Manapság már sajnos nem készítenek jó háborús filmeket. Sőt! egyáltalán nem is készítenek háborús filmeket!

Most nem azokra a vietnamos és kommandós tákolmányokra gondolok, amelyekben súlycsoporttól függetlenül a fellelhető összes világ-, Európa- és járási bajnok kickboxos rohangászik félmeztelenül, izomtól dagadó kezükben mázsás gépfegyvert lóbálva. Nem is azokra az egykori, kötelezően megtekintett, népbutító elvtársfilmekre, amelyekben Továris Kolja, a tundra lelkiismerete küzd egymagában a 42-es német páncéloshadosztállyal.

Az agyamban olyan – többnyire amerikai és angol – alkotások képkockái peregnek, ahol a cselekményt túlnyomórészt nem a karok, fejek és bombák porba hullása teszi ki és ahol azok a karakterek, akikkel azonosulni – a jók – és azoktól, akiktől gyomorfekélyt kapunk – a gonoszok – nem egysíkúra összecsapott csinálmányok. Az ilyen filmekben a főszereplő nem patyolattiszta, hófehér szárnyú angyal, aki előtt csakis az igazság győzelmének pillanata lebeg, hanem egy emberi érzelmekkel megvert, sérülékeny hullajelölt. Az ellenfele pedig nem az a sátáni, arcnélküli, szadista állat, akinek legszívesebben mindenki az arcába lépne.

Na, az ilyen „középutas” háborús filmek közé tartozik a II. vh-s A piszkos tizenkettő is.

Resiman őrnagy (Mr. Hidegvér: Lee Marvin), akinek – kissé egyéninek mondható hadvezetései felfogásának köszönhetően – szabálysértési aktái a fél katonai irattárat kitöltik, egy különleges és személyre szabott feladatot kap felettesétől, Worden tábornoktól (Ernest Borgnine). A parancs meglehetősen szokatlan: tizenkét válogatott gyilkost és született gonosztevőt kell rövid idő alatt kiképeznie elit alakulattá, hogy aztán egy szupertitkos akció során a fasiszta hadvezetés legnagyobb fejeseit kaszabolják le egy félreeső kastélyban.

Reismannek első látásra nincs nehéz dolga, ugyanis, ha kicsit félrefordítja a fejét és egy pillantást vet a stáblistára, felfedezheti, hogy nem mindennapi arcok kerültek a keze alá. Ott van még egészen fiatalon Charles Bronson, John Cassavetes – Oscarra jelölten -, Jim Brown, Donald Sutherland vagy a kuglifejú Telly Savalas is.

A java aztán a kiképzéskor jön! Az őrnagy azonban magabiztos tekintettel kordában tartja a fegyelmezetlenkedő bandát és a puszta közepén a semmiből felépíttet egy klassz kis tábort – mégpedig az akcióra kiszemelt embereivel. Az eredmény pedig nem sokáig várat magára. A munka folyamán a tizenkettek csapata lassacskán kezd összerázódni, miközben parancsnokuknak verejtékes munkával sikerül elérnie, hogy egytől-egyig szívből megutálják őt.

A kiképzés technikai része azonban még nem ért véget. Az ellenséges területre való bejutást ejtőernyővel tervezték meg a hadsereg felsőbb körei, ezért egy légitámaszpontra kell átautóztatni a csoportot, hogy az ugrást gyakorolják.

Kirívó alakjukkal, laza magatartásukkal – és persze a dilis Pinke (Sutherland) áltábornok által levezetett díszszemlével – kihívják maguk ellen az ottaniak ellenszenvét és csupán ököllel, fegyverrel és az éppen kapóra jövő hadgyakorlattal tudják jobb belátásra bírni a háborgókat.

