vannak, első ránézésre állandóan civakodnak és hangoskodnak, de láthatólag igazi, hús-vér, smink és púder nélküli, hétköznapi, ám mégis egyedi karakterek, akik persze esendőek, de ha kell, bárkit kibeszélnek vagy kritizálnak. Természetesen katolikusok és természetesen kommunisták, ahogy azt a családfő, Saverio Schisa (a Sorrentino-veterán Toni Servillo – A felesleges ember, A szerelem következményei, Il divo, A nagy szépség, Silvio és a többiek) többször is hangsúlyozza. Ám ezt a látszólag kibékíthetetlen ellentétet feloldja az egymás és az élet iránti szeretet, ami nem csupán a férj és feleség, Maria (Teresa Saponangelo) közötti összetartozást jelentő fütyülés, de az egymás folyamatos ugratása is jelez.

A Schisa-család kisebbik fia, Fabietto (Filippo Scotti) ebben a milliőben éli mindennapjait és próbál utat találni a felnőtté, férfivá válás rögös kőútján, melyen nap-mint-nap más-más személy vagy esemény rángatja előre. Valójában csiszolatlan, kiforratlan, ártatlan jellem, akire ugyanolyan lenyűgöző hatással van egy meztelen, bombázó rokon, mint egy filmforgatás, egy vicces cigarettacsempész vagy egy folyton unatkozó, öregedő, egykori grófnő is.

Az életre való rácsodálkozás és ártatlan kalandozás azonban egy pillanat alatt új irányt vesz, amikor váratlan tragédia árnyékolja be az addig viszonylag kiegyensúlyozott mindennapjait…

A  legfellinisebb direttore, Sorrentino két évtizeddel első nápolyi filmje, A felesleges ember után tért vissza szülővárosába, hogy kissé bohém módon egymásba fűzött jelenetekből építkező történetével elevenítse fel a jó harminc-hamincöt évvel ezelőtti fiatal korát, a nyolcvanas évek közepét, amikor az egész város, a Maradona messiás-várás lázában égett.

Már a mozi első percei – az áldást, termékenységet hozó nápolyi legenda, az apró szerzetes, a munaciello megjelenése – után kitűnik, hogy Az isten keze nem csupán életrajzi film, hanem egyfajta modern mese, egy nápolyi tabló, amiben nem csak a figurák és az események, de a hangulatos  átkötő képek, az érzelmek is a történet részévé válnak. A rendező nem csupán remek karaktereivel, de szótlan képekkel – akár egy földre zuhant csillárral – is képes hatásos atmoszférát teremteni. Igazi tehetsége és ábrázolási képessége azonban az olyan jelenetekben mutatkozik meg, amikor az iskolaudvaron egyszerre vagy négy focimeccs zajlik gond nélkül, vagy abban, amelyikben Maradona angolok elleni „Isten keze” góljának tombolva örülnek az olaszok, ám a „csalás” után lemaradnak az isteni Diego zsenialitását bemutató észbontó szólójáról – mert éppen egymást püfölik a közvetítés alatt.

Nincs „Mammázás”, nincs heves gesztikulálás, – sőt ennek ellenére! –, az első perctől az utolsóig érezzük, hogy hiteles olasz történetet látunk. Hiszen az olyan mondatok, mint az „Azért rúgtam ki, mert muszáj volt. Pár nap múlva újra visszafogadom” vagy a „Van mit szeretni vagy nincs?” csakis Itáliában hangozhatnak el. Az Isten keze valószínűleg nem mindenki filmje és ugyan nem éri el A nagy szépség vagy az Ifjúság magasságait, de életszeretetével, olykor sírva nevetős sztorijával, erős jeleneteivel, csodálatos képeivel éppen jól jön így, Karácsony előtt pár perccel: ott a helye, nem csak az Oscar-gálán, de még inkább a mi hétköznapi, nézői szívünkben és lelkünkben!

Ja, igen… és hogy mi lesz a filmben többször is emlegetett Volt egyszer egy Amerika VHS sorsa? Végül megnézi a Schisa család vagy a dobozában marad? A film befejezése választ ad rá – talán nem véletlenül olyat, amilyet…

(hetediksor.hu, A hetedik sor közepe, 2021.12.23.)

Mediterrán olasz hangulat, foci és persze az isteni Diego legendás-hírhedt gólja! Sorrentino minden egyes alkotása remek élmény és ez az önéletrajzi ihletésű film sem lóg ki a sorból. Melegszívű, néha nevetve pityergő, hadonászós, kiabálós "családi" mozi, napsütötte óda az Élethez!