A legendák szerint történt egyszer, nem is olyan túlságosan régen – talán huszonöt-harminc évvel ezelőtt -, hogy egy öltönyös fiatal srác, kezében dipótáskájával lazán besétált az egyik hollywoodi filmgyár kapuján. Biccentett és barátságosan elmosolyodott, a biztonsági ember pedig szintén barátságosan visszamosolygott a vékony, de szimpatikus fiatalemberre azt gondolván, valamelyik producer, stúdiófőnök vagy más fejes apucihoz siető csemetéjével van dolga.

Pedig nagyot tévedett! A srác fogta magát és módszeres alapossággal végigjárta az összes létesítményt, felforgatott minden helyiséget addig, amíg nem talált egy teljesen üres irodát, ahová tüstént be is költözött.

Telt, múlt az idő, az emberek pedig mintha nem is létezne, figyelemre sem méltatva baktattak le az ajtaja előtt. Az egyik napon aztán valaki lenyomta a kilincset és bekukkantott a csöppnyi helyiségbe. Nem kellett sok időt várni, egy újabb személy követte őt. Aztán megint egy, még egy, és a többiek sorban egymás után. Most pedig állítólag ott tartunk, hogy az Álomgyárban szinte mindenki szeretné belülről látni azt a bizonyos irodát – persze, nem a sarokban elhelyezett fikuszok miatt!

Mondom: ez csak afféle legenda, amelyből tucatszám teremnek olyan helyeken, ahol kettőnél több ember is megfordul. Hogy igaz-e? Talán. De egy biztos: a leleményes srác ma a világ egyik legsikeresebb embere. Ja, és Steven Spielbergnek hívják!

A meséket és legendákat mindenki szereti, ugye? Nagyon sokan csüggtünk és csüggünk manapság is az olyan világraszóló mondákon, mint az Aranyszarvas története, a Kalevala vagy a Toldi Miklós hőstetteit elmesélő verssorok. De a világért se feledkezzünk meg azokról a mesékről sem, amelyek a kerekasztal lovagjairól és az Excaliburról, a Fehér Ló fiáról – vagy, hogy időben közelebbi példákat vegyünk –, Elvisről, a Királyról, esetleg a forint stabilizálódásáról szólnak.

Senki sem tud ezek nélkül élni, igaz? És akinek még nem elég, az most a képébe kapja a legújabb és a mai kor stílusához szervesen igazodó, a modern história maradandó alkotását jelentő Pancserock című vígjátékot. A vicces szóösszetételből álló magyar cím – az Airheads nevezetű angol eredeti sem rosszabb – már önmagában is sejtetni engedi, hogy nem magas képzettségű értelmiségiek intellektuális drámájának leszünk szem- és fültanúi.

Így bizony: a három főszereplő, Chazz, Rex és Pip ugyanis a hosszúhajú gitártársadalom nagybecsű tagjai, valamint a Magányos Farkasok név alatt létrehozott amatőr rockegyüttes alapítói és mindenesei. Senki se lepődjön meg: mivel mellkasuk önbizalomtól duzzad és tudják, hogy húrpengetési technikájuknak még egy Slash vagy egy Eric Clapton is csodájára járna, megteszik az első lépéseket azon az úton, amelynek a jövőbeli állomásait feltehetőleg arany- és platina lemezek, valamint százezres, teltházas koncertek fogják képezni.

Nem restek és módszeres alapossággal végig járják a fellelhető összes rádióállomást és lemeztársaságot, hogy az íróasztal másik oldalán bőrfotelben feszítő menedzserek számára lejátsszák saját készítésü demójukat. A bennfentesek azonban nem harapnak a dologra, ezért hőseink a hiábavaló rohangászást és a sok kekeckedést megunva úgy határoznak, hogy saját kezükbe veszik boldogulásuk irányítását. Olyan tettre szánják el magukat, amely teljesen egyedülálló a zene- és világtörténelemben. De ami még ennél is fontosabb: ha Beavis és Butthead látná a Magányos Farkasok akcióját, az irigységtől menten elsárgulva meglepetten pislogna és a döbbenet áhitatával hörögné el kedvenc beszólását: „That’s cool!”

Chazz, Rex és Pip ugyanis – élve a szabadpiaci verseny kínálta lehetőségekkel – teljesen valódinak tűnő vízipisztolyokkal felszerelkezve, villámgyors kommandóakció keretében benyomulnak egy rádióállomásra, hogy kikényszerítsék anyaguk nyilvános sugárzását.

