Ismeri Ön Howard Sternt?

Nem? Tényleg nem? Én sem!

Howard Stern ugyanis annyira, de annyira amerikai, hogy hozzánk, a vén kontinensre, pláne Magyarországra jóformán még csak a híre sem jutott el. Éppen ezért nem árt egy kicsit közelebbről is megismerkednünk vele. Intim részek: íme Howard Stern élet első kézből – Howard Stern által elmesélve.

Ivan Reitman rendező-producer általában olyan témákhoz szokott nyúlni, amelyek másnak sohasem jutnának az eszébe, vagy ha mégis, akkor a bukástól való félelmükben inkább a fiókba vágják a tervezetet. Reitman azonban nem teketóriázott soha, megcsinálta a Dan Aykroyd és Harold Ramis tollából származó X-akták-elődöt, a Szellemirtókat, aztán később összeboronálta az óriást – Schwarzengger – és a törpét – Danny De Vito – az Ikrek kedvéért. Utána pedig minden idők legjobb gyűrűbűvölőjét, Michael Jordant vette rá, hogy Tapsi Hapsival és barátival egy teamben zsákolgasson a Space Jam – Zűr az űrben című féligrajzfilmben. És ezek a vállalkozások nemhogy csak nem buktak meg, de óriási sikernek is bizonyultak.

Reitman tehát elmondhatja magáról, hogy biztos kézzel nyúl a rázós témákhoz. Legutolsó produceri munkájával azonban minden eddiginél elaknásítottabb mezőre lépett: egy bizonyos Howard Stern nevezetű nagydumás, rádiós legenda életét vitte filmre. Hogy ki is ez a sokat emlegetett, hosszú, göndör hajat viselő, vékonydongájú, mocskosszájú médianagymenő?

Az Intim részek című életrajzi vígjátékból minden kiderül – ez azon filmek közé tartozik, amelyekben a főszereplőt életre keltő „színészt” csak minimálisan kellett kisminkelni:Howard Stern ugyanis ráállt, hogy eljátssza a hozzá meglepetésre nagyon hasonlító Howard Stern szerepét.

Ha a rádióhullámok ördöge nem létezne, akkor ki kellene őt találni! Howard Stern ugyanis annyira eredeti és egyénien vicces, hogy természetszerűleg az álprűd amerikai népek egyik fele legszívesebben felkötné, míg a másik fele szobrot állítana a számára. De miért? Ebben a mai, erősen vizuális világban a rádió az éteren kívül még képes máshol is ilyen nagy hullámokat kavarni? Hát persze: ha olyan fickó ül a stúdiómikrofon előtt, aki naponta néhány órácska erejéig csaknem húszmillió hazafit képes a készülék elé ültetni!

A kis Howard (Matthew Friedman nagyon jó) gyermekkorában nem volt a nők, illetve a lányok bálványa. Átszakadt, csúnyaarcú, jelentéktelen srác, akit kinézete alapján mindenki kinevet és senki sem vesz komolyan. Ennek megfelelően az ifjú Stern igazándiból magányos befelé forduló és nagyon érzékeny fiatallá válik. Azt hihetnénk, hogy az idő múlásával minden megváltozik és Howard Stern (Howard Stern) egy belevaló, tökös legénnyé érik. Ez azonban két okból sem valósul meg: hiszen Howard még az egyetemi évei alatt is ugyanaz a balfék, kétbalkezes fickó marad, másrészt pedig azért, mert szerény személye soha az életben nem komolyodik érett felnőtté – máskülönben ma nem lenne többszörösen milliomos szuperrádiós.

Szóval, Howard még felsőfokú tanulmányai alatt is pancser vesztesként szerepel. Azonban már akkor kezd kibontakozni bimbózó zsenije. Igaz, hogy ügyetlensége miatt sikoltozva dönti romba a helyi kis rádióstúdiót, de már két összetört kazetta között fényes csillagként kezd el ragyogni előtte a cél: a rádiós műsorvezetői karrier. Howard tehát vált. Az igazit keresve végigjár egy csomó, regionális rádióadót, de mégsem talál rá a megfelelő hangra: csupán lélektelen, tehetségtelen pénzhajhászokkal és üresfejű, magukat nagymenőnek eladó seggfejekkel hozza össze a sors.

A nélkülözés évei alatt Howard mégiscsak sikert ér el: feleségül veszi a bájos Alisont (Mary McCormack – Csoda New Yorkban és a Lánglovagok paródiája: Backfire), aki aztán kisebb-nagyobb gondok és súrlódások ellenére lankadatlanul kitart mellette.A karrier íve azért szép lassan elindul felfelé, a függőleges irányába. Howardnak néhány egyéniséget maga köré gyűjtve sikerről a létra alsó fokaira kapaszkodnia.

