Ez a cég nem egy olyan gazdasági társaság, amilyet mifelénk szoktak alapítani. Bár ennek a cégnek is van főnöke és a dolgozók is minden nap bejárnak a munkába és tulajdonképpen bizonyos értelemben termelés is folyik a falak között, ám a Szörny Részvénytársaságnál mindez nagyon furcsa keretek között zajlik – a máshol a szabvány szerint hosszúcombú, feszülő blúzú, szöszi titkárnőről már nem is beszélve!

A Disney és a Pixar immár sokadik közös, komputer-animációs meséje gyermekszobánk sötét sarkaiba, a nyikorgó szekrényajtók rejtekébe, a félhomályban szörnyeket formáló ruhánk árnyai közé vezet el – pontosabban: Monstropolisba, a szuperhiper dimenziókon túli szörnyvárosba, mely éltető energiáját az evilági kisgyerekek sikolyaiból nyeri és mely energiáért lelkiismeretes melósok tucatjai teszik kockára minden nap akár az életüket is. A helyi kiváló dolgozó és szupersztár a böhömnagy, zöld-lila szőrzettel borított Sulley, aki a gyerekszobákba kommandósként berontva hihetetlen sikoly-energiák előállítására ösztönzi a kocsonyaként rettegő gyerkőcöket. Az élmunkásnak persze van legjobb barátja és fegyverhordozója is: ő az egyszemű zöld gombóc, Mike, a szöveggép.

A két haverra egy nap hatalmas veszedelem ront: az egyik, véletlenül nyitva felejtett ajtón betipeg minden szörnyek legszörnyebbike, a Monstropolis lakóit lemészárlással fenyegető rémálom: egy icipici kislány. Hőseink némi sikítozást követően átveszik az irányítást és elhatározzák, hogy amilyen gyorsan csak lehet, saját hálószobájába toloncolják a szörnyekre halálos veszélyt jelentő embergyereket. Mire azonban ez sikerül, még sok víz lefolyik a homlokukon…

A Szörny Rt. viccei, szép színei és figurái a megszokott, magas szintű Disney-szórakoztatást hozzák: a világviszonylatban a maga 523 millió dollárjával Az Oroszlánkirály után a második legsikeresebb rajzfilmként nem csupán a legkisebbek, de fordulatai és akciói – ajtóraktár! – révén az egykorvolt lurkók számára is remek, sikítozós-nevetős élményt nyújtanak.

Gyerekek, ha lefekvéskor a mami és a papi megnyugtat, hogy ne féljetek a szoba sötétjében, hisz nincs ott semmi, ami megijeszthetne benneteket, no, akkor ne higgyetek a szülőknek! Az éjszaka ugyanis veszélyekkel teli és bármelyik pillanatban rátok ronthat egy rémséges, habzó szájú, százkarú, trillióbilliómilliárd fogú szörnyeteg – persze csak a munkaköri kötelességét végezve!

(2002, Filmcsillag)

2001-ben, amikor még kézzel is rajzoltak animációs filmeket, a mindig egyedi sztorikkal előrukkoló Pixar elkészítette egyik legötletesebb és legzöldebb energiát biztosító filmjét, melyben John Goodman, Billy Crystal és Steve Buscemi adták a főhősök eredeti hangját. A szörny- és valós világ vicces-érzelmes keveredése akkora sikert aratott, hogy 12 évvel később előzményként a megszokott sulisfilmek mintájára a Szörny Egyetem került vászonra, ami végül még több dollárt sikított a Pixar kasszájába. Azóta nem érkezett újabb folytatás, ám az tuti, hogy az egykori nézők még mai is nagyon óvatosan nyitogatják az ismeretlen ajtókat...

Kihunynak a fények, a közönség morajlása lassan elhalkul, már csak egy-két gyors köhincsélést hallani… aztán teljes lesz a csend. Néma sötétségben ül a közönség egy darabig és a legtürelmetlenebbek már éppen fészkelődni és sugdolózni kezdenének, amikor…

…vakító hasít bele a nézőtér feketeségébe és valahol a megfoghatatlan távolban egy lángoló betű jelenik meg a levegőben: C! A közönség meglepetten hunyorít, majd érdeklődve előrehajol, mire hatalmas szikraeső közepette újabb betűk robbannak bele a légüres térbe: H-I-C-A-G és a legvégén mindent gyűrűszerű fényesőbe vonva egy O! A nézők meglepetten hátrahőkölnek, ám nincs idejük sokáig csodálkozni, hiszen a mindent magába szippantó fényárban férfiak és nők tódulnak a színpadra, hogy bűnös, számító, árulással és hírnévvel teli összevisszaságban bemutassák nekünk a várost, melynek neve: CHICAGO!