Na végre! Rockerek, elő a hátatok közepéig érő hajakkal! Eljött a ti időtök! Brendan Frazer (Chazz), Steve Buscemi (Rex) és Adam Sandler (Pip) fittyet hány minden hétvégi limonádémozis hagyománynak és szabadjára engedi magát. A Pancserock főszerepében a stúdió falai között olyan őrültekházát teremtenek, amit még a legkonzervatívabb humorgyűlölők is élvezni fognak és megelégedetten húzzák majd mosolyra a szájukat.

Fraser, a banda főnöke számára nem ismeretlen a vígjáték területén való járkálás, ő volt ugyanis egykoron a Kőbunkó(?) című hülyéskedés kiolvasztott ősembere és mint békaevő epizodista további „Kő”-filmekben is feltűnt néhány másodpercre. A Rexet alakító Buscemai, a nálunk kevésbé ismert, de Amerikában népszerű karakterszínész pedig néhány éve együtt dolgozott Quentin „Az Ász” Tarantinoval a Kutyaszorítóban nevezetű gengszterfilmebn, majd pedig egy önjelölt rendező szerepében volt látható a fekete-fehér A levesben című produkcióban. Adam Sandler szinte teljesen ismeretlen, de a nehéz felfogású, a nőket önkéntelenül is a ujja köré csavaró Pip-alakítása valószínűleg hosszabb távon is hasonló karakterek megjelenítését teszi számára lehetővé.

Hogy mi a film befejezése? Az legyen titok. Elég ennyit mondani: míg a Magányos Farkasok-csapata a rádióállomáson a szintén érdekes egyéniségekből összeverbuválódott alkalmazottakkal keveredik vitába, a rendőrség körül zárja az épületet. Mivel azonban a nyilvánosságot sem lehet kizárni egy ilyen nagy horderejű ügyből, lelkes rockrajongók kezdenek csoportosulni a hadszíntére, hogy megvédjék harcban álló kedvenceiket.

Vigyázat! Mindenki tartsa szemmel művészi vénával megáldott ismerőseit! Nehogy megtörténjen az az eset, hogy egy sorsával elégedetlen képzőművész barikádozza el magát a Szépművészeti Múzeum festményei között vagy esetleg néhány lelkes amatőr filmrendező rohamozza majd meg csőre töltött kamerákkal a Filmművészeti Főiskola épületét!

(1995, Cinema Video)

Welcome back, Mr. De Palma! Az hetvenes évekbeli Új-Hollywood-i fenegyerekek mára kissé megőszült és megpocakosodott, de egyébként még mindig eminens képviselője, a szívritmusszabályozó thrillerek (Carrie, Gyilkossághoz öltözve, Alibi-test, Káin ébredése) és az aprólékosan kidolgozott, golyózáporos gengsztereposzok  (A sebhelyes arcú, Aki legyőzte Al Caponét, Carlito útja) vászonra álmodója, Brian De Palma véglegesen visszatért. Őszintén szólva: már éppen ideje volt!

Hiszen miután az egész világ az Aki legyőzte Al Caponét pozitív magasságain felbuzdulva mosolyogva hátba veregette, ő nem akart senki adósa maradni és sikeresen elkészített két, a közönség és a kritika által sem túlságosan körülrajongott filmet. A háború áldozatai és A hiúságok máglyája buktája után mélyen maga alatt ücsörgő De Palma aztán visszatért a gyökerekhez: először borzongatott a Káin ébredésével, majd a tűzvonalba állított a Carlito útjával. Ügyes, a régi fényt felcsillantó ujjmozdulatok voltak ezek, de mégis három évet kellett várni arra, hogy az egykori mester teljes gőzzel munkálkodjon. A John Woo-effektusnak – „Előbb pénzt termelj, aztán egyénieskedhetsz !” – megfelelően bekerült a Mission: Impossible rendezői székébe és annak ellenére, hogy óriási bombasikert – több, mint 450 millió dollár világszerte – kerített Tom Cruise feneke alá, a kutya nem beszélt arról, hogy a Mission... „annak a bizonyos” Brian De Palmának a filmje lenne.

De szerencsére időközben eltelt két év és Don Palma ázsiója nagyot nőtt a hollywoodi lankák között. Olyannyira, hogy legújabb, a stílusában és feszültségében is a régi szép időket idéző thrillere, Az utolsó dobás esetében teljes szabadságot kapott: nem csupán rendezte és David Koepp-pel közösen írta, de a produceri teendőket is a vállára vette.

