Mitől olyan különleges egy Cortez? Például attól, hogy kém. Meg attól, hogy éppen az ellenség kémébe szeret bele, akivel aztán szigorúan titkos és mértéktartó randikra jár, hogy később, amikor eljön a repesve várt pillanat, kommandósokat megszégyenítő körülmények között vegye nőül a szeretett asszonyt. Aki egyébként esténként a Drágám, mit készítsek ma vacsorára? helyett az Édesem, hogyan mentsem meg a világot? kérdéssel melengeti fel boldog ura szívét.

Robert Rodriguez 23 éves korában, 1991-ben készítette élete első, kereken nyolc perces, Bedhead című fekete-fehér filmjét, amelyben saját családtagjait állította kamera elé. Egy évre rá aztán kultikus figurává nőtte ki magát a 9 ezer dolláros El Mariachi-val és egy csapásra Quentin Tarantino mellett a kilencvenes évek zsenijének kiáltották ki. Rodriguez rövid időn belül a Desperadoval és az Alkonyattól pirkadatiggal lépdelt a biztos csúcs felé, amit sajnos a Zorro álarcából való mondvacsinált kirúgása elérhetetlen távolságra taszított. Robert gyorsan bevállalta a nem túl jelentős Az Inváziumot és sebeit nyalogatva gyerekkori álmaiba temetkezett: így született meg a 007-es Alice Csodaországban, mely a pitiánernek számító 35 milliós költségvetés mellett csak Amerikában 113 milliót hozott!

Gregorio és Ingrid Cortez (Antonio Banderas, Carla Gugino) az átlagszülők átlagéletét élik: nevelik és izgalmas mesékkel traktálják két gyermeküket, Carment és Junit (Alexa Vega és Daryl Sabara) és közben mélyen hallgatnak titkosügynöki múltjukról. A boldog családi életet azonban egy sürgős megbízatás rombolja szét: a szülőknek eltűnt ügynöktársaik keresésére kell indulniuk.

A misszió azonban balul sül el, mert a szálakat háttérből mozgató játékgyáros és showman Fegan Flúgos (Alan Cumming – GoldenEye, Emma, Doktor Zsiványok) elrabolja Cortezéket. Carmennek és Juninak is menekülniük kell, azonban nem bújnak kis pisisként a sarokba: némi gyermeki leleménnyel és bondos ketyerékkel felfegyverkezve úgy szétcsapnak Flúgos csatlósai között, hogy azt még egy század Pindur Pandúr is megirigyelné. Elvégre a Cortez család sarjai ők is!

Rodriguez igazi családi filmet készített. Eddigi munkái humorát a kicsik ízlésvilágához igazítva és persze a véres jeleneteket elhagyva egy elvarázsolt kastélyban játszódó mini-akciófilmet forgatott. A Kémkölykök teljesen ártalmatlan, néha kissé gyerekes, de felnőttek számára is élvezhető mozi: egy komolytalan, de látványos Mission: Teenpossible, melyben az említetteken kívül a szintén szereplő Tony Shalhoub, Teri Hatcher és olyan kultuszarcok, mint Robert Patrick, Cheech Marin vagy Danny Trejo is könnyedén karikírozzák ki magukat.

A meglepetés-sikert követően Rodriguez már készíti a folytatást – Steve Buscemi és Bill Paxton csatlakoznak még a csapathoz – és az augusztusi bemutató után egy hónappal kijön legújabb vérgőzös akciójával, a Volt egyszer egy Mexikó című El Mariachi-Desperado folytatással.

A Kémkölykök végén van még egy záró poén: a True Lies-feelinges befejezés részeként Cortezék riadó-képernyőjén megjelenik a főnökük és agy kezdi a mondandóját: Vészhelyzet alakult ki a Közel-Keleten… Nagyon ismerős a pali! De vajon honnan?

(2002, DVD Magazin)

Robert Rodriguez rövidke szünetet tartott vérzivataros, ám stílusos akciófilmjei között, amikor 2001-ben a korhatárt alacsonyabbra téve elkészítette első, ifjaknak szánt moziját. A Kémkölykök - bár nem volt egy kiforrott film - szép sikert ért el és a következő években két folytatást is megért, majd 2011-ben jött a szülőket helyettesítő Jessica Albával a 4D - A világ minden ideje, hogy az egyre romló minőséget teljesen új szereplőkkel '23-ban a Kémkölykök: Armageddon vigye még mélyebbre. A gyermekkor szerencsére véget ért, most már jöhetnek a megszokott Rodriguez-rombolások...

A science fiction filmnek, kérem szépen: annyi! Kifújt! – mondták a hollywoodi parafenománek kábé hat-hét évvel ezelőtt. Na, ne! – hördülnek fel kétségbeesetten a fanatikusok maroknyi csapata és pánikszerűen elrohannak, hogy a kopogtatást mellőzve George Lucasra törjék lakásának ajtaját.

Minden űrmesék atyja bánatosan ücsörög a nappalijában és szomorú szemét le sem veszi az asztal közepén terpeszkedő hatalmas csillagrombolóról.

