Mostanában nem túlságosan bőbeszédűek az illetékesek a hollywoodi filmgyárak kapui mögött. James Cameron meglepetésre tavaly májusról decemberre tette át a Titanic vízre bocsátását és egy árva szót sem szólt többet: ezzel pedig az egész világ szeme előtt a produkción tátongó lyukakat kétségbeesetten hegesztgető kapitány képében jelent meg. George Lucas hosszú évek csiszolgatása után végre megírta az új Star Wars-epizódokat, majd teljes titokban elkészítette az első részt és vibráló lángpallossal kergetett ki minden illetéktelen téblábolót a film forgatásáról.

Szívbéli jóbarátja és sikergyáros társa, Steven Spielberg sem tett másképp a Deep Impact esetében, amikor annyira titkolózott, hogy még a szakma előtt is csak a világpremier napján rántotta le a leplet a Föld felé száguldó üstökösről. Neki természetesen még plusz egy oka volt a meglepetés-keltéshez, nevezetesen: neki az utóbbi évek Robin Hood-, Wyatt Earp- és tűzhányó-párharcai után nem csupán a nézők, de a néhány utcával odébb az Armageddont forgató Jerry Bruckheimer előtt is rejtegetnie kellett a produkciót.

A Deep Impact körüli sugdolózás és a villámsebességű véghajrá aztán meghozta az eredményt: a film a konkurenciát másfél hónappal megelőzve rakétastarttal kezdett a mozipénztáraknál.

Pedig olyan szép nyugodtnak tűnt az égbolt azon az éjszakán is! Leo Beiderman (Elijah Wood), a tizennégy éves amatőrcsillagász belenézett a teleszkópba és óriási meglepetésére egy olyan dolgot látott meg, amely nemsokára nem csupán az ő, de az egész emberiség életét örökre megváltoztatja majd. Jenny Lerner (Téa Leoni), a rámenős, pedálgép riporter azt hiszi, hogy karrierje legnagyobb sztorijára bukkan, amikor Fehér Házi-szexbotrányra gyanakodva egy titokzatos „Ele” után kutakodik. Nemsokára azonban be kell látnia, hogy egy jóval nagyobb jelentőségű ügybe ütötte bele az orrát, hiszen az Egyesült Államok elnöke (Morgan Freeman) közli vele a megrázó hírt: egy irdatlan sebességgel közeledő üstökös tart a Föld felé, és ha becsapódik, minden életet lesöpör a felszínről. A világrengető ügy nemsokára nyilvánosságot kap és az emberiség megrendülve hallgatja a hírt. A kilövőállványon azonban ekkor már ott áll a szupermodern Messiás űrhajó, hogy a veterán asztronauta, Spurgeon Keeney (Robert Duvall) vezetésével robbantócsapatot szállítson az üstökös felszínére. A feladatuk nyilvánvaló, az esélyük már nem annyira... Lenni vagy nem lenni: ez itt a kérdés.

A több szállon futó cselekményű Deep Impactet a Spielbergnél már bizonyított Mim Leder (Vészhelyzet, The Peacemaker) rendezte. Az ő keze alatt a film nem a katasztrófamozik lehengerlő látványvilágú sémáját követi: bár a Deep Impact kétségtelenül tartalmaz jónéhány elképesztően látványos jelenetet, a fő hangsúlyt a főszereplőkre és azok reakcióira helyezi. A közelgő katasztrófa mindenkiből másfajta érzelmeket varázsol elő és mi ezek között bukdácsolva látjuk különböző emberi sorsok alakulását.

A végelszámolásnál ugyan a dübörgősebb és lehengerlőbb Armageddon meteorja nagyobb lyukat ütött a pénztáraknál, hozzá kell azonban tenni, hogy a Deep Impact érzelmesség, mondanivaló és emberi lélek terén jóval nagyobb hatást gyakorolt az emberi észre és lélekre... és ez egy becsapódó űrbéli objektum esetében nem elhanyagolandó tényező!