Az Atlantic City-beli hatalmas bokszarénában több, mint tizennégyezer ember tombol. Mindenki a nagy hírveréssel beharangozott, nehézsúlyú összecsapást várja, amelyen eldőlhet, hogy ki lesz a világbajnok. Az óriási tömegben természetesen ott nyüzsög a bunyó és a nagy lé elmaradhatatlan rajongója, Rick Santoro (Nicolas Cage félúton a Veszett a világ és az Ál/Arc között is. Ő nem buki vagy krupié, hanem zsaru: mégpedig abból a fajtából, amelyiknek tökmindegy, hogy legális úton vagy simlivel szerzett zöldhasú lapul-e a zsebében. A laza és gondtalan élet nagy barátja, Rick ugyanis azt szereti, ha minél több dolcsi gyűrődik nála, de csak addig, amíg fel nem teszi szerencsejátékra vagy el nem költi valami könnyűvérű nőcskére.

Rick pillanatnyilag éppen a bokszring előtti első sorban, egy igencsak frekventált helyen, az éppen díszvendégként ott tartózkodó védelmi miniszter közelében magáról megfeledkezve szurkol a meccsért és a pénzéért, amikor váratlan dolgok történnek: a miniszter két lőtt sebbel hátrahanyatlik, a vele beszélgető nő (Carla Gugino) vérfoltos ruhában menekülve elveszíti a szőke parókáját, míg Tyler, a bunyós, akinek a K.O. után aléltan kellene feküdnie, ijedtében felkapja a fejét. Mire Rick észbekap, a stadion szemközti felében legjobb barátja Kevin (Gary Sinise), a miniszter biztonsági főnöke végez a lövéseket leadó arab terroristával. Egy pár pillanattal később pedig megindul a rémülten kiabáló, ijedt tömeg, hogy kimeneküljön az arénából. Rick egy rövidke tétovázás után gyorsan lezáratja a hatalmas épületet, hogy egyetlen szemtanú – és tettes – se tudjon eltűnni. Rick Santoro, az eddigi örömzsaru ezzel óriási feladat elé állítja magát: rövid időn belül ugyanis tizennégyezer ember között kutatva kell fényt derítenie a bűntényre...

De Palma úgy játszik a nézővel, ahogy csak akar. A félelmetes hitchcocki ösvény keskeny csapásán vezet végig bennünket úgy, hogy apró kis kockákból saját ízlése szerint építi fel a mozaikot. Ha úgy gondolja, valamit megfejtettünk, egy újabb jutalomkockával teljesen új irányba lök minket. Attól függetlenül, hogy viszonylag hamar kiderül a hunyó személye, ő mindvégig képes fenntartani a feszültséget. Rick Santoroval együtt mi is az épület útvesztőjében bóklászunk és az újabb és újabb sztoriverziókat hallgatva csak centinként jutunk közelebb a megoldáshoz. De Palma az agyondigitalizált eszközöket félredobva a régi, mesteremberi trükkökhöz folyamodik.

A mai, csontszáraz elmesélési stílus felrúgásával  apró dramaturgiai és képi trükkökkel apellál; ebben óriási segítségére van Stephen A. Burum kamerája, amely elképesztően hosszú ideig, vágás nélkül mozog a bokszteremben - és a meccset egy pillanatig sem mutatja! -, szabadon siklik a díszletekben, sőt egyszer azok fölé is emelkedik. Nicolas Cage Oscar-díjashoz méltón elsőosztályú, a rég nem látott Carla Gugino (Miami rapszódia) játéka igazi meglepetés, Gary Sinise pedig szintén jól, de túlságosan is váltságdíjas hangulatban oldja meg a feladatát. A Bertolucci-kedvenc Ryuichi Sakamoto zenéje sejtelmes és csontig hatoló.

De mindent és mindenkit lepipálva természetesen a visszatérő mester, Brian De Palma az aduász a kártyaasztal mellett. Tudását – osztott képmező, optikai trükkök – lenyűgözi a nézőt: most már tutibiztos, hogy a cím ellenére lesz még egy jónéhány remek dobása…

(1998, VOX)

Az ember fia már azt hinné, hogy csakis legendás történelmi hősöknek, reformer uralkodóknak és más államférfiaknak, zseniális költőknek, íróknak, zenészeknek és természetesen halott elnököknek jut kitüntető osztályrészül az, hogy a világ legnépszerűbb autogramkártyáján, nevezetesen egy-egy állam valutáján szerepelhessenek. A nagy igazság azonban az, hogy nem csupán az említett, kétségtelenül óriási erényekkel rendelkező személyek portréja, de egy sokkal hétköznapibb, de talán még népszerűbb fickó –

urambocsá’: egy hollywoodi filmsztár! – szélesen vigyorgó arca tekinthet vissza ránk!

