Az igaz, hogy Dr. Indiana Jones kereken tíz éve nem forgatja legendás karikás ostorát és ha minden jól megy, akkor is csak nagyjából két év múlva tér vissza az önként – és a Spielberg-Lucas páros által – választott nyugdíjából, de addig sem kell aggódnunk, hiszen Hollywood mágusai gondoskodnak arról, hogy ne maradjunk izgalmas kalandok nélkül.

Stephen Sommers, aki korábban a Maugli, a dzsungel fia, illetve tavaly a Kísértethajó című látvány-horrorral ízlelgette a sikert, idén minden várakozást felülmúló kasszacsörgéssel ejtette ámulatba a filmvilágot. Legújabb opusza, A múmia ugyanis már bemutatása hétvégéjén átlépte a 45 millió dolláros határt és azóta a 150 milliót ostromolja Amerikában, nem is beszélve a világ többi részéről.

Háromezer évvel ezelőtt Osiris főpapja, Imhotep (Arnold Vosloo) beleszeret a fáraó ágyasába, majd a nővel szövetkezve megöli az uralkodót. A gyilkosságért szörnyű módon kell bűnhődnie: élve szarkofágba zárják és megátkozzák, hogy élőhalottként szenvedjen az idők végezetéig.

„Szerencséjére” azonban nem kell a világ végéig oszladoznia, hiszen 1925-ben két expedíció érkezik nyughelyére, Hamunaptba, amelyeknek tagjai nem csupán Imhotep sírját, de a fáraók – állítólag ott eltemetett – felbecsülhetetlen értékű kincseit is szeretnék megtalálni. A két csapat egymással vetélkedve próbál a titkok nyomára bukkanni: az elsőt Rick O'Donnel (Brendan Fraser), a légiós vezeti, akihez egy testvérpár, a történész Evelyn (Rachel Weisz), illetve annak jópofán szélhámos bátyja, Jonathan Carnahan (John Hannah) csatlakoznak. A másik, sokkal jobban felszerelt expedíció tagjai között pedig egy egyiptológust, három vagány amerikait és Rick egykori, gátlástalan katonatársát találjuk.

A vetélkedés kezdetét veszi és egészen addig tart, míg egy véletlen folytán a két csapat tagjai földalatti sírjában életre nem keltik Inhotep bosszúra szomjas testét: a múmia kiszabadul és hozzálát, hogy lerója tartozását az emberiség számára...

Az Indy-filmek hangulatát és sodró lendületét idéző, látványos, izgalmas, de ezzel együtt humoros kalandtörténet már második hete tarol a balassagyarmati Madách-ban. Július 22-től azonban Tarjánban is kikel a sírjából a múmia.

(1999, Nógrád Megyei Hírlap)

A napokban csak úgy üldögéltem a napon, bambultam kifelé a fejemből és elméláztam azon, vajon mi lenne, ha videótékás srácként pergetném a napjaimat. Minden bizonnyal nyitástól zárásig mély és termékeny eszmecserét folytatnék a betévedő moziagyakkal mondjuk „A film-noir hatása Steven Seagal művészetére” vagy a „Vajon tényleg nyugdíjba ment-e Sly?” hangzatos címek alatt. És vajon mi lenne, ha egy szép napon a sci-fi és a horror közötti üres polcrész felett egészen véletlenül megpillantanám mondjuk Demi Moore, Jodie Foster vagy – neadjisten! – Catherine Zeta-Jones szerényen esti néznivalót keresgélő szemeit? Valószínűleg meglepetésemben és zavaromban csak hebegnék-habognék, majd bénán téblábolva lányos zavaromban magamra rántanám a fél James Bond-sorozatot, hogy aztán a kazettahalom alól kikászálódva lássam, amint az imádott jelenség rajtam nevetve lazán kisétál a tékából és ezzel együtt az életemből is. És még csak egy autogramot sem kértem – a többiről már nem is beszélve!

William Thacker (Hugh Grant), a londoni könyvesboltos persze nem pancserkodta úgy el a dolgot, mint ahogy én tenném! A kissé ügyefogyott – és egy őrült, de marhára vicces walesi figurával (Rhys Ifans csúcs ebben a szerepben) együtt albérleteskedő – Willnek szintén tátva marad a szája, amikor megpillantja a boltjába betoppanó amerikai szupersztárt, Anna Scottot (Julia Roberts szinte önmagát játssza).