Tudom, bemondta a CNN! – szipogja minden kérdezés nélkül, miközben egy törött Y-szárnyút forgat a kezei közt. – Az az igazság, emberek, hogy a sci-fi manapság már senkit sem érdeke! – fejezi be az előszobában szorongó tömeg felé fordulva.

Válaszként többen aléltan hullanak alá, mire Lucas a karját meglendítve röppályára állítja az Y-szárnyút. A vadászgép kecses ívben megkerül egy Ming-korabeli porcelánvázát, aztán lekaszál egy tucat üvegpoharat és a fridzsiderről lepattanva visszatér a nappaliba, hogy telibe kapja a teljesen ártatlanul ásítozó csillagromboló parancsnoki hídját.

Bingó – mormolja a házigazda, beletúr őszes szakállába és súlyos gondolataiba merülve kibámul az ablakon. Valahol nagyon messze, a csillagok közt jár.

A hollywoodiak pedig össznépileg a sír köré sereglenek, hogy könnyeikkel küszködve vegyenek végső búcsút a nézőszámért folyó harc hősi halottjától, a science fictiontől. Szépen rálapátolják a rögöket, még virágot is szórnak a hantra, aztán rohannak vissza a stúdióba, hogy eddigi tutinyerő űrhajós sztorijaikat eldobálva hozzálássanak az újra divatba jött westernesdi és robbantósdi játékaik forgatásához.

Szerencsére maradt még néhány tisztelgő, akik a hideg márványon kucorogva továbbra is szívükben őrzik az elhunyt emlékét. Ezen kevesek közöl való a főscifista német rendező, Roland Emmerich is.

A fantasztikus mániákus éveken keresztül halomra gyártotta a maga olcsó, de azért látványos jövőálmait, amikoris az évtized elején hirtelen első amerikai filmje, a Tökéletes katona című izé direktori székében találta magát. A langyos élőhalott-lövöldözés szép sikernek bizonyult és Roli barátunk máris tervezhette következő, még nagyobb dobása, a Stargate – Csillagkapu forgatását. A hosszú évek óta dédelgetett történet megvalósítása külön örömet jelentett Emmerich számára és amikor az utolsó jelneet utolsó centijét is a helyére ragasztotta, elégedett mosollyal hátra dőlve konstatálhatta a tényt: megszületett a mű!

A film bemutatása után rögtön a toplisták élére szárnyalt, hogy adrenalinszint-robbanást idézzen elő jónéhány fantasztikumot kedvelő néző szervezetében. A Stargate valószínűleg a svájci Erich von Däniken legkedvencebb meséi közé is bekerült, ugyanis a levelesládájában is idegen lényeket szimatoló ufóguru a saját elméleteire adott válaszokat látta visszakacsintani a vászonról. Nevezetesen pedig: kik vagyunk mi, honnan jövünk, valamint mikor megyünk mán haza?

A Stargate, kérem szépen, mindezekre megbízható válasszal szolgál!

A prológusban – úgy az 1920-as évek felé – egy nem mindennapi és az emberiség számára létfontosságú archeológiai lelet feltárásának lehetünk szemtanúi. Egyiptom homokjában kapirgálva – és Indiana Jones-szal versenyt lapátolva – tudósok kis és segédmunkások nagy csoportja egy óriási méretű, ismeretlen eredetű fémgyűrűt, valamint egy szintén rejtélyes, hieroglifákkal televésett kőtömböt bányász a felszínre. Kép elsötétül.

Kilencvenes évek dereka. Daniel Jackson (James Spader – A gyönyör rabjai, Farkas – mostanában állandóan objektív előtt) nem mondható annak a tipikusan öreg, szódásszifon szemüvegű, szöszmötölő egyiptológusnak, aki egyfolytában a levéltárak és múzeumok poros polcainak babrálásával tölti a mindennapjait! Ad egy: mert csupán a harmincadik életéve körül jár, ad. kettő: mert a megszokottól kissé eltérően alkalmazza értékes tudományát.

Ennek a forradalmi hozzáállásnak nemsokára igen érdekes következményei lesznek. Néhány állami alkalmazott keresi fel Jacksont, aztán rögvest autóba zsuppolják és befurikázzák egy szupertitkos katonai bázisra. Mire hősünk feleszmél, ama bevezetőben említett gyűrűvel és kőtáblával találja magát szemközt. A feladat sem semmi: megoldani a két tárgy titkát. Az persze rögtön egyértelmű számára, hogy a hieroglifák nem az isteni  Kleopátra Asterixnek szánt üzenetét rejtik, de ő is igen meglepődik, amikor nem sokkal később a tér-idő ránk boruló kérgét átszakító kaput sikerül életre keltenie.

Tuti a dolog: a földi civilizáció előtt megnyílt az Univerzum ismeretlen dimenziói felé vezető út. A hadsereg persze már készen áll a feladatra: Jack O’Neill ezredes (Kurt Russell minimáldumás Menekülés New York-ból hangulatban) vezetésével elit mókusokból álló különítményt indítanak el az ismeretlen felé.