Roxie Hart (Renée Zellweger) egy szőke-szürke kis leányzó a sziporkázó nagyváros forgatagában, egy ártatlan, az eddigi életénél többre vágyó csillagocska, aki azonban mégsem egy szende ártatlanság. Történik ugyanis, hogy Roxie hirtelen felindulásból végez szeretőjével és nagy csinnadratta közepette bevonul a börtönbe. Tesz ezt úgy, hogy ezzel a látványos akciójával nem csupán a sajtó elsőszámú sztárjává válik, de a korábbi show- és botránykirálynőt, jelenlegi kótertársát, Velma Kellyt (Catherine Zeta-Jones) is letaszítja a hírnév kétes trónjáról. Ebben pedig nagyon nagy segítségére van a sármos, ellenállhatatlan, a szavakat és trükköket igen ügyesen csavaró jogászmágus, Billy Flynn (Richard Gere). Roxie a fényképezőgépek villanófényeiben fürödve akár hátra is dőlhetne, ám nemsokára alatta is remegni kezd a trónszék. Nemsokára ugyanis egy még nála és Velmánál is vérszomjasabb nőszemély kerül a rácsok mögé, hogy belibbenésével Roxie dicsőségét is a múltnak adja át.

Az egykori sztárok számára mind a siker, mind a címlap ugrani látszik, ám ekkor, az utolsó előtti pillanatban magabiztos mosollyal az arcán feltűnik Billy Flynn, hogy díváinkat ismét az őket megillető helyre emelje…

Rob Marshall nevével eddig nem nagyon találkozhattunk, hiszen a legutóbbi időkig koreográfusként dolgozott és a Chicago az 1999-es Annie után csak a második rendezése. Ám egy viszonylag zöldfülű direktor részéről nem elhanyagolható tény, hogy alkotása a 2003-as év egyik legnagyobb sikereként tizenhárom Oscar-jelöléséből hatot haza is vihetett.

A latban legtöbbet nyomó legjobb filmnek járó trófea mellett Catherine Zeta-Jones legjobb színésznőként kapott szobrot, mellette pedig a díjat érdemelt a vágó, a látványtervező, a jelmeztervező és a hangtechnikusok is. Bár a rendező, a forgatókönyvíró, az operatőr, a dalszerzők mellett mellékszereplőként Renée Zellweger, Queen Latifah és John C. Reilly is kénytelen volt üres kézzel távozni, tehetségük és munkájuk révén remek szórakozássá vált a Chicago. A tempós, remek zenékkel, dalokkal és táncbetétekkel megtoldott történet a sztárság legmagasabb csúcsaira, az emberi ármány és sikeréhség legmélyebb szakadékaiba vezet el úgy, hogy mindeközben remek, változatos szórakozást nyújtva Chicago álomszerű világába invitál be.

Szóljon hát az a bűnös jazz!

(2004, DVD Magazin)

Az időszakosan visszatérő musicalhullám egyik utolsó nagy dobása volt a színpadon is sikeres mozi. Az éneklős filmek dallamai között otthonosan mozgó Rob Marshall (Vadregény, Mary Poppins visszatér, A kis hableány) gengsztersztorijában az akkoriban csúcson lévő Catherine Zeta-jones és Renée Zellweger mérte össze tánctudását Richard Gere értő tekintete előtt. A jutalom nem maradt el, a tizenhárom (!) jelölésből az Akadémia hat kategóriában ítélte oda az arany szobrocskát...

Tudod, amikor úgy nagyjából fél évvel ezelőtt elmentem a moziba és az „én már nem is tudom, hogy melyik” filmet akartam végig nézni, a nézőtéren ücsörögve egyszer csak enyhe bizsergést kezdtem érezni a tarkómban. Ez pedig általában az egészen rendkívüli filmélményeket szokta számomra előre jelezni.

Szóval, ültem a moziban és szemem előtt leperegtek az unalomig ismert, csokit, üdítőt és más nyalánkságot hirdető reklámok – majd hirtelen az egész vászon kék színűre váltott. Megkezdődött a filmbemutató.

Miközben a gyors egymásutánban következő jelenetekben végsőkig eltökélt férfiak küzdöttek egymással, nagy meglepetésemre lágy, zongorával kísért aláfestő zene szállt a levegőben. (Ha jól emlékszem, ennyire szelíd és ennyire nyugtalan előzetese eddig csupán A holló című filmnek volt!) Csak ültem, néztem és annyira nem tudtam szabadulni a képek hatása alól, hogy néhány héttel később az elsők között váltottam jegyet a Szemtől szemben című nagyvárosi eposzra – a FILMre! Michael Mann háromórás, lenyűgöző történetére, arra a mesteri módon elkészített krimire, amely nem csupán egy bűnügyi történetről, hajszáról, pénzről, hanem annál sokkal többről, kapcsolatokról, emberekről, érzelmekről és életekről, de legelsősorban két férfiről, két élő legendáról, a színészet nagymestereiről szól. Mégpedig: Alről és Bobról, Bobról és Alről!

