Szegény Tupac gyerek! Ha azon a hat évvel ezelőtti szeptember 13-i pénteken nem eresztenek bele négy golyót Vegasban egy Tyson meccs után, ki tudja, hol és ki lehetne ma?! Kitudja, talán életfogytosként a sitten – rendelkezett némi tapasztalattal kóterügyben –, de az is elképzelhető, hogy valahol a hetedik mennyországban félúton Hollywood és Gangstarapfölde között. A befutott, rendőrgyilokra és erőszakra bujtogató lázadó niggah – keresztnevét egy spanyolokkal szembeszálló inka hősről kapta – és a tehetséges, érzékeny, nagy jövő előtt álló színész azonban most valahol máshol tanyázik – és valószínűleg ezerrel nyomja a jointot.

Vondie Curtis-Hall rendező-forgatókönyvíró (színészként többek között a Chicago Hope-ban, a Rés a pajzsonban és a Rómeó + Júliában láthattuk, direktorként pedig legutóbb Mariah Carey Glitter – Ragyogó világ című filmjével örvendeztetett meg) valószínűleg a legjobb dobását okozta, amikor Az utolsó belövés remek kis forgatókönyvéhez Tupacot és Tim Roth-ot szerződtette le. A két arc ugyanis drogos anti-főhősként nem csupán egy beszólásokkal tarkított, röhejesen jó történetet mesél el, de lenyúl a miénknél elméletileg sokkal jobb állapotban lévő amerikai egészségügy francos legmélyére is!

Hogy a rákba szerezzen az ember egy ideiglenes közgyógykártyát? Ez a fő kérdés motoszkál a két ingyenélő és masszív drogos, Stretch (Roth) és Spoon (2Pac) agyában, miközben az egyik cigit a másik után elnyomva egész nap kórházak közt rohangászva próbálnak pontot tenni az ügyük végére. Marhajó újévi ünneplésük ugyanis azzal kezdődött, hogy barátnőjük, Cookie (Thandie Newton) egy kicsit túllőtte magát és jelenleg kómában lebeg élet és halál között. A pacsker feldobásától félve erre S és S elhatározzák, hogy megtisztulnak a bűntől és a lehető legrövidebb idő alatt elvonóra utaltatják magukat. A leszokás azonban igen rázósnak ígérkezik, ugyanis informálás és félreinformálás erdején áttörve, frusztrált ügyintézőkkel és nagydarab fekete biztonságiőr tesókkal megküzdve kell a megváltás közelébe férkőzniük.

Ez persze cseppet sem könnyű, az elvonásért való küzdelemben néha csak egy újabb löket segíti előre a szekeret – persze az is csak akkor, ha a dílert valaki történetesen nem nyírja ki. A duónak azonban nincsen szerencséje; a díler halott és a néhány gramm anyaggal meglépő Spoonék új társakat kapnak: nemsokára a drogot követelő főgengszter és a zsaruk is a nyomukban sprintelnek. Emellett kiderül, hogy a francos ideiglenes közgyógykártyához és így a gyógyuláshoz vezető legegyszerűbb út az, ha az ember egyszerűen AIDS-es lesz! Az, hogy a továbbiakban miként kerül a képbe egy balhés veterán, meg egy botcsinálta anatómiai vizsgálatot követő önkéselés, már legyen titok. Mindenesetre a legvégére kiderül, hogy a brigád tagjaiban azért több is van a két szúrás közötti bárgyú mosolynál…

Csakúgy, mint annak idején Gene Wilder és Richard Pryor a Vaklárma vagy a fűmezőn maradva Danny Boyle a Trainspotting esetében, a rendező remekül nyúlt egy érzékeny témához: a nehezen megközelíthető és feldolgozható kábszerezésből vicces utazást keverve felmagasztalás és megalázás nélkül sikerült egy valós, hihető vígjátékot készítenie. A rendezés kiváló, a humort szolgáló, és a kezdés, valamint a befejezés remek ötletessége igényes keretbe foglalja a lepusztult, de azért felfelé törő Spoon és Stretch szakadt graffitijét. Tim Roth niggerezős, idegbajos, bamba alakja legjobb őrült figuráit – Rosencrantz és Guildenstern halott, Négy szoba – idézi és Tupac is meggyőző jót akaró, de sokszor megbotló Kanálként.