Roland Emmerich nem spórolt a speciális effektusokkal. A klasszikus hollywoodifilmeket idéző gigantikus díszletei beduin ruhába bújtatott statiszták tízezreivel zsúfolta tele és a rendelkezésére bocsájtott 55 millcsiből jócskán futotta még a különleges „morphing – átváltozós” jelenetekre is. Ezekből tudhatjuk meg tulajdonképpen, hogy mi is a piramisok igazi funkciója, miért volt az isteneknek állatfeje, miért érdemes szarkofágban szunyókálni és ki a fene volt valójában Rá (Jaye Davidson: nemileg nem jellemző), a homoktenger borította Abydos bolygó Napistene.

Remek kis szórakozás zaftos trükkökkel, monumentális látványosságokkal. Valószínűleg nem is kell egy-két évnél többet várnunk a következő Stargate-epizódra.

Hogy mi lesz benne? A skála nagyon széles: rejtélyes dolgokkal úgyis úton-útfélen találkozhatunk! Ott van a Nazca-fennsík, Atlantis titka vagy Kevin Costner Westworldje! Kell ennél több?

(Cinema Videó, 1995)

A maga idejében Roland Emmerich sci-fije ötletes, látványos hiánypótló volt és bár 30 éve még úgy tippeltem, hogy az eredeti szereplőkkel mozifilmként, Csillagok háborúja, szinten folytatódik majd a történet, ám a Csillagkapu Univerzum a tévéképernyőn teljesedett ki: 1997-2007 között több, mint 200 epizóddal futott a népszerű Csillagkapu-széria, majd közben a Csillagkapu - Atlantisz (2004-2009), a Csillagkapu: Univerzum (2009-2011), közben pár, videóra készült történet után, hosszas kihagyással 2018-ban jött ki a hamvába holt Csillagkapu: Catherine. Azért nem bánnám, ha az eredeti féregjáratot követve láthatnánk egy újabb mozifilmet is...

Tudtuk, hogy egyszer újra visszatérnek!

Na jó: többé-kevésbé visszatérnek! A Jurassic Park legújabb látogatói körútja előtt ugyanis elvesztettünk néhány régi ismerőst. Többek között a cinikus Jeff Goldblumot, a zeneszerző John Williamset és a rendező Seteven Spielberget – illetve őt csak majdnem, hiszen producerként azért mindent látó távcsövével rajta tartja a szemét a forgatási helyszínen. A veszteségi lista helyett azonban újra üdvözölhetjük Sam Neillt, egy rövidke időre Laura Dernt és természetesen a mindig friss húsra vágyó, szolgálatkész statisztahadat!

Dr. Grant (Neill) egy kissé elcsodálkozik, amikor a Sorna szigetre érve tapasztalnia kell, hogy egy hatalmas, a T-rexet is könnyen legyűrő, új fajta dínó – sajnos nincs kéznél az Élet az ember előtt – éppen az őt szállító repülőt és utastársait kívánja felfalni. Az őskori ebéd kis híján sikerül is, de tudósunknak, valamint William H. Macynak, Téa Leoninak és Alessandro Nivolának sikerül kereket oldania. Örülhetnek is, hiszen ők nem szórakozásból vannak a terepen: a Macy-Leoni házaspár eltűnt fiacskájának nyomát keresik. Ehhez azonban még jónéhány őshüllőnek van egy-két keresetlen harapása…

Röviden ennyi a most Joe Johnston (Drágám, a kölykök összementek!; Jumanji) által rendezett folytatás cselekményének lényege. A szűk másfél órára szabott hosszúság be is határolja a lehetőségeket: bár néhány érdekes újdonságot megtudunk az őshüllőnkről és pár újabb alfajukkal is barátságot köthetünk, az eredeti alapgondolatot képező “vajon jogunk van-e klónozni?” felkiáltás helyett most az “emberek, karikába járjon a lábatok!” érvényesül. A film ugyanis csont nélküli, de látványos és mindvégig szórakoztató cselekmény-vezetésével valahol a Frédi-Béni, valamint A szökevény közötti mezsgye dramaturgiáját követi.

A Jurassic 3-ban azonban az, hogy a menekülők vajon elkövettek-e egyáltalán valamit, na az aztán az üldözőket egyáltalán nem érdekli! Persze a raptorokat leszámítva.

 (DVD Magazin, 2002)

Július elején érkezik majd a Steven Spielberg által életre klónozott dínók legújabb, Jurassic World: Újjászületés címet viselő kalandja, melynek női főszerepére nem kisebb nevet sikerült megszereznie Gareth Edwards rendezőnek (Godzilla, Zsivány Egyes, Az Alkotó), mint Scarlett Johansson. Ám a korábbi őslényparkos epizódok sem nélkülöztek - akkori - nagy neveket, így az eredeti trilógia befejező részében is olyan imserős arcok tűnnek fel, mint Téa Leoni, William H. Macy vagy az alap-tudósok, Sam Neill és Laura Dern. A látvány és a dínók első osztályúak, a sztori hagy némi kívánnivalót maga után. Azért szórakoztatóan illeszkedik a nagy T-Rex-birodalomba...