Persze, most kritizálhatsz a fellegekben járó stílusért, ők ketten ugyanis, mint Hollywood főgengszeterei (Mindenek előtt A keresztapa-széria, A sebhelyes arcú, Carlito útja, Taxisofőr, Volt egyszer egy Amerika, Aki legyőzte AL Capone-t, NagyMenők, Casino) hagytak maradandó nyomot a világ filmlexikonjaiban. De ne felejtsd el, hogy a mozinéhány legutolsó fenegyereke – Coppola, De Palma, Scorsese – által rendezett, az „elszállt művészember” szemével nézve kemény stílusú, kommersznek tűnő filmjeik mellett olyan elsőosztályú – és Oscart érdemlő! – drámákban nyújtott alakításokkal, mint a Serpico, az Egy asszony illata, A szarvasvadász, a Dühöngő bika és az Ébredések is képesek voltak elkápráztatni bennünket.

A sors és a filmrendezők eddig úgy óhajtották, hogy a két szuperszínész egymástól függetlenül járja az útját. Michael Mann, a rendező-forgatókönyvíró-producer azonban másképp döntött és ennek eredményeként olyan filmtörténeti jelentőségű párosítást hozott össze, amellyel talán  csak egy Charles Chaplin – Buster Keaton vagy egy Marlon Brando – James Dean összeállítás vetekedhetett volna.

Szóval, elég ennyit mondanom: Robert De Niro és Al Pacino egy filmben…!

A rosszak (lásd: Darth Vader) általában feketében járnak. Néha azonban a jók is (lásd: Luke Skywalker) előnyben részesítik a sötét ruházatot. Ez a megállapítás azonban duplán vonatkozik a profi bűnözőre, Neil Mccauley-ra (Bod) és a megszállott kopóra, Vincent Hannára (Al); ők ketten ugyanis – leszámítva azt, hogy a törvény melyik oldaláról tüzelnek át a másikra – valahol a jó és a rossz ember kategóriája között foglalnak helyet. McCauley hideg fejjel gondolkodó, minden akcióját aprólékosan eltervező és kivitelező, minden eshetőségre előre számító nagykutya. A kőkemény, mosolytalan külső mögött azonban ő is csupán egy magányos, gondokkal küzdő ember, ugyanolyan, mint bárki más a tízmilliós Los Angelesben. Ellenfele, Hanna éppen az ellenkezője. Energikus, agresszív, dühös véreb, aki ha szimatot fog, addig nem nyugszik, amíg kiterítve nem látja a prédáját; emellett pedig szinte tétlenül nézi, önpusztító hajszája árnyékában hogyan omlik porrá a sokat tűrő Justine-nal (Diane Venora) kötött házassága.

McCaule, csapatának tagjaival Chris-szel (Val Kilmer), Michaellal (Tom Sizemore) és még néhány fegyverropogtatóval rajta ütnek egy pénzszállítón. Az akció eredményeként eltüntetnek 12 millió dollár értékű kötvényt, amelynek elismervényeként a három biztonsági őr hulláját hagyják hátra. Az ügyet a rendőrség legrámenősebb zsaruja, Hanna kapja – és vérszagot szimatolva, istent-embert nem kímélve, egész L.A-t felforgató üldözésbe kezd.

Többet nem mondok el neked a filmről, mert akkor hosszú oldalakon keresztül mesélhetném a történet kisebb-nagyobb csavarintásait, a két ellenfél szinte baráti kapcsolatát és teljesen hasonló gondolkodását. És akkor még nem is beszéltem a tucatnyi, kitűnően ábrázolt mellékszereplőről, az ők külön kidolgozott konfliktusaikról, a maratoni utcai összecsapásról, valamint a filmben végigvonuló epikus hangvételről!

Michael Mann most aztán feladta a leckét! Emlékszel még arra a tökéletesen megkomponált jelenetre Az utolsó mohikánból, amikor Daniel Day-Lewis áttört a csatában harcoló emberek tömegén, hogy megmentse a szerelmét? Nos, a Szemtől szemben ugyanilyen felkavaróan hat a nézőre – a különbség csupán az, hogy három órán át nem tudsz szabadulni a hatása alól!

Dante Spinotti felvevőgépe előtt a nagyvárosi pokol és az életet adó szerelem egyszerre van jelen. Kamerája hol vadul száguldva, hol pedig észrevétlenül helyben maradva festi elénk azt a gigantikus freskót, amelyhez Elliot Goldenthal, a Kronos Quartett, Moby és mások szereztek csontig hatoló muzsikát.

A Szemtől szemben (eredetileg Heat, azaz hőség) egy összetett, feszült atmoszférájú alkotás, olyan, ami a benne uralkodó hideg, kék szín ellenére is tűzbe hozza a nézőt.

A Szemtől szemben ugyanis a legbelsőbb rétegeiből, észrevétlenül izzik. Mégpedig akkora hőfokon, hogy attól rögtön megizzad az ember tenyere!

(1996, Cinema Videó)

Harminc éve a filmtörténet egyik legkiemelkedőbb alkotása! Pont.