(1998)

A II. világháború befejezését követően a szövetséges erők tisztjei hozzálátnak, hogy felkutassák a nácikat és a velük kollaborálókat. Egy amerikai tiszt, Steve Arnold őrnagy (Harvey Keitel) kapja a feladatot, hogy a zseniális és a németek által mélyen tisztelt karmestert, Dr. Wilhelm Furtwänglert (Stellan Skarsgård) szembesítse a nem is olyan távoli múlttal, nevezetesen Hitlerhez fűződő kapcsolatával. A kihallgatás megkezdődik és az őrnagy minden eszközt megragad, hogy vallomásra bírja a mindvégig ártatlanságát hangsúlyozó karmestert. Kettejük párharcában azonban nem csupán egy emberi sorsot, de a történelem egy szegletét is megismerhetjük…

Ha filmbeli izgalomra gondolunk, nem mindjárt két, egymással szemben ülő és hevesen vitázó férfi jut eszünkbe. Szabó István legújabb mozijában azonban éppen ez az alapszituáció a meghatározó. A rommá lőtt Berlin egyik, többé-kevésbé épségben maradt épületében egy kemény katona vár áldozatára, a puhány művészre. Célja nem más – „áldozata” bármennyire is igyekszik ennek megcáfolására –, mint bebizonyítani: a karmester a nácik legfényesebb ünnepélyein dirigálva bratyizott Adolffal. A végeredmény politikai szempontból semmitmondó, azonban egy ember karrierje és ezzel együtt élete múlhat rajta. A szembesítés folyamán egy idő után már mellékes is, hogy vajon tényleg náci üdvözlésre lendítette-e a karját a karmester, a kérdés csupán az, hogy a két fél közül vajon melyikük igazsága kerül bele az aktákba.

Remek választás az egyenruhás Harvey Keitel, hiszen a kitűnő színész figurájának amerikai céltudatosságával, fölényességével és gunyoros humorával tökéletesen ellensúlyozza a vele szemben gubbasztó, élete egyik legjobb alakítását nyújtó Stellan Skarsgård (Hullámtörés, Good Will Hunting, Ronin) állhatatos, de meghurcolt gerincességét, elesettségét és érzékenységét. Mellettük szintén nagyon jó a Keitel segítőiként szereplő Moritz Bleibtrau és Birgit Minichmayr: ők teremtenek képzeletbeli kapcsot a két, teljesen eltérő főszereplő között.

A film, már témaválasztása alapján nem olyan nagy ívű alkotás, mint A Napfény íze volt, de elődjéhez hasonlóan ugyanolyan hatásos, megrázó és őszinte elemzés. Az „egyszobás-thriller”, mely csak nagyritkán lép ki az őrnagy íróasztala mögül, nem csupán morális kérdéseket és a művészi felelősség, de az életben maradási vágy által kikényszerített megalkuvás határait is feszegeti. Szabó István a Szembesítéssel ismét az emberségesség, a becsületesség, az elvűség nevében csap az asztalra. A feszültséget mindvégig fenntartva egyenes vonalon viszi végig a történetet a legeslegutolsó, zseniális jelenetig: a befejezés pár másodperces archív felvétele a néző számára többet mond bármilyen, napokig elhúzódó, kőkemény szembesítésnél. Szabó István – mint már sokszor – most is maradandót alkotott.

(2002, Filmcsillag)

Szabó István hosszú évtizedek óta a magyar filmgyártás-filmművészet egyik legnagyobb és legmeghatározóbb alakja. A Mephistoval kiérdemelt Oscarja után főképp külföldi produkciókban dolgozó rendező mostanában ritkábban jelentkezik új alkotással - a 2020-as Zárójelentés az utolsó munkája -, de akkor is a legnagyobb hazai és nemzetközi tehetségekkel dolgozik együtt. A Szembesítésben Stellan Skarsgård, Moritz Bleibtreu, na és persze a zseniális Harvey Keitel álltak a kamerája elé -, hogy a II. világháború még mindig füstölgő romjain állva szolgáltassanak igazságot...

Ford for President!