Ezzel a filmjével a valódi színésszé válás csatáját kétségtelenül megnyerte. Kár, hogy többé már nem szövegelheti, hogy Me Against the World! RIP, man!

(2002, DVD Magazin)

Kétségtelen, hogy a hip-hop egyik legnagyobb legendája, 2pac zseniális multitalentum volt, aki nem csupán öt szólóalbumával, de színészi játékával is kimagaslott a rap művelői közül. Rövid, de eseménydús élete és karrierje csupán 25 éves korában ért véget, ám számait még 30 év elteltével is a stílus legsikerültebbjei között tartják számon. Hat mozis főszerepe közül csupán három premierjét érhette meg, hiszen az Önpusztítók, a Bűnös szándék és Az utolsó belövés mind halála után kerültek filmvászonra. Ez utóbbi fekete humorú gettóvígjátékban Tupac Tim Roth partnereként ékesen bizonyítja, hogy nem csupán a szövegeléshez, de a színészi játékhoz is remekül értett.

Az igazság a metróajtó túloldalán van! Vagy talán mégsem?

Peter Howitt, az elsőfilmes rendező és forgatókönyvíró megkérdőjelezi a dolgot. Őszerinte ugyanis az igazság nem csak odaát, hanem ideát is van, minek következtében nem csak az ott történtek, hanem az itteni események is a teljes valóságot tükrözik, úgy bizony! De várjunk csak egy pillanatra, hogyan is van ez?

Howitt egy kicsit eljátszadozott a szerelemmel, az emberi érzésekkel, de legeslegfőképpen az idővel; ha jól emlékszem, ez legutóbb A legjobb védekezés című Eddie Murphy-Dudley Moore vígjátékban fordult elő, amelyben hol az időben előre, hol pedig hátraugorva volt kénytelen a néző a sztorit kibogozni – persze nem túl nagy örömére. Howitt ennél kicsit továbblépve megvariálta a dolgot azzal, hogy csupán egyetlenegy másodpercecskét pöccintett ki az idő végtelen folyamából – és ezzel nem csupán egy nő és az őt körülvevő emberek életetét változtatta meg, de két – egy időben játszódó (!) – remek kis történetet is elmesélt a közönségének.

Amikor reggel kikel az ágyából, Helen (Gwyneth Paltrow), a Londonban élő, nagymenő PR menedzser még csak nem is sejti, hogy néhány órán belül gyökeres változáson megy majd keresztül az élete. Ugyanis, alig lép ki az ajtón, barátja, Gerry (a bánatostekintetű John Lynch) kivágódik az ágyból, gyorsan lezuhanyozik, hogy frissen várja Lydiát (Jeanne Tripplehorn), az őt keményen sakkban tartó szeretőjét. Miközben ők a lepedőn akrobatikáznak, Helen belép a munkahelyére, majd nem sokkal később feldúlva távozik onnan: a főnökei ugyanis egy pitiáner ügy miatt szélnek eresztették.

A hirtelen munka nélkül maradt ex-PR-es teljesen elkeseredve metróval indul hazafelé. Illetve indul is, meg indulna is! Ugyanis itt keveri meg ötletesen a rendező az időt: látjuk, amint Helen éppen egy másodperccel az összezáródó ajtók után ér a szerelvényhez; aztán váratlanul – és szó szerint értve – visszapereg a film egy kicsikét és ismét látjuk Helent, ahogy futva bár, de az utolsó pillanatban mégis átcsusszan a metróajtók között.

Innentől kezdve két szálon fut a két Helen története: az, amelyik elérte a metrót, leül az egyik ülésre és már éppen gondolataiba mélyedve a jövőn törné a fejét, amikor is megszólal mellette egy jóképű, bár első pillantásra eléggé dilinyósnak tűnő fickó, James (vicces és energikus: John Hannah). Helen nagynehezen lerázza őt, majd rendben hazaér és éppen akkor nyit be az ajtón, amikor barátja, Gerry, Lydiával hancúrozik az ágyban. A másik Helen, amelyik lekéste a metrót, gyalog indulna haza, de egy rablótámadást követően rövidesen a kórházban köt ki, ahol aztán ellátják a könnyű sérülését és ezáltal egy kissé később hazaérve éppen elkerüli a Gerrytől távozó Lydiát és ezzel semmit sem tud meg barátja nőügyéről. Ugye, érthető?

