Az igazság a metróajtó túloldalán van! Vagy talán mégsem?

Peter Howitt, az elsőfilmes rendező és forgatókönyvíró megkérdőjelezi a dolgot. Őszerinte ugyanis az igazság nem csak odaát, hanem ideát is van, minek következtében nem csak az ott történtek, hanem az itteni események is a teljes valóságot tükrözik, úgy bizony! De várjunk csak egy pillanatra, hogyan is van ez?

Howitt egy kicsit eljátszadozott a szerelemmel, az emberi érzésekkel, de legeslegfőképpen az idővel; ha jól emlékszem, ez legutóbb A legjobb védekezés című Eddie Murphy-Dudley Moore vígjátékban fordult elő, amelyben hol az időben előre, hol pedig hátraugorva volt kénytelen a néző a sztorit kibogozni – persze nem túl nagy örömére. Howitt ennél kicsit továbblépve megvariálta a dolgot azzal, hogy csupán egyetlenegy másodpercecskét pöccintett ki az idő végtelen folyamából – és ezzel nem csupán egy nő és az őt körülvevő emberek életetét változtatta meg, de két – egy időben játszódó (!) – remek kis történetet is elmesélt a közönségének.

Amikor reggel kikel az ágyából, Helen (Gwyneth Paltrow), a Londonban élő, nagymenő PR menedzser még csak nem is sejti, hogy néhány órán belül gyökeres változáson megy majd keresztül az élete. Ugyanis, alig lép ki az ajtón, barátja, Gerry (a bánatostekintetű John Lynch) kivágódik az ágyból, gyorsan lezuhanyozik, hogy frissen várja Lydiát (Jeanne Tripplehorn), az őt keményen sakkban tartó szeretőjét. Miközben ők a lepedőn akrobatikáznak, Helen belép a munkahelyére, majd nem sokkal később feldúlva távozik onnan: a főnökei ugyanis egy pitiáner ügy miatt szélnek eresztették.

A hirtelen munka nélkül maradt ex-PR-es teljesen elkeseredve metróval indul hazafelé. Illetve indul is, meg indulna is! Ugyanis itt keveri meg ötletesen a rendező az időt: látjuk, amint Helen éppen egy másodperccel az összezáródó ajtók után ér a szerelvényhez; aztán váratlanul – és szó szerint értve – visszapereg a film egy kicsikét és ismét látjuk Helent, ahogy futva bár, de az utolsó pillanatban mégis átcsusszan a metróajtók között.

Innentől kezdve két szálon fut a két Helen története: az, amelyik elérte a metrót, leül az egyik ülésre és már éppen gondolataiba mélyedve a jövőn törné a fejét, amikor is megszólal mellette egy jóképű, bár első pillantásra eléggé dilinyósnak tűnő fickó, James (vicces és energikus: John Hannah). Helen nagynehezen lerázza őt, majd rendben hazaér és éppen akkor nyit be az ajtón, amikor barátja, Gerry, Lydiával hancúrozik az ágyban. A másik Helen, amelyik lekéste a metrót, gyalog indulna haza, de egy rablótámadást követően rövidesen a kórházban köt ki, ahol aztán ellátják a könnyű sérülését és ezáltal egy kissé később hazaérve éppen elkerüli a Gerrytől távozó Lydiát és ezzel semmit sem tud meg barátja nőügyéről. Ugye, érthető?

Ha nem, akkor sem baj, hiszen a továbbiakban egyszerre kísérhetjük nyomon a „két” Helen  egész másképpen alakuló történetét. Peter Howitt íróként és rendezőként sem mond szégyent: az első látásra bonyolultnak ígérkező sztoritt remek érzékkel teszi érthetővé. Hol a barátjával szakító, hol pedig a viszonyról mit sem tudó Helen napjait kísérhetjük nyomon: Howitt a két történetet remekül fűzi egybe és még azt is zseniális húzásokkal oldja meg, hogy „mindkét” Helent ugyanazon a helyen, de persze teljesen más szituációban láthassuk. Színészei –elsősorban persze Gwyneth Paltrow és John Lynch – óriási segítséget nyújtanak neki, hiszen mindannyian remekül, a két különböző történetnek megfelelően játsszák el a figuráikat. A nő kétszer ennek megfelelően egy apró, értékes remekmű, amely óriási meglepetés a túlbonyolított és a túl primitív történetű filmek kavalkádjában.