Ha ezidáig fogalmad sem volt, hogy kire add le a voksodat, ne tétovázz sokáig, vedd kezedbe a tollat és karcolj vele egy helyre kis X-et a papírosra! Szavazz Fordra! De nem ám a jóöreg Geraldra, hanem az új, népszerű jelöltre: Harrisonra!

Meredeken felfelé ívelő karrier: a hollywoodi kasszakirály ácsként-asztalosként kezdte. Aztán törvényen kívüli űrcsempészként folytatta, majd volt nácikkal bunyózó, balhés régész, lecsúszott fejvadász, üldözött zsaru és perbe fogott ügyvéd is. A kilencvenes évekre aztán átlendült a holtponton és - miközben még egyszer menekülősre vette a figurát - mint CIA-ügynök és multimilliomos nagymenő tört az ég felé. Mindezek ellenére sohasem volt olyan közel a csúcshoz, mint manapság: elnökként a felhők felett száguldozva az Air Force One fedélzetén politikai csaták helyett puszta kézzel, fegyverrel és minden kézügybe eső tárggyal védi az övéit!

Amerika első embere, a Vietnamot is megjárt James Marshall (President Ford) a moszkvai csúcson meglepő és radikális kijelentést tesz: az Egyesült Államok a jövőben soha nem lesz elnéző a terrorizmussal szemben és a legkeményebb módon lép majd fel ellene. Aztán az elnök felhörpinti az italát és a First Family-vel egyetemben felszáll a légierő egyes számú gépére, hogy hazainduljon a Fehér Házba.

Az út azonban egy kissé rázósra sikeredik. Légörvények helyett egy újságíróként beszálló terrorista, Ivan Korszunov (Gary Oldman, a lenyűgöző tehetségű bajkeverő: Leon, a profi; Az ötödik elem; Lost in Space) és csapata izzasztja meg az elnökéket. Ivánék néhány hulla árán átveszik az irányítást a gépen és a túszokért cserébe a Moszkvában raboskodó vezetőjük szabadon bocsájtását követelik.

A repülőn lévő túlélők közül azonban hiányzik valaki: úgy tűnik, a legfőbb célpont, Marshall elnök egy mentőkabin fedélzetén elszelelt a helyszínről. A látszat azonban csal: míg az Air Force egyesen egy tanácsadó (William H. Macy), a Fehér Házban pedig Bennet alelnök (Glenn Close) irányításával a túszdráma megoldásán töprengenek, a gép rakteréből egyszemélyes gerillatakcióival maga az elveszettnek hitt president veszi ostrom alá a terroristákat.

Igen-igen, az utóbbi időben láttunk már egy pár gépmadaras filmet; az érzékeny politikai témákat érintő - Célkeresztben, Vírus - akcióival hírnevet szerzett Wolfgang Petersen azonban szakmai tudásával elkerüli a zuhanórepülést. Az elnök különgépe rendkívül tempós, izgalmas és a figyelmet mindvégig lekötő, az utóbbi évek legjobb repülési jeleneteit produkáló filmje. Az Államérdek, a Gyilkosság a Fehér Házban és Tsaik kritikai hangvételű sztorija ellenében Petersen ismét a magasba emeli a csillagos-sávos lobogót. Csak az a túlcsorduló, hazafias, amerikánus maszlag... azt kellett volna egy kicsit lecsökkenteni!

Irány a Menny! Kedvenc színészünk James Marshall-ként sem vall szégyent: ha továbbra is ugyanígy folytatja, valószínűleg neki jut majd egyszer a legfőbb-főnök szerepe is - csak ki kell várnia, míg újra eljő a bibliai témájú, látványos eposzok ideje!

(1998, VOX)

 A 2024-es év - valószínűleg - a világ arculatát nagyban befolyásoló választások éve. 0Számtalan országban vonulnak, vonultak a szavazófülkébe az állampolgárok, ám az egyik legfontosabb, az amerikai elnökséget eldöntő voksolás még hátra van. A filmes prezidentek között láttunk már jónéhányat, de 1997-ben megválaszthattuk a legkeményebb, legharcosabb és egyik legrátermettebb amerikai boss-t, magát Harrison Fordot! Névrokona ugyan már irányította az Egyesült Államokat, ám Indy és Han Solo megszemélyesítője volt az, aki a levegőben vehette fel a harcot a gaz terroristákkal. Wolfgang Petersen profi akciója ma is szórakoztató égi csetepaté...