Aztán eljön az a nap is, amikor a külső ellenséggel, is le kell számolniuk. A tökéletes támadási terv készen áll, a részleteket és a megoldandó feladatokat fejből fújják, mindenki szíve és fegyvere a helyén van. Aztán a repülőgép motorját lehet hallani és… Reisman őrnagy vezetésével megkezdődik a bevetés…

A további részleteket nem érdemes lelőn, ugyanis a többség bizonyára olvasta a könyvet vagy látta a filmet moziban, tévében. Plusz a Robert Aldrich rendező által igazgatott cselekmény úgy van kitalálva, hogy a legutolsó percig izgulhatunk a piszkos tizenkettőkért. A történet nagyrészt a táborban játszódik és a véres csetepaté helyett inkább a remek karakterek vitáin és a finoman fűszerezett poénokon szórakozunk. A tényleges bevetésre ugyanis csak a film utolsó harmadában kerül sor, de addigra már a kezdetben ellenszenves és kiállhatatlan ürgékből egy szimpatikus csapat kovácsolódik. Aztán lehet izgulni, hogy jajj, kit fognak majd eltalálni?! (Majd úgyis kiderül!)

Más grandiózus filmekhez hasonlóan – például: A halál ötven rája, A híd túl messze van vagy a Kelly hősei – A piszkos tizenkettőben is híres színészek garmadája rohamoz. Lee Marvin hideg és nagyon nyugodt, Savalas most kivételesen nem nagyszájú, hanem istenfélő ember. Sutherland pont olyan vigyori, mint ahogy bajusz nélkül megszoktuk, Bronson pedig majdnem tökéletesen beszéli a németet.

Hiába az eltelt majd’ három évtized, az 1967-es produkció és a se-nem-jó-se-nem-rossz karakterek még most is állják az idő és a mai lángtenger akciók ostromát, annak ellenére, hogy egyetlenegy páncélmellű és golyószórókezű szuperhős sem lövi halomra az ellent.

(1995, Cinema Videó)

A filmhistória egyik legismertebb és legkedveltebb II. világháborús filmjeként A piszkos tizenkettő évtizedekkel előzte meg a Marvel világmegváltó Bosszúállóit. Robert Aldrich (A nagy kés, Roham, Mi történt Baby Jane-nel?, Az Észak császára, Hajrá, fegyencváros!) rendező mozijában egy szedett-vetett banda áll neki, hogy még Tarantino becstelen brigantyjait is túlszárnyalva számoljon le a náci ellennel. Remek karakterek, kiváló alakítások, akció és humor: tökéletes választás, ha a néző háborúba akar indulni!

Hölgyek és Urak! Nézzenek jó mélyen a szívükbe és a lelkükbe, majd az elemezgetés után teljes őszinteséggel válaszoljanak: érdemes szerelmesnek lenni? Na? Ugye, hogy nem!

Az a néhány andalító, forró csók, az a pár, bizsergető simogatás és kedves, becéző suttogás. az olykor-olykor megejtett szenvedélyes ölelés és a többi, érzelmet kifejező gesztus – például: ékszer, bunda, BMW, ördögös bokszeralsó, Domina-bőrcucc ajándékozása – összességében nagyon sokat jelent – egészen addig, míg a sarkon be nem fordul – Jézusom! – a féltékenység zöld színben vicsorító szörnye, hogy egyetlen szorítással kinyomja a szuszt a szerelemtől pihegő szívekből.

Ehhez pedig nem kell túl sok: elég egy halvány kis rúzsfoltszerűség, egy ismeretlen arcszesz- vagy parfümillat, egy titokzatos, „szótlan” telefonhívás vagy egy kedves jóakaró kétértelmű megjegyzése és tessék, áll a bál: jön a vita, a kiabálás, a kisírt szem, rosszabb esetben pedig a mutatós öröm- vagy pofonnyom. Egy szóval: kinek kell a szerelem, ha lépten-nyomon ilyen és más hasonló veszélyek fenyegetik a bimbózó rózsák, a turbékoló galambok és a rózsaszín lufik romantikáját? A válasz természetesen: mindenkinek – de legfőképp a filmkészítőknek és filmnézőknek!

Minden, amit tudni akarsz a féltékenységi bosszúról, de eddig sosem merted megtenni. Tény és való, hogy a filmvígjátékok területén a legkifizetődőbb témát – leszámítva egy Carrey nevű pofa arcizmait – a szerelmi csatározások kimeríthetetlen témaköre jelenti.

Ne is húzzuk tovább, vágjunk a közepébe! Itt van a Meglesni és megszeretni, az egyik legfrissebb romantikus komédia, amely azonban egy szinttel az átlagos konkurencia fölé nő: bájos, vicces, aranyos, ahogy kell, de olyan gonoszkodó, hogy akár John Carpenter is rendezhette volna.

