Minden családnak meg van a maga fekete báránya: Mel Coplin (Ben Stiller) famílijábán is ugyanígy van ez, ám az egyetlen probléma az, hogy éppen Mel az a bizonyos fekete bárány. A fiatalember újdonsült apuka, aki boldog egyetértésben él gyönyörű, szeretett feleségével, Nancyvel (Patricia Arquette), ám a családi szaporulat hirtelen visszájára fordul az ő esetében: Mel ugyanis váratlanul elveszíti a szüleit. Pontosabban szólva: megtudja, hogy eddigi apja (George Segal) és anyja (Mary Tyler Moore) valójában nem is az édesősei, hiszen annak idején, babakorában fogadták örökbe.

Az első megdöbbenés után hősünk elhatározza, hogy felkutatja vér szerinti szüleit és akármibe is kerül, de felkeresi őket. Vizsgálódása nemsokára sikerrel jár, mivel a gyámhivatalon keresztül sikerül megtudnia, hogy eredeti családja, Schlichtingék (Alan Alda és Lily Tomlin) valahol délen, Új-Mexikóban éldegélnek. Mel felpakolja feleségét, valamint Tinát (Téa Leoni), az ügyről esettanulmányt tervező pszichológusnőt és elindulnak, hogy végre forró öleléssel köszönthessék az édesszülőket.

Az a bizonyos ölelés azonban kissé korábban és valahogy más formában esik meg, ugyanis a tervezettnél hosszabbra nyúló utazás alatt váratlan meglepetésként éri Coplinékat a hirtelen kirobbanó hormontúltengés, a félreértések sora, sőt még korábbi szerelmek váratlan feltűnése is.

A folyamatos kavarodás végére Mel számára már szinte felüdülésnek tűnik a megérkezés, hiszen az utóbbi időben kissé gyagyásnak mutatkozó jelenlegi rokonságával ellentétben reményei szerint régi-új családjának tagjai már a normális átlagpolgárok sorát gyarapítják. Vagy talán tévedne?

A rutinos vígjátékosnak számító Ben Stiller főszereplésével készült és remek további színészi alakításokat felvonultató vígjáték a könnyed viccek és a fekete humor egyvelegét adva szórakoztat: furcsa emberek, meghökkentő szituációk során keresztül meséli el Mel utazását, mely azonban nem csupán a benne szereplő flúgos társaságot mutatja be, de torz tükröt tart elénk, nézők elé is: valójában mi sem vagyunk különbek, amikor túltengő érzelmeinktől, félelmeinktől vezérelve hagyjuk, hogy gyagyaként könyveljenek el a hozzánk legközelebb álló szeretteink is.

(2004, DVD Magazin)

Hó, hó és hó! Amerre a szem ellát, mindenfelé csak sziporkázóan vakító, az eget és a földet egybe fagyasztó hó!

Hirtelen egy izzó valami szakítja át a légkört, hogy néhány másodperc alatt a látómezőt kettészelve valahol jó messze a talajba csapódjon. Jég- és földdarabok robbannak szerteszét és a lassan oszladozó füstgomolyok közül egy többkarú fémlény, a császári űrflotta felderítőrobotja emelkedik ki.

Csók, Isten hozott mindenkit a fagyos Hoth-rendszerben! Újra itt vagyunk, hogy továbbra is együtt izguljunk a felkelő barátainkért, a Galaxis szabadságáért és a most még fényévekre pislákoló békéért. Darth Vader ugyanis nem az a fajta, aki csak úgy annyiban hagyja a Halálcsillag elpusztítását; összevonja csapatait és sakkra-mattra játszik. Kétség se, férhet hozzá: a Birodalom visszavág!

Remek – vacogja George Lucas a hóesésben és jólesően konstatálja, hogy ez a mostani speciális effekt is „ült”, a nézők egy pillanatig sem fognak filmtrükkre gyanakodni. Mr. Lucas összedörzsöli vastag kesztyűbe bújtatott tenyereit, majd mosolyogva eltrappol a ropogós havon, hogy a cudar norvégiai telt a háta mögött hagyva felhörpintsen valami szívmelengetőt. A kihívás tonnányi jégtömbjét cipelő stáb pedig folytatja a forgatást. Ugyanis főnökük – és persze a közönség – jogos elvárásainak megfelelően túl kell szárnyalniuk a Csillagok háborúja által az űrbe kilőtt mércét. Az első részt az eredeti tervek kétszereséből, potom kilenc és fél millióból hozták ki, ezért érthető is a nagy hajtás: a Birodalomnak… nagyobb költségvetéssel minden idők leglenyűgözőbb látványosságát kell nyújtania.