Tarzannak annyi! A bőrnacis stílust divatba hozó indakirály ideje most végképp lejárt! Helyet az ifjúságnak, kiáltja a dzsungel legújabb izompacsirtája, aztán Johnny Weismüller után szabadon elrugaszkodik és kecses ívben szárnyalva átsuhan a légen, hogy a zöldek nagy megrökönyödésére letarolja az őserdő faállományát!

Walt Disney az esőerdőben: az egércég mostanában nagyon megkedvelte a magas páratartalmat, hiszen a tavalyi év elején  Dzsungelből dzsungelbe címen egy-az-egyben újrázták a francia Egy indián Párizsban című vígjátékot, most pedig ceruzát nem kímélve rajzolják a Glenn Close, Nigel Hawthorne, Minnie Driver és Rosie O’ Donnell hangjával, valamint a jóöreg Phil Collins zenéjével ékesített Tarzant. De én mondom: késő! Hiszen Disney-ék e két említett családi buli között lelökték Csita barátját a  bambusztrónról, a helyére pedig a kor szellemének legjobban megfelelő uralkodót, George-ot, az őserdő szeretetreméltó pancserét ültették.

Ez az Ursula nem az az Ursula! A mi Ursulánk ugyanis nem bíbelődik nyavalygós betegekkel és nem is termetes macitestével, hanem őzikeszemeivel, valamint bájos hangjával veszi le a férfinépet a lábáról. Így történik ez George ( Brendan Fraser Ace Ventura-i magasságokban), a csecsemőkorában a dzsungelben ragadt „fehér majom” esetében is. Alighogy beteszi kecses milliomoslányka-lábait az erdőbe Ursula (Leslie Mann), a modern kor Jane-je, a pucérkodó George számára teljesen megszűnik a külvilág.

Szerelmes szemei elől eltűnnek a hegyek, eltűnnek a fák, eltűnik beszélő-sakkozó gorillája (az eredetiben a kipróbált őserdei harcos, John Cleese – Maugli, a dzsungel fia; Fészkes fenevadak – hangján) és köddé válik tudathasadásos házőrző-elefántja is. A nagy lángolás odáig fajul, hogy George nemsokára már a civilizált világból, hatalmas hidakon és épületeken indázva integet vissza nekünk. A George és Ursula között kibontakozó szerelemnek azonban többen is útjában állnak. Sőt! Miközben kétbalkezes hősünknek szurkolunk, a távoli őserdőből nyomasztó hírek érkeznek! George-nak tehát indulnia kell: a barátság, a szeretet, a ragaszkodás, valamint a gyorsposta és egy pár spéci Nike csuka hazarepíti őt. De mi lesz akkor a szerelemmel?

Brendan Fraser minden bizonnyal hónapokon keresztül gyurmázott a komikus-akrobatikus szerepre, vele ellentétben azonban a forgatókönyvírók nem vacakoltak sokat a történettel: leporolták a jól bevált „a természet fia a nagyvárosi dzsungelben”-kezdetű sztorit és a kerettörténetet jónéhány fantasztikus díszlettel, remek poénnal és lélegzetelállító kaszkadőrjelenettel feltuningolva az internet korába helyezték át.

Ezért azonban a legkevésbé sem haragudhatunk rájuk, hiszen Az őserdő hőse egy jó humorú, néha kicsit butuska és  ártatlanul dilis délutáni csámcsognivaló – tálalható egy hot dog és egy hamburger közé ékelve.

(1998, VOX)

A nyári hőségben néha jó elmerülni a dzsungel árnyékának párájában - még akkor is, ha erre a kalandra Tarzan bugyuta klónja, George ránt be bennünket a liánok közé. A hatvanas évekbeli rajzfilm-sorozat moziverziója hozta meg Brendan Fraser számára az izmos áttörést: enyhén vicces, de szórakoztató bolondozás kánikula idejére.