Griffin Dunne-t Magyarországon, mint a Martin Scorsese Lidérces órákjának szerencsétlen hivatalnokát ismerjük. A negyvenkét éves amerikai azonban nem csupán színészi sikereivel – Egy amerikai farkasember Londonban, A nagy kékség, Kutass és rombolj! –, de produceri munkáival – Nyakiglove, Üresjárat, A gyönyör rabjai – is nevet szerzett magának a szakmai berkekben. Miután pedig az 1995-ben készített Duke of Glory című rövidfilmje egészen az Oscar-jelölésig vitte, logikus továbblépésnek tűnt, hogy nemsokára egy nagyfilm rendezőjeként is porondra lépjen.

Mielőtt azonban Dunne először „Action”-t kiáltott volna, rövid bemelegítő értekezést tartott a szakma krémjével: Martin Scorsese-vel, Sidney Lumettel, Jonathan Demme-vel és a szintén színész-rendező, Oscar-jelölt Tim Robbins-szal. Hogy érdemes volt-e kérdezősködnie, az rövidesen kiderül.

Sam (a rutinos romantikus: Matthew Broderick) egy rendes, jószívű, jámbor fiatalember, akire egy rossz szót sem lehet mondani. Sőt: Sam egy túlságosan is rendes, túlságosan is jámbor fiatalember! Mivel a munkáját nem idióta ügyfelek vagy vásárlók környezetében, hanem a csendes, nyugodt, balhémentes galaxisok, csillagködök, üstökösök és más égi tünemények társaságában tölti, nincs miért a falra másznia. Emellett pedig ott van a jobbján a Föld mosolygó novája, Linda (Kelly Preston), aki teleszkópon keresztül megfigyelve vetekszik az égbolt bármely csillagképével.

Minden csillogónak tűnik, de nemsokára Sam egy lelki fekete lyukban találja magát: Linda ugyanis a vidéki hétköznapok helyett a nagyvárost választja. New Yorkban kap állást és barátja minden kérlelése ellenére elutazik. Csillagászunk tehát egymaga marad, egyedül Lindáról szóló gondolatai enyhítik a szalmaözvegység keserű ízét. Egy napon aztán végképp beborul az ég: hír érkezik Lindától, amely röviden összefoglalva a „viszlát, szerelmem, találtam jobbat”-üzenetet tartalmazza.

Sam alatt megnyílik a föld, de szerencsére hamar összekapja magát és néhány nélkülözhetetlen cuccot összepakolva rögvest a hűtlen barátnő után veti magát. Sikerül Linda nyomára bukkannia és kinyomoznia, hogy a lány egy migráns francia étteremtulajjal, Antonnal (Tcheky Karyo) szűrte össze a levet. A boldogtalan asztronómus nem bírja ki és az elhagyatott, szemközti bérház ugyanazon emeletére bevackolódva megfigyelés alá veszi a párt. Csillagászati berendezéseit ötletes módon összeszerkesztve egy olyan lencserendszert barkácsol, amely a Lindáék lakásából jövő fényt felnagyítva Sam kuckójának falára "vetíti".

A fiú kényelembe helyezkedik és már éppen átadná magát a kukkolás keserűen mazochista élvezetének, amikor megérkezik a vagány és lendületes Maggie (még egy rutinos romantikus: Meg Ryan), aki történetesen nem más...mint Anton elhagyott kedvese.

Griffin Dunne a lehető legjobb színészi párosítást választotta a filmhez. A Ryan-Broderick kettős külön-külön már számtalan szerelmi komédiában bizonyította a tehetségét. A Meglesni és megszeretniben Meg folytatja A bátrak igazságával elkezdett stílusváltást,  végleg szakít a ártatlanszemű cukorfalat figurájával: most kemény, öntudatos, a gonoszságtól sem visszariadó, villámlótekintetű cukorfalatot alakít. Matthew ismét a harmincöt éves létére még mindig kölykös vonású arcát jól eltakaró szakáll mögé rejtőzik. Sam szerepében először letaglózott, vattacukorfelhők között lebegő szerelmes, de nemsokára tettrekész, rámenős bajkeverő válik belőle.