Kukkerolja tehát mindenki a hómezőt! Támadnak a lépegetők! A császári csapatszállítók komótos fémmonstrumokként a Hoth fehér síkságán, hogy felkutassák és végleg elpusztítsák az ellenség bázisát. A Halálcsillag felrobbantásával ugyanis a lázadók csak egy csatát nyertek meg, de…

…a harc továbbra is folytatódik, mert a háborúnak még nincsen vége!

Hiába azonban a felkelők hősiessége, a hósiklók ádáz rohama: a Birodalom mindent eltaposva, megállíthatatlanul nyomul elpőre. Sajnos nem marad más hátra, hőseinknek rohamtempóban csomagolniuk kell, ha el akarják csípni az utolsó járatot, ami elrepíti őket a Hoth szétszaggatott felszínéről. Ezért az öreg Kenobi szellemének útmutatását követve Luke a Dagoba-rendszer felé veszi az útját, hogy Artu segítségével megtalálja minden Jedik mesterét, Yofát, aki felkészíti őt a Darth Vaderrel vívandó fénykardpárbajra.

Eközben a koráliai Han Solo egyfolytában a Millennium Falcont próbálja fénysebességre kapcsolni. Ebben szíves örömest segítene neki Csubi, Leia hercegnő vagy akár Thripio is, de az életben maradásuk pillanatnyilag sokkal jobban leköti a figyelmüket. Miközben Han hol a veszettül záporozó aszteroidák, hol pedig a még veszettebbül lövöldöző birodalmi TIE-vadászok elől lavírozik, fényes bizonyságát adja annak, hogy nála merészebb és vagányabb pilóta még nem száguldozott a Galaxisban. Ez azonban kevés, ugyanis réges-rég nyugisabb tájakon pihengetne, ha nem éppen a francos hiperhajtómű bütykölgetésével lenne elfoglalva. Mentőmegoldásként végül úgy dönt, felkeresi régi cimboráját, Lando Calrissiant (Billy Dee Williams) és Felhővárosban végleg helyrepofoztatja szeretett Falconját.

Arról azonban nincsen tudomása, hogy vannak mások is, akik ugyanezt az úticélt választották és ők nagy valószínűséggel nem a naplementében fognak gyönyörködni…!

A Birodalom visszavág az 1980-as év legnagyobb sikerének bizonyult. Nem is vitás, messzemenőkig beváltotta a hozzá fűzött reményeket. George Lucas saját bevallása szerint a trilógia középső része sikeredett a legkomorabb hangvételűre, de ez úgy tűnik, nem zavarta a közönséget. A főhősök folytonos menekülése, a fináléban Luke és Vader között lejátszódó párbaj, valamint Han Solo elhurcolása egyrészt kellő izgalmat szolgáltatott, másrészt pedig a befejezést nyitva hagyva előre vetítette a harmadik epizód cselekményét.

Lényeges változás volt, hogy Lucas lemondott a rendezésről, a karmesteri pálcát átengedte Irvin Kershnernek.

A szülőatya ehelyett a produkció háttérszervezésével, valamint a Csillagok háborúja nyereségéből létrehozott Industrial Light and Magic nevezetű trükkcége irányításával foglalatoskodott. (Az ILM azóta is az imsert Világegyetem elsőszámú effektgyártója. Munkatársai készítették többek között a Terminator 2., a Jurassic Park és most legújabban a Casper trükkjeit is. Álítólag minden Oscar-díj ünnepség alkalmával a színpadhoz közel helyezkednek el – így ugyanis nem kell sokat gyakorolniuk a szobrocskáért!)

Lucas ismét újított. Olyan figurákat vett bele a sztoriba, mint Yoda, a szomorúszemű tanítómester vagy Lando, aki a harmadik részben is jelentős szerepet kap. Fantáziája nagyságát dicséri a film egyik csúcsjelenetét képező lépegető-támadás, de Felhőváros világa is. Emellett időt szánt a karakterek jobb kidolgozására és így Han és a hercegnő közötti kapcsolat, valamint a Luke – Leia – Vader háromszög is mélyebb tartalmat kapott.

Hogy lehet-e még fokozni? Hát persze – Mr. Lucas ugyanis a befejezésre tartogatja a legjobb protontorpedóit!