Hol is van az igazság? Az az igazság, hogy mindkét oldalon! Ugyanis bárhogyan nézzük, a Sliding Doors két kis története nagyon-nagyon hasonlóképpen ér véget.

Mi is a The End? Hááát, az, hogy...

(1999)

Steven Spielberg egykori szomszédja, a hollywoodi családba beleszületett Gwyneth Paltrow csúcson a kilencvenes évek végén - Oscar a Szerelmes Shakespeare-ért - és kétezres évek elején volt, ám az utóbbi időben az MCU Pepper Potts mellék-mellékszerepét leszámítva jelentős alakításokkal nemigen került hosszú távra a nagyérdemű elé. A kedves kis szerelmi meskete még a a szárnyaló karrier idejéből ered szimpatikus szereplőkkel, nem túl erős, érdekes sztorival, ködös hétvégi filmnézésre időzítve.

Még alig csitultak el Steven Spielberg Ryan közlegény megmentése című háborús eposzának robbanásai, egy csaknem húsz éve nem forgató rendező, név szerint Terrence Malick áll ki a hadszíntérre, hogy csatába vezényelje válogatott emberekből összeállított csapatát. A II. világháború egyik legnagyobb Csendes-óceáni összecsapása, a Guadalcanal-szigetekért folytatott elkeseredett küzdelem szemtanúi lehetünk Az őrület határán című látványos, katonai dráma nézőiként.

1942-ben a szövetségesek ostrom alá vették a magas, átláthatatlan zöld fűvel borított hegyeiről és sűrű dzsungeleiről híres Guadalcanalt. A hegytetőkön a japánok rejtőznek minden felmerészkedőt gyilkos tűzzel fogadva, míg jóval alattuk az amerikai katonák igyekeznek elfoglalni a magaslatokat. Elkeseredett harc kezdődik minden egyes négyzetméterért, a fedezékből tüzelő japánok könnyűszerrel lekaszálják az igen nehéz terepen felfelé rohamozó támadókat. Óriásiak az emberi veszteségek, a parancs azonban egyértelmű: bármilyen áron, de el kell foglalni a kitűzött célpontokat.

A végsőkig elkeseredett és összetört amerikaiak megpróbálják a lehetetlent – és ezáltal a föld legsötétebb és legmélyebb poklában találják magukat.

A gyönyörű tájképeket és látványos csatajeleneteket felvonultató filmben kisebb-nagyobb szerepekben többek között olyan sztárok tűnnek fel, mint Sean Penn, Nick Nolte, Woody Harrelson, John Travolta, George Clooney, John Cusack vagy John Savage.

A háború poklába a gyarmati mozi jóvoltából április 22-től látogathatnak el a nézők.

(1999, Nógrád Megyei Hírlap)

A ritkán rendező alkotó, Terrence Malick epikus, lírai háborús filmje annak idején ugyan eltűnt Spielberg és a Ryan közlegény megmentése által robbantott bombatölcsérben, ám Az őrület határán - bár sokak szerint lassú és unalmas - a mai napig az egyik csatakedvencem. A sztárok tucatjait hadrendbe állító, Csendes-óceáni eposz a végső vágásnál ugyan néhány csorbát szenvedett, még így is a világ legjobb, II. világháborús mozijainak egyikévé vált. Kíváncsi lennék Malick gigantikus méretű eredeti verziójára is - remélem, még megérjük...