Egyszer aztán beüt a dolog: Howard, miközben lelkileg a parketta alá ásva érzi magát, egyik műsorában teljesen személyes, önelemző, őszinte hangot üt meg – és csodák csodájára sikert ér el vele.

Howard úgy érzi, megtalálta a saját útját. Lüke zenei felkonferálások és ásító hírolvasások helyett itt van az, ami neki való: az élő, cenzúrázatlan, közvetlen dumálás. Nem számít, ha trágár, ha közönséges és a kockafejűek szemérmességét sérti, az a lényeg, hogy eszméletlenül szórakoztató és kelendő. A Howard Stern-szekér beindul és szédületes sebességbe kapcsol...

Vannak olyan ürgék, akik az istennek sem képesek nyugton maradni. Ivan Reitman személyesen ismer ezekből a palikból egy párat. 1996-ban Médiaharc címen leproducerizálta az NBC esti showműsora, a Late Night Show legújabbkori történetét. Azt a sztorit, amelyben humorosan lerántja a leplet azokról a háttérben zajlott érdekcsatákról, amelyek lezárultával a megatévés Jay Leno került az esti műsorvezetői székbe. Úgy látszik, hogy Reitman elégedett volt a munkával, hiszen a rádiós Howard Stern-sztorit is Betty Thomasszal, a Médiaharc rendezőjével készíttette el.

Az Intim részek – egyébként Stern önéletrajzából és folyamatos konferálása mellett – őszinte, gunyoros, nem csupán egy ember életét, de az egész rádiós szakmát bemutató, ízig-vérig szórakoztató és kultesélyes film. A „ha én egyszer kinyitom a számat...”-stílus azok számára is szimpatikussá teszi a főhőst, akik egyébként irtóznak a ronda szavak hallgatásától vagy (fúj!) kiejtésétől – de egyébként lehet-e  gyűlölni egy olyan fickót, aki a hatás kedvéért meztelen rádióinterjúval szórakoztatja a hallgatóságot? Ugye, hogy nem!

Légy őszinte és szeretni fognak! Vagy megköveznek! A Howard Stern iránti szeretetet, illetve gyűlöletet egyébként egyetlen jelenet is kitűnően képes érzékeltetni. A legeslegvégén éppen az Oscar-átadásra gyűlik a szórakoztatóipar. A díjra jelöltek között pedig van egy ismerős név: Stern, Howard Stern...érdemes lesz odafigyelni!

És még egy tutijó ötlet a kissé rossz formában lévő férfiemberek számára. Ha gondok vannak otthon, fektesse le a legnagyobb, elérhető hangfalat a földre, csavarja le a magasat, a mélyet pedig fel, hívja be az asszonyt, majd elképedése ellenére ültesse rá a hangfalra. Aztán emeljen egy mikrofont a saját szájához és... A többi legyen a fantázia dolga!

(1998, VOX)

Howard Stern neve idehaza a film bemutatása előtt nem sokat mondott, pedig az "illetlen tartalmai" miatt sokszor megbüntetett rádiós a tengerentúlon már hosszú-hosszú évek óta sztárstátuszban dolgozott. Az 1993-as önéletrajzi könyve alapján készült komédiában nemes egyszerűséggel önmagát játszó Stern az azóta eltelt időben sem lett Amerikán kívül igazán nagymenő, a hírekbe is csak az elmúlt hetekben került be, amikor a Sirius XM csatorna két évtizedes közös munka után nem újította meg a szerződését. A film egyébként - főleg Ivan Reitman produceri munkájának köszönhetően - egészen szórakoztató...

Minden évben akad különleges, filmes meglepetés, amely nem csupán a megrögzött mozimániásoknak, hanem az átlagot képező rajongóknak is szól. Hááát... a Keresd a nőt!, az pontosan ebbe a kategóriába tartozik. A púzásról, fikázásról és más egyéb zárt körű mulatságokról is elhíresült, a Dumb és Dumbert, illetve a Tökös tekést szülő, ferdehajlamú testvérpár, Bobby és Peter Farrelly legújabb vígjátékában sem képes elszakadni az emberi test melléktermékeitől és most is rendesen alátesz a jó ízlésnek. Magas műveltségűek életveszélyben!

A Farrelly-tesók a Keresd a nőt! esetében egy kissé lefojtják az agymenésüket és kivételesen a sok dili mellett némi értelmet és érzelmet is visznek a hülyülésbe: ennek köszönhetően eddigi legjobb filmjük a tengerentúlon már jócskán a százötvenmillión túl röhögtet és ezzel igencsak megszorítja az Armageddon és a Ryan közlegény megmentése kaliberű szuperprodukciókat. Farrellyék nem fukarkodnak a poénmunícióval: amikor csak lehet, sorozat alá veszik a rekeszizmokat, minden egyes szituációt kihasználnak, hogy aztán az abból eredő összes vicclehetőséget eldurrantsák. A Keresd a nőt! esetében nem csupán „a szerelmes srác  a rég látott barátnő nyomában”-stílusú cukormázakat parodizálják ki, de menő, fiatal sztárjaikat – Cameron Diaz, Matt Dillon, Ben Stiller – is ráveszik, hogy a begyepesedett „jaj, csak nehogy leégjek a népek előtt” hollywoodi felfogást kiröhögve önfeledt derűvel és öniróniával csináljanak hülyét magukból. Meg kell mondani: teljesen szimpatikusan, igen életszerűen és hatásosan!

Te is voltál középiskolás a nyolcvanas évek közepén? Akkor kapd elő a régi képeidet és nézd meg magad, meg a haverokat, hogy milyen röhejes cuccokban égettétek magatokat! Ha nincs kéznél az albumod, hát akkor egyszerűen csak figyeld Tedet (Stiller), a kissé félszeg, esetlen tartású és hülyegyerekhajú srácot, hogyan blamálja magát a szeretett lány, Mary (Cam Diaz) előtt. Ted ugyanis randira hivatalos; megérkezik Mary-ékhez, sikeresen összeismerkedik a szülőkkel, majd hagyja, hogy Mary fogyatékos és a fülére roppant allergiás öccse, Warren (vagy tényleg fogyatékos vagy zseniális színész: W. Earl Brown) szétkenje őt a nappali padlóján. Ezek után Ted már csak egy égető problémát igyekszik leküzdeni, de mint eddig minden, a zippzárja is ellene fordul. Félóra magányos fürdőszobai szenvedés után  Ted hogyishívjákmicsodája csak nem tud szabadulni a nyakát szorongató bilincsből, ezért először az apósjelölt, majd a rendőrség és a tűzoltóság nyújt segítő kezet, hogy aztán a mentők tegyenek pontot a felettébb kényes és húsbavágó ügy végére.

Tizenhárom év telt el. Miután Ted kiheverte a lelki és férfiúi megrázkódtatásokat, egyszeriben rádöbben, hogy még mindig szereti az időközben Floridába költözött Mary-t. Barátja, Dom (Chris Elliot – Idétlen időkig) segédletével felbérel egy dilinyós magánnyomozót, Pat Healy-t (adjunk egyet a szépfiú szerepkörnek: Matt Dillon), aki elutazik, hogy minden tehetségét és szupercuccait bevetve megtalálja a szép Mary-t. Az akció sikerrel jár, Pat visszatér és elújságolja Tednek a hírt: Mary az eltelt évek alatt egy kicsit – úgy fél mázsát – meghízott, három férfitől négy gyereket szült és különben is: egy idő óta tolókocsival közlekedik. Ted elfehéredik és míg a régi, csodaszép Mary-t siratja, Pat szedelőzködik, hogy Floridába utazva becserkésszen egy, még mindig gyönyörű lányt...

Ted azonban nem rogy teljesen maga alá: a szép napok emlékére ő is felkerekedik, hogy kacskaringós úton elindulva meglátogassa rég nem látott és tudomása szerint elég ronda szerelmét, Mary-t...

Farrelly-ék kétségtelenül maradandó vígjátékot készítettek. A Diaz – Stiller – Dillon háromszög önmagát nem sajnálva fekteti hanyatt a nézőt és rajtuk kívül csokorra való más dilis, karikaturisztikus figura is megjelenik: remek például Mary fekete mostohaapja, a mozgássérült Tuckert játszó Lee Evans (Egértanya) vagy Lin Shaye, aki az égettreszoláriumozott és agyonglancolt öreglány mintapéldányaként jelenik meg a vásznon.

A film – a Dumb és Dumberhez és a Tökös tekéshez hasonlóan – egyáltalán nem tiszteli a jóízlést, a társadalmi konvenciókat és emellett mégis mindvégig nagyon vicces és szórakoztató marad: kiemelkedően jók a zenei betétek, amelyek megadják a történet alaphangulatát, szuper Matt Dillon kutyaélesztése és becserkészési trükkjei, valamint Ben Stiller félresikerült parkolói pisilése.

A Keresd a nőt! nem egy kimondott családi, karácsonyi buli. Inkább egy dorbézolós, jól sikerült balhé, amit nem szívesen mulasztana el az ember... még akkor sem, ha az a bizonyos zippzár éppen a legrosszabb helyen és időpontban indít ellene akciót!

(1999, VOX)

A Farrelly-tesók, Peter és Bobby neve a Dumb és Dumber totál dilinyós bemutatkozása után vált világszerte ismert, ám legnagyobb dobásuknak nem sokkal később Ben Stiller zippzárkalandja bizonyult! A humorgyáros testvérpár a továbbiakban megbízhatóan szállította a vígjátékait - Én és én, meg az Irén, A nagyon nagy ő, Túl közeli rokon, Elhajlási engedély -, ám A dilis trió és a Dumb és Dumber kettyó üzleti és kritikai buktája kettészakította a szakmai duót. Azóta félig-meddig külön utakon járva - Zöld könyv, Bajnokok stb. - ám jó lenne ha ismét összeállva újra jól megröhögtetnének minket...

Hogy milyen az éj színe?

Talán halottszürke, mint amikor éjfél után pár perccel a néptelen utcán sétálgatva látjuk a hideg fényű lámpák sorát, amint fakóra szívják a nappal szivárványként pompázó tárgyak színét. Vagy sötétfekete, mint amikor az eget borító vastag felhőréteg nem engedi a földhöz érni a telihold és a milliónyi sziporkázó csillag sok-sok fényévet megtett sugarait. Esetleg vörös, mint amikor a nap nyugaton a látóhatár mögé bukik és búcsúzásképpen egy utolsó sóhajjal vérszínűre festi a világot.

Hogy tulajdonképpen mi a válasz a feltett kérdésre? A fenébe is: nem derül ki! Ugyanis Az éj színe című Bruce Willis-film tömve van sejtelmes jelentésű dolgokkal, kétértelmű utalásokkal, összetört lelkű emberekkel és pszichologizáló párbeszédekkel, az egész zacc pedig egy olyan kerettörténetbe van ágyazva, ami teljesen mellékesen kezeli a cím jelentését – később kiderül: a cselekményt is.

AZ előbbi persze önmagában nem nagy gond, ugyanis bő tíz évvel ezelőtt a csuhás Sean Connery játékával fényjelezett A rózsa nevében a középkori nyomozósdi és a sztori követésének izgalma nem sok esélyt adott arra, hogy a tüskés virág nevének jelentésén elmélkedjünk.

Nos, Az éj színe esetében ez kissé másképp néz ki. Érdekes dolog, hogy az erotikus thrillerek megállíthatatlanul szaporodó családjába tartozó produkcióba miért csöppent bele Mr. Willis, aki ezidáig teljesen más – és meg kell mondani: veszettül sikeres – figurákat jelenített meg. Mert kire passzolt volna jobban John McClane szakadt, kosztól fekete trikója, ha nem arra az ürgére, aki immár három részen keresztül cicázik a rosszarcú terroristákkal a Die Hard-sorozatban? Nyilvánvalóan senkire.

AZ éj színe főszerepére viszont a producerek nyugodtan találhattak volna a kárki mást is. Valószínűleg Bruce Buddy megelégelte Demi Mama, a rakoncátlan hitves egyre sűrűsödő pucér címlapfotóit és hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb szerepeit (Tisztességtelen ajánlat, Zaklatás és most legújabban a Sztriptíz), gondolt egy merészet és fittyet hányva egyre fogyatkozó hajfürtjeinek rémült sikolyára, rövid időre stílust váltott. A klasszikus „Juppiájé, seggfej!” kezdetű remekbeszabott beszólást pedig az időtlen aranyköpés, a „Gatyót le, ágyba be!” követte.

És midőn Bruce tesó a felszólításnak eleget téve, lazán elnyúlva az ágyikóban heverészik, az ajtókeretben egy szál semmibe öltözve megjelenik a forróvérű majdnem-gyereklány Jane March, hogy a háttérben gyertyatartóval babráló és a lepedőt átszellemülten igazgató Richard Rush rendező minden művészi utasításának eleget tegyen.

Bill Capa (Willis) New Yorkban élő pszichoanalitikus számára eléggé kellemetlenül kezdődik a történet. Még a stáblista is csak éppen kifutott a képből, de lélekgyógyászunk nem cáfol rá nevére és máris egy, a toronyház széles üvegén keresztül elegáns ívben kirepülő nővel lesz gazdagabb. A hölgy pedig nem más, mint egyik megboldogult páciense, aki végső elkeseredésében – vagy a nem kielégítő kezelés következményeként – ezt a gyors és komplikációktól mentes utat választja a jobb létre szenderüléshez. Bill személyes katasztrófaként éli meg a tragédiát és nem tud szabadulni a maró lelkiismeret-furdalástól. Ezért rögvest elhagyja a Nagy Almát és az ország másik végében, Los Angelesben próbál nyugalomra lelni. De ez elhibázott lépésnek bizonyul, ugyanis a barát-kolléga, akinél a békés pihenőidőt töltené, az egyik éjszaka jónéhány késszúrás következtében elhalálozik.

Egyszerű betöréses gyilkosságra is gondolhatna Capa, ha nem lenne tudomása azokról a halálos fenyegetésekről, amelyeket egy idő óta barátja kapott valamelyik jóakarójától. Feltételezése szerint a feladó pedig valószínűleg annak a terápiás csoportnak a tagja, amelyet a doktor halála után Capanak kellett átvennie.

És mivel hősünk eddig is nehezen átlátható problémákkal találkozott, most (miért is ne?) a nyakába kapja ezt az újabbat is. Megismerkedik a csoport különböző érdekes patológiai eseteket magukban hordozó tagjaival és ezzel egy szövevényes háló kellős közepén találja magát. Ember legyen a talpán, aki ebből ki tud gubancolódni! Miközben Capa egy enyhe autós koccanást követően közeli ismeretségbe kerül a rejtélyesen izgató Rose-zal (Jane March), az emberek titokzatos kezek ténykedése eredményeképp hullani kezdenek körülötte. Ennek már a fele sem tréfa! És lőn…! Mélyebbre ható kutatások után doktorunk nem csupán az olyan hétköznapi kérdésekre találja meg a választ, hogy ki, kivel, hogyan és mikor, hanem egy titokzatos nőnek is a nyomára bukkan, aki valószínűleg minden szálat és az eseményke minden szereplőjét – beleértve Bill Capát is – a kezében tartja. És velük kedve szerint el is játszadozik!

Hmmm! ebből a sztoriból akár egy második Elemi ösztön is lehetett volna! Csupán egy lényeges dolog hiányzott hozzá: a nagy bereklámoztt filmben az éj színének megfejtése helyett egy valakinek a valamije, mégpedig Bruce Willisnek a fütyije került előtérbe. És ez mindent elrontott. Az öncélú szexjelenetek, amelyek, igaz, hogy két, szépen fotografált test összefonódását mutatták be az összes lehetséges beállításban, sajnos nem pótolták a sebtében összecsapott, a felesleges és néha értelmetlen eseményekkel sűrített forgatókönyv hiányosságait. Persze, látványnak nem rossz és tartalmaz egy-két jó ötletet is a film, de csak megszállott Bruce Willis-rajongóknak ajánlott.

Sebaj, legszimpatikusabb akcióhősünknek még van némi tálentum a tarsolyában. Ha erotikus thrillerben az égvilágon többet nem is, de vérbő gengszter és lövöldözős mozikban még jópárszor láthatjuk – amíg át nem lépi a nyugdíjkorhatárt! Szegény Jane March viszont valószínűleg karrierje végéig marad a szép, de nehezen érinthető csinibaba szerepében. Nagyanyóként pedig feltűnhet majd néhány jövőbeli cyberpunk sci-fi kiöregedett nagyasszonyaként…

(1995, Cinema Video)

Az Elemi ösztön után szabadosan - csak épp sokkal gyengébb minőségben!
A kritika utolsó bekezdésében említett jóslatszerűség sajnos csak részben vált be, hiszen az első filmjével - A szerető - befutott és a másodikkal "karrierjét" romba döntő Jane March a nagyon lehúzó kritikák után csak sokadrangú mozikban kapott főszerepet és a kisebb A-kategóriás mellékszerepek (A titánok harca) vagy sorozat-epizódok (Az elveszett ereklyék fosztogatói) nem sokáig tartották ki, így a színésznő 2014-ben be is fejezte a filmezést. Szegény, drága Bruce Willisünk pedig nagy bánatunkra, egészségi állapota miatt korai nyugdíjazásra kényszerült, így az orvosi vélemények szerint semmi esélye sincs már, hogy újra kamerák elé álljon.
Mi azonban tudjuk: ha John McClane ökölbe szorítja a lábujjait, bármire is képes!!!