Thacker azonban nem mond csődöt: könnyed társalgásba elegyedik a színésznővel és már röpke pár perc alatt kiderül, hogy ez a két, teljesen ellentétes világban élő ember igencsak passzol egymáshoz. Egy pohár kifröccsenő narancslé aztán még közelebb hozza a könyvest és a nagymenő színésznőt, hogy aztán William nemsokára arra ébredjen: magát újságírónak álcázva a Ritzben üldögél és éppen arra vár, hogy Anna lakosztályába jusson…

Szerelem ez az első látásra, kérem szépen! Szimpatikus hőseink között azonban éppcsak fellángol az interkontinentális love, mindig közbejön valami vagy valaki, mi pedig rághatjuk a körmünket, hogy a fenébe: a mesékben pedig mindig elnyeri a szegénylegény a királylány kezét és hollywoodi úszómedencéjét! Ami késik, persze nem múlik: a két szimpatikus főszereplő és a remek angol komikusgárda a jól megírt és vicces forgatókönyv minden lehetőségét kiaknázva olyan nagyszerű filmecskét varázsol elénk, amilyet a Négy esküvő és egy temetés óta nem láthattunk!

A Notting Hill nyomán már én is próbálom összeszedni magam. Ha kilépek az utcára, sasszemmel figyelem a szupersztárokat és papírcetliről pedig folyamatosan magolom a bűvös szavakat: „Hello, my darling…”

(1999, VOX)

Bő negyed század is eltelt azóta már, hogy a jópofa, csetlőbotló szomszédgyerek, Hugh Grant és a gyakorlatilag önmagát játszó sztár, Julia Roberts egymásba habarodott Notting Hill-ben. A kedves, vicces, léleksimogató komédia azóta is bármikor újranézhető, nem utolsó sorban Rhys Ifans zseniális villanásaiért, amik miatt a színészt örök életre a szívünkbe zártuk.

Egy arab hihetetlen kalandja Hrothgar király udvarában…

Jó sokáig húzódott a nagy csata: Andy Vajna producer már kilencvennyolcra ígérte, azonban csúszott az összecsapás, John McTiernan végül befejezte, azonban még sem vezényelhette megfelelően az akciót, ugyanis nemsokára Michael Crichton vette át a helyét. Újabb forgatási és vágási napok után azonban végre elkészült: lóra pattant A 13. harcos.

Ibn Fadlan felvilágosult arab költő, mégis azon veszi észre magát, hogy valami északi barbár vidéken hatalmas kardot forgatva, maroknyi bátor – de egyre fogyatkozó – fegyveres harcos mellett vállvetve küzd a félelmetes tűzkígyó hordája, az emberevő, természetfeletti lények, a wendolok ellen. A tét egy nép élete vagy halála, a harc kimenetele azonban kétséges, hiszen tucatnyi hősnek kell szembeszállnia egy egész hadsereggel – és saját félelmeivel…

Zseniálisan kitalált és remekül eljátszott karakterek – Antonio Banderas mellett a vikingek szerepében elsősorban Vladimir Kulich és Dennis Storhoi brillíroznak –, látványos díszletek, gyönyörű operatőri munka, A rettenthetelen óta nem látott, kiváló harci jelenetek, na és persze Jerry Goldsmith bá’ Oscar-t érdemlően hatásos muzsikája.

Föld- és vérszag, fegyvercsörgés, harci izgalom és csipetnyi romantika: A 13. harcos első osztályú, remek szórakozás azoknak, akik még mindig hisznek a hősökben és azoknak, akik mindig is kardforgató hősök szerettek volna lenni…

(2000, VOX)

A hányatott sorsú - újravágás, rendezőcsere - vikingkaland számomra az egyik legjobb kardozós témájú mozi, ami valaha a vászonra került. Michael Crichton eredeti kisregénye alapján az arab költő, Antonio Banderas keveredik messzi északra, hogy egy pusztító horda ellen segítse a vad nordemannokat. Látványos csaták, remek képek, jó karakterek és beszólások és természetesen Jerry Goldsmith zseniális zenéje, amiért én kapásból Oscarra is jelöltem volna! Nálam 10/10/