Eddie Murphynek például már kétszer sikerült szó szerint pénzre váltania a fizimiskáját. Igen, a jó memóriával rendelkezők még biztosan vissza tudnak arra emlékezni, hogy a fekete komikus legelőször a biztonsági szállal, vízjellel ellátott, garantáltan valódi, zamundai valutáról tartotta szemmel az alattvalókat. Másodjára pedig a jóval alacsonyabb árfolyamértékkel rendelkező, wonderlandi zughamisító műhelyben nyomtatott játékpénzecske előlapjáról vigyorgott ránk.

Az Amerikába jöttem és a Beverly Hills-i zsaru III. cimű filmekben felhasznált, ropogós bankók értéke közötti különbség azonban valami egészen érdekes dologról tanúskodott: Eddie Murphy világpiaci népszerűségének rohamos inflálódásáról. A nyolcvanas évek kasszasikereket gyártó hercege Donald kacsa utódaként? Azért ennyire nem volt vészes a helyzet! Nagydumás Eddie számitásai az utóbbi évtizedben nem igazán jöttek be, ezért gyorsan a szőnyeg szélére söpörték őt. Míg mások, akik jóval később léptek  a sztárság ösvényére, már húszmilliós szerződéseket szignóztak alá, Eddie-nek a producerek és a nézők kegyeit kellett újra megnyernie. És sikerült neki: a nagy visszatérést jelentő bombasikerével, A bölcsek kövére című meglepően érzelmes vígjátékkal bebizonyította, korai lenne még őt kinyugdíjazni a filmbizniszből.

Vissza a gyökerekhez! A pufi professzor életére keltése után Murphy a jól bevált, nagydumás Axel Foley-stílussal igyekszik újabb milliókat keresni. Fegyver és szájzár kibiztosítva: Scott Roper akcióba lendül!

Roper (Murphy) a San Francisco-i rendőrség jól képzett túsz-specialistája. Számára nem gond besétálni abba a pénzintézetbe, ahol egy felfegyverkezett, kissé ideges bankrabló tartja túszul az egész személyzetet, illetve az ott tartózkodó ügyfeleket. Scott Roper tehát a legválságosabb pillanatban megjelenik, nyugodt szövegével lehiggasztja, majd egy kissé elbizonytalanítja a fenyegetőző fickót, aztán az alkalmas percet kivárva egy szemvillanás alatt elintézi az ügyet. Ami azonban jól működik munkaidőben, nem valószínű, hogy működik a műszak letelte után is. Ropernek ugyanis van egy nagy szenvedélye: a szerencsejáték. Ennek természetesen nem nagyon örül Ronnie (Carmen Ejogo), a barátnője és nemtetszését a rendőr tudtára is hozza: egyszerűen szakít a javíthatatlan Roperrel.

Egy rutinellenőrzésnek induló akcióban azonban Roper elveszíti a társát. A tettes egy bizonyos Korda nevezetű fickó (Michael Wincott, a jól bevált rosszember az 1492-ből és A hollóból most kivételesen rövid hajjal, de még mindig – legalábbis az eredetiben – ércesen csengő hanggal garázdálkodik), aki egyebek mellett gyémántrablásban is utazik. Roper teljes gőzzel áll rá az ügyre és a nyomozáshoz – ahogy az lenni szokott – kap is maga mellé egy kivételesen jó szürkeállománnyal rendelkező újoncot, Kevin McCallt (Michael Rapaport – Tiszta románc, Hatalmas Aphrodité, Cop Land). Miközben a friss páros a gonosz nyomában lohol, Ropernek sikerül úgy-ahogy helyreállítani a békét Ronnie-val.

Az újra a megfelelő mederben csörgedező szerelmet azonban nem sikerül sokáig élvezniük: Korda jön, lát ...és elrabolja Roper barátnőjét...

Eddie Murphy és színésztársai tulajdonképpen kitesznek magukért. Michael Wincott csiszoltan gonosz és ellenszenves – más figura eljátszására úgysincs túl sok esélye –, Rapaport pedig a