(1995, Cinema Video)

Valószínűleg mindenkinek volt már olyan élménye, amikor hosszas tévénézés után úgy hajnali három és fél négy között pihepuha párnára fektette a fejét, lehunyta a szemét és már éppen át akarta adni a testét a lazulásnak, amikor hirtelen egy egészen más, vibráló világ jelent meg előtte.

A látvány elképesztően sodró. Színes lángok cikáznak villámgyorsan, őrülten pergő képek váltják egymást, majd egy világító, narancs színű valami húz el a szemcsés háttér előtt. Ezredmásodpercnyi időközökkel egyéb önkéntelen agyszülemények tűnnek fel, majd robbannak milliónyi darabra.

Nos, leginkább ezekhez a vibráló, sziporkázó micsodákhoz lehet hasonlítani a Született gyilkosok című érdekességet!

Oliver Stone dühös ember. A Vietnamot is megjárt rendező-forgatókönyvíró nem az az otthon ülő átlagamerkai, aki kezében jéghideg sörrel, az NBA rájátszásának nézése közben vezeti le a lelkében felgyülemlett feszültséget. Ő egyszerűen előkapja az írógépét és a billentyűk géppuskaszerű püfölésével forgatókönyv formába önti véleményét, majd jónéhány éves hiábavaló talpalás után talál egy filmgyártó céget, amely van olyan merész és bátor, hogy pénzt áldoz a forgatás megkezdésére.

Oliver Stone nem csak dühös, hanem szókimondó ember is! Eddigi munkái – noha sokszor kerültek Oscar-közelbe és el is vittek a díjakból néhányat -, mindig nagy vitát, felzúdulást és ellenségeskedést váltottak ki. Hosszú évek óta úgy tartják számon, mint Hollywood első számú botrányhősét, aki minden egyes alkotásával a lapok címoldalára kerül. Ő az a filmrendező, akit dicsőíteni lehet őszinteségéért és megalkuvásmentes véleményéért, de mélyen a mocsokba is lehet rántani éppen ugyanezekért.

A vietnami háború borzalmait, a Wall Street-i pénzvilágot és a Kennedy-gyilkosság hátterét leleplező filmjei után tavaly elkészítette eddigi legutolsó művét arról a mindenki által ismert intézményről, ami egy-egy doboz formájában otthonok millióinak szórja az unalmas hétköznapokat feldobó híráradatot. A neve röviden: média. Időtlen időkig lehetne vitázni arról, hogy hatása káros vagy hatékony, betölti-e oktató szerepét vagy egyszerűen csak olyan embereket nevel, akik kedvenc tévéműsoruk után foteljükből felkelve és Berettájukat zsebre vágva békés bevásárlás helyett vérfürdőt rendeznek a szupermarketben.

Állítólag mindenki születik valakinek-valaminek. Egyesek például csórónak, milliárdosok csemetéjének vagy esztergályosnak: másokra viszont rámondják, hogy „Te, ez a gyerek egy született Einstein”, esetleg már öt éves korukban virtuóz hegedűművészként vagy potenciális elnökjelöltként emlegetik őket. És vannak olyanok, akiket egy hanyag vállrándítással elintéznek, pedig csillogásmentes, kifejezéstelen szemük leleplezi természetüket.

Ők: a született gyilkosok. Belőlük szerencsére nagyon kevés létezik.

Mickey és Mallory viszont közéjük tartozik. A KÉT FIATAL Oliver Stone olvasatában mint afféle XX. századi modern techno-Robin Hoodok tetteikkel belevésik magukat a közemberek érző szívébe. A középkori jótevőhöz képest ők azonban aprópénz helyett éles lőszert hintenek boldogra-boldogtalanra.

Történetük két részre bontható: egy gyilkolósra és egy mészárlósra.

Laza gitárzene és laza ének hallatszik. Minden esélyünk  meg van arra, hogy egy látványos cigarettareklám közepébe csöppenjünk westerncsizmával, csörgőkígyóval, kaktuszokkal és vörös sziklatömbbel a tengerkék ég előterében. Azonban öt perc sem kell hozzá és az útszéli poros bár vendégei közül csak egyetlenegy ember marad életben, hogy elmondhassa a zsaruknak: Mickey (Woody Harrelson) és Mallory (Juliette Lewis) erre járt. Erre járt, betért egy pofa sörre és akit akart… kinyírt! Simán és lélektelenül. Aztán elhajtott, tovább a 666-os úton.