Ha nem, akkor sem baj, hiszen a továbbiakban egyszerre kísérhetjük nyomon a „két” Helen  egész másképpen alakuló történetét. Peter Howitt íróként és rendezőként sem mond szégyent: az első látásra bonyolultnak ígérkező sztoritt remek érzékkel teszi érthetővé. Hol a barátjával szakító, hol pedig a viszonyról mit sem tudó Helen napjait kísérhetjük nyomon: Howitt a két történetet remekül fűzi egybe és még azt is zseniális húzásokkal oldja meg, hogy „mindkét” Helent ugyanazon a helyen, de persze teljesen más szituációban láthassuk. Színészei –elsősorban persze Gwyneth Paltrow és John Lynch – óriási segítséget nyújtanak neki, hiszen mindannyian remekül, a két különböző történetnek megfelelően játsszák el a figuráikat. A nő kétszer ennek megfelelően egy apró, értékes remekmű, amely óriási meglepetés a túlbonyolított és a túl primitív történetű filmek kavalkádjában.

Hol is van az igazság? Az az igazság, hogy mindkét oldalon! Ugyanis bárhogyan nézzük, a Sliding Doors két kis története nagyon-nagyon hasonlóképpen ér véget.

Mi is a The End? Hááát, az, hogy...

(1999)

Steven Spielberg egykori szomszédja, a hollywoodi családba beleszületett Gwyneth Paltrow csúcson a kilencvenes évek végén - Oscar a Szerelmes Shakespeare-ért - és kétezres évek elején volt, ám az utóbbi időben az MCU Pepper Potts mellék-mellékszerepét leszámítva jelentős alakításokkal nemigen került hosszú távra a nagyérdemű elé. A kedves kis szerelmi meskete még a a szárnyaló karrier idejéből ered szimpatikus szereplőkkel, nem túl erős, érdekes sztorival, ködös hétvégi filmnézésre időzítve.

Még alig csitultak el Steven Spielberg Ryan közlegény megmentése című háborús eposzának robbanásai, egy csaknem húsz éve nem forgató rendező, név szerint Terrence Malick áll ki a hadszíntérre, hogy csatába vezényelje válogatott emberekből összeállított csapatát. A II. világháború egyik legnagyobb Csendes-óceáni összecsapása, a Guadalcanal-szigetekért folytatott elkeseredett küzdelem szemtanúi lehetünk Az őrület határán című látványos, katonai dráma nézőiként.

1942-ben a szövetségesek ostrom alá vették a magas, átláthatatlan zöld fűvel borított hegyeiről és sűrű dzsungeleiről híres Guadalcanalt. A hegytetőkön a japánok rejtőznek minden felmerészkedőt gyilkos tűzzel fogadva, míg jóval alattuk az amerikai katonák igyekeznek elfoglalni a magaslatokat. Elkeseredett harc kezdődik minden egyes négyzetméterért, a fedezékből tüzelő japánok könnyűszerrel lekaszálják az igen nehéz terepen felfelé rohamozó támadókat. Óriásiak az emberi veszteségek, a parancs azonban egyértelmű: bármilyen áron, de el kell foglalni a kitűzött célpontokat.

A végsőkig elkeseredett és összetört amerikaiak megpróbálják a lehetetlent – és ezáltal a föld legsötétebb és legmélyebb poklában találják magukat.

A gyönyörű tájképeket és látványos csatajeleneteket felvonultató filmben kisebb-nagyobb szerepekben többek között olyan sztárok tűnnek fel, mint Sean Penn, Nick Nolte, Woody Harrelson, John Travolta, George Clooney, John Cusack vagy John Savage.

A háború poklába a gyarmati mozi jóvoltából április 22-től látogathatnak el a nézők.

(1999, Nógrád Megyei Hírlap)

A ritkán rendező alkotó, Terrence Malick epikus, lírai háborús filmje annak idején ugyan eltűnt Spielberg és a Ryan közlegény megmentése által robbantott bombatölcsérben, ám Az őrület határán - bár sokak szerint lassú és unalmas - a mai napig az egyik csatakedvencem. A sztárok tucatjait hadrendbe állító, Csendes-óceáni eposz a végső vágásnál ugyan néhány csorbát szenvedett, még így is a világ legjobb, II. világháborús mozijainak egyikévé vált. Kíváncsi lennék Malick gigantikus méretű eredeti verziójára is - remélem, még megérjük...