Szóval, megérkezik Maggie, aki Samhez hasonló okból mássza meg az ódon épület életveszélyes szintjeit. Botcsinálta kollégájával ellentétben azonban ő nem a vizuális, hanem az audio-területen jeleskedik. Az elhagyott páros rövidesen szövetségre lép és a hűtlen Lindát, Antont kukkolva és fülelve a megfelelő bosszúra készül.

Egyszer aztán, amikor a megfigyelt lakásban senki sincs otthon, hőseink átlopakodnak és ekkor valami egészen különös, de már előre sejthető dolog történik...

Dunne első nagyfilmjének rendezőjeként kezében tartja az eseményeket. A cselekmény mindig érdekes, fordulatos, teljesen hihető és humorosan szórakoztató marad. Számtalan, egészen eredeti poén emeli az átlag fölé a filmet: a legjobb talán az étteremben elengedett csótányok és a mocskos poharakat mosogató Sam jelenete. A figurák életszerűek. A minden baj okozójaként megjelenő Antonra sem haragudhatunk, hiszen Karyo ellenállhatatlan sármmal kelti életre a szimpatikus csábítót.

Aki megnézi a filmet, annak az első két sorban feltett kérdésen filóznia: hiszen ő már tudja, hogy tényleg érdemes-e szerelembe esni.

 (1998, VOX)

Kétségtelen, hogy a ma már hatvan feletti Meg Ryan - Matthew Broderick páros karrierjében a kilencvenes évek jelentették a csúcsot, amikor A-kategóriás mozikban, de főleg romantikus komédiákban brillírozhattak. Ez elsősorban a hölgyre igaz, aki az elmúlt húsz esztendőben - talán félresikerült plasztikai műtétjeinek köszönhetően? - sztárból feledhető alkotások főszereplőjévé csúszott vissza. Pedig korábban - főleg többször Tom Hanks oldalán - mindig jutott idő egy kis szerelemes civódásra és ölelkezésre! Mint a Meglesni és megszeretni című könnyed, nem sokat vállaló, de szórakoztató mesketében.

Jackie a legjobb.

Ehhez kétség sem férhet. A mai bunyós akcióstílus nagymenői – legalábbis még mindig annak gondolják magukat – már sehol sincsenek hozzá képest. A mogorva izületropogtató és a kigyúrt balett-táncos ideje régesrég lejárt és mivel ők már hosszú évek óta semmi újat nem nyújtanak – sőt, az utóbbi időben már egy ütést sem visznek be – a mozilátogatók kedvéért, elmehetnek harcművészeti sulit vagy konditermet nyitni. Jackie úgyis jó sokáig marad még és humorával, elképesztő technikai tudásával, fantáziájával és az őrülettel határos bátorságával elkápráztat majd bennünket – és remélhetőleg még jópár évtized múlva is életben lesz, hogy átvegye a szórakoztató mozi felvirágoztatásáért, az orvosai által elhasznált gipszmázsákért járó életmű-Osziját.

Mert Jackie tényleg a legjobb. Háztetőkről veti le magát, falakon rohan fel, helikoptereken kapaszkodik, erkélyekre ugrik be és mindezeket olyan játszi könnyedséggel teszi, mint ahogy én most a billentyűzetet pötyögtetem. Bár pályafutása során készített jónéhány sztori és drámai hatás szempontjából is értékes alkotást – Rendőrsztori, Az istenek fegyverzete, Kemény halál – filmjeiben sohasem a történet, hanem a látvány, az akció és a humor a leglényegesebb elem. Mert ez az ő saját stílusa: a könnyed, súlytalan szórakoztatás, amiért többszázmillió ember szereti a világon.

Most, legfrissebb filmje, Az elveszett zsaru forgatásán szerencsére ismét visszatelepedett a csaknem egy évtizede, Az istenek fegyverzete II. után üresen maradt rendezői székébe, emellett pedig forgatókönyvíróként és a harci jelenetek koreográfusaként is kivette részét a munkából – ez utóbbi kategórián belül aztán teljesen megérdemelten idén meg is kapta a Hong Kong-i Filmszövetség díját. Bár valamilyen érthetetlen oknál fogva Az elveszett zsarut Amerikában csak kábeltévén mutatták be, jobb film, mint a bődületes sikert elért másik Jackie-mozi, a Csúcsformában. Míg ez utóbbi elsősorban Chris Tucker dumájára, valamint lövöldözésekre épít, addig Az elveszett zsaru jobban előtérbe helyezi Jackie komikusi képességeit és az autós üldözések, harci jelenetek terén kifogyhatatlan fantáziáját.