És ezzel megkezdődik a történelem egy legsodróbb lendületű és legagresszívebb road movie-ja. A két hős lángtengereken, háborús jeleneteken, óriási, gyilkos tekintetű arcokon száguld keresztül, majd egy-egy pillanatra rajzfilmbetétek és katasztrófák képei képei villannak fel, akárcsak egy virtual reality számítógépes játékban. A néző az újabb gyilkosságok közben, mialatt a megemésztendő áradattal küzd, szüntelenül azt várja, hogy mikor tűnik már fel a GAME OVER felirat, ami végre megálljt parancsol az őrületnek.

A napilapok címoldalai és a tévéadások híradói roskadoznak a két tömeggyilkos fiatal tetteinek anyagától, nyomukban pedig lépten-nyomon nyálcsorgató és vérszagot szimatoló újságírók tülekednek. Mind közül a legerőszakosabb és leggátlástalanabb Wayne Gale (Robert Downey Jr.), a kétes hírű American Maniacs című tévéműsor főembere, aki Mickey és Mallory letartóztatását követően egy, a börtönből közvetített élő adásban szándékozik riportot készíteni a tömeggyilkosokkal. Az intézmény igazgatója, McClusky (Tommy Lee Jones) nagy lehetőséget lát a műsorban, de túl korán dörzsöli a tenyerét, ugyanis egy váratlan fogolylázadás felborítja a rendet és ismét elszabadítja a pokolt.

Máris belecsöppentünk a film második részébe, amelyben Mickey hullahegyeken áttörve utat vár magának Mallory cellájáig, hogy a káoszt kihasználva meglépjenek a börtönből, miközben lépéseiket követi Gale mindent rögzítő kamerája és egyre fogyatkozó forrónyomos stábja. Az emberek pedig körös-körül hullanak, mint a legyek, de ez nem zavarja a fiatalokat, számukra a gyilkosság egy rideg dolog, amit reakciómentesen, távolról szemlélve követnek el.

Aztán a természet lágy ölén kéz a kézben és örök szerelemben Mickey és Mallory elsétálnak a naplemente irányába, hogy mint arcnélküli, hétköznapi gyilkosok tovább éljék az életüket…

A filmet – akárcsak rendezőjét – lehet gyűlölni és dicsérni. Akik annak idején, a vetítés huszadik perce után kijöttek a moziból, ne reménykedjenek: videókazettán is látni fogják a Mickey & Mallory párost. Azok viszont, akik fenomenális társadalomkritikaként vagy egyszerűen csak jó balhéként emlegették a művet, esetleg kopaszra borotvált fejjel és Mallory-féle ruhákban sétálgattak az utcán, bizonyára többször is végig ülik a két órát.

Ahány ember, annyi ízlés! Oliver Stone Született gyilkosok című filmje, nem utolsósorban szinte szürreális képi világával fog még némi vitát kavarni.

De azok, akik arra eszmélnek, hogy foteljükben kényelmesen elhelyezkedve, a filmet nézve enyhe szúrást éreznek a tarkójuk tájékán és a saját életükön rágódva folytonosan a „Mindenből elegem van, mindenből elegem van!” kezdetű mondatot darálják, sóhajtsanak nagyot és menjenek ki az erdőbe egy jót sétálni.

Nem lesznek egyedül! Valószínűleg több száz sorstársukkal fognak összeakadni…

(1995, nem jelent meg)

Oliver Stone legmesteribb munkáját, A szakaszt minden idők egyik legjobb háborús mozijának tartom és akármikor, akárhányszor szívesen újranézem úgy, hogy egy másodpercig sem unatkozom rajta. Más a helyzet ezzel a néha szatirikus hangvételű, vérgőzös mészárszékkel, amit először és utoljára a premier évében, harminc évvel ezelőtt láttam. És azóta sem, mégpedig nem azért, mert egyik tévécsatorna sem meri műsorra tűzni - tényleg, meri? -, hanem mert bármilyen stílusosan is van előadva, elmebaj és az öncélú erőszak mindig is riasztott. Azért most elgondolkozom rajta, hogy a mai, hatványozottabban elmebetegebb világunkban vajon milyen gyilokfaktorral készülne el a Született gyilkosok?

udtam, tudtam, tudtam! Mindig is biztos voltam benne, hogy  valami nagyon nincsen itt rendjén, valami óriási, sötét  susmus készülődik a hófehérre mázolt díszletek mögött! Először a szomszéd gyanús tekintete, ahogy a félig telt kukával csoszog ki a ledobóba, aztán az olaszországi sárlavina, a pakisztáni atomrobbantások, a pesti Planet Hollywood hiánya, meg a George Clooney új, szőke haja, a sok habos sörreklámról már nem is beszélve!

Persze, ez elsőre elég zagyvának tűnhet, de biztosíthatom az olvasót, tudom, miről beszélek: az apró infók összeillesztésével már tisztán látom a lényeget, az egymástól távol álló részletek közötti meglepő összefüggést! El is mondanám, de a biztonság érdekében nem teszem. Inkább felkapom a kagylót és megdumálom a dolgot a két összeesküvés-szakértővel: Mel Gibsonnal és jóöreg haverjával, Richard Donnerral.

Jerry Fletchernek (az isteni Mel) már tökéletesen elege lehet a hajszából – pedig a fogócska még igazán el sem kezdődött a számára. A szimpatikus, bár kissé ütődöttnek tűnő taxis most éppen ételmaradékos arccal, kórházi otthonkában, egy ágyvashoz bilincselve csattog az idegosztály folyosóján. Nyomában néhány felbőszült orvos és még több fegyveres pofa, akik ki tudja, hogy miért, de nagyon pályáznak sofőrünk életére.

Pedig Jerry nemrégiben még csak ült a sárga kocsijában és mindenféle rejtélyes összeesküvés - teóriákat gyártva tette tönkre az utasok idegeit. Dumagép barátunk ugyanis a  világpolitikai és világgazdasági események legapróbb morzsáit is összegyűjtögetve elképesztő elméleteket gyárt - és azokat rendre megpróbálja eljuttatni az igazságügynek dolgozó Alice Sutton (már régen több, mint egy egyszerű pretty woman: Julia Roberts) irodájába. Sajnos azonban eredménytelenül, hiszen Jerry-t mindenki habókos félnótásnak tekinti; bár ő ettől függetlenül erődítménynek berendezett lakásában rendületlenül készíti a maga, összeesküvések leleplezéséről szóló elméleteit – egészen addig, amíg egy rejtélyes alak, bizonyos dr. Jonas (Enterprise Captain Patrick Stewart) és emberei el nem rabolják.

Jerry-nek szerencsére sikerül (tolószék)kereket oldania és Alice-hez menekülnie. A fiatal nő pedig rövidesen már egyáltalán nem kételkedik a férfi szavában, hiszen miközben közös erővel saját, rejtélyes múltjuk nyomába erednek, ismét színre lépnek dr. Jonas fegyvert markolászó alkalmazottai...

Szabadkőművesek, scientológusok és más szerveződések, akik tevékenységéről az átlagembernek csak sejtései lehetnek. Ki tudja, hogy az a világ, amit igaznak vélünk, miféle rejtélyes és szerteágazó titkokat takar el a szemünk elől? Hááát, Richard Donner és csapata a méltatlanul alulértékelt Bérgyilkosok után most jócskán feladja a labdát – csak győzzük leütni! Zavarba ejtő és mélységesen elgondolkodtató thrillere, az Összeesküvés-elmélet ironikus humora ellenére feszült és jócskán megcsavart történet, nem csupán egy akciófilm, hanem lelki és gondolati akadálypálya is – a film megtekintése után az ember csak percekig ül és hagyja szabadon garázdálkodni a fantáziáját.

Julia Roberts ismét bizonyítja, hogy érett, komoly színésznő, Mel Gibson pedig azt, hogy éretlen, de komoly színész, a Casper és az Apák napja-beli villámfellépése után figurája dilis, mint Martin Riggs, de sohasem válik röhejessé.

Az az igazság, hogy mostanában már én is jobban odafigyelek a félig telt kukával rohangászó szomszédra és akármennyire hihetetlen, árgus szemmel sasolom a Backstreet Boys-os borítójú tinilapokat! Ennek semmi értelme? Dehogynem! Ha eljön az idő, majd bővebben is kifejtem...!

(1998, VOX)

Richard Donner rendező Mel Gibsont főszerepeltetve sosem lőtt mellé, elég csak a Halálos fegyver-szériára vagy a remekbe szabott Maverickre gondolnunk! Az Összeesküvés-elmélet is hasonlóan minőségi darab a sajnos már máshol filmező alkotó munkásságából: rejtélyes, csavaros, elgondolkodtató sztori a sokak által vakon, kérdések nélkül elhitt és vallott, mások által badarságnak tartott témáról - a cím alapján nem nehéz kitalálni - az, most egy bizonyos összeesküvés-elméletről. Érdekes felvetés és remek kibontás a film még jóval a bármit is meghamisítani képes AI életre keltése előtti pattintott kőkorszakból...