Dél-Afrikában egy rejtélyes ércet bányásznak ki a földmélyéből a tudósok. Nem sokkal később egy nemzetközi elitkommandó jelenik meg a dzsungel fái között és egy profi módon végrehajtott akció során nem csupán a kőzetdarabot, hanem a három tudóst is elrabolják. Valakik azonban elárulják a csapatot: miután fellép a „Te, az ott nem a mi pilótánk ejtőernyővel?”-effektus, a nagy kavarodásban a kommandósok egyike, Jackie (Jackie) is kiesik a közvetlenül az erdő felett repülő helikopterből.

A fák közé zuhant, eltört lábú és több sebet szerzett katonát aztán egy afrikai törzs tagjai találják meg, akik ápolgatni kezdik az ismeretlen nyelven beszélő idegent. Jackie szerencsére felépül, azonban gondja akad azzal, hogy egyáltalán nem emlékszik arra, ki ő és vajon hogyan került Afrikába. A bennszülöttek mutatnak neki egy helikopterroncsot és elmesélik, hogy nyolc, az övéhez hasonló ruhát viselő katona holttestét találták benne.

Jackie-nek lassan derengeni kezdenek a dolgok és egy napon elérkezik számára a visszatérés lehetősége is: a közelben egy sivatagi rallye autói húznak el és némi bonyodalom után ő törzsi ruhába öltözve és harci színekkel kifestve a japán Yuki (Mirai Yamamoto) és bátyjA Mitsubishijének volánja mögött fut be a célba.

Vadonból szalajtott, a saját nevére és múltjára nem emlékező hősünk aztán bekerül a híradásokba. Később mellécsapódik egy rámenős újságíró, Christine (Michelle Ferre) is – és Jackie, oldalán a két nővel elindul, hogy a tőle megszokott humoros és látványos keretek között, afrikai és holland helyszíneken választ kapjon a nagy kérdésre: Ki vagyok én?

Az elveszett zsaru az utóbbi évek legjobb Jackie-filmje: tele apró ötletekkel, látványos autós üldözésekkel, komolytalan humorral és természetesen az elmaradhatatlan bunyós jelenetekkel, valamint a védjegynek számító és a végefőcím alatt bemutatott elszúrt jelenetek sorával. A szakértő szemek és az ínyencek bizonyára értékelni fogják majd a fapapucsos bunyót, a fináléban előadott háromfős verekedést – Jean-Claude, még sokat kell lazítanod! –, amely a műfaj egyik legjobban kivitelezett harci jelenete. Ja, igen, és Jackie legvégén végrehajtott, lélegzetelállító stuntmutatványát, amelyet a Földön egyedül egyetlenegy ember képes csak megcsinálni: JACKIE!

Még annyit tennék hozzá a dologhoz, ha esetleg valaki véletlenül összefutna Jackie-vel, megkérném, hogy ajánljon már be a következő filmjébe. Nem kell nagy pénz, nem kell nagy szerep: bőven megelégszem azzal, ha egy hasbarúgást követően könnyedén elröppenek a kamera előtt.

Már csak azért is, hogy elmondhassam majd az onokáknak: annak idején, bizony, maga Jackie küldte át a nagypapit a kirakatüvegen! Előre is köszi!

(1998, VOX)

Ha minden vágyam így teljesült volna...!
A kritika megjelenése után nem sokkal a szerkesztőség tartott egy bulis összeröffenést, ahol az egyik akkori kolléga - valószínűleg korábbi megjelent anyagaim, illetve tán Az elveszett zsaru cikkjének kezdő mondata alapján - a fejemhez vágta, hogy egyedül Jackie Chant ismerem az ázsiai filmiparból, mert állandóan csak őt dicsérem. A rövid szakmai eszmecsere nem fajult durva vitába, ám most, több évtizeddel később ugyanúgy fenntartom a véleményemet - miszerint: Jackie a legjobb -, hisz az ázsiai bunyósok közül egyedül ő kapott eddig Oscar-díjat, mégpedig 2016-ban, addigi, törős-zúzós munkássága megkoronázásaként. De lehet, rosszul tudom, mert még mindig fanatikusan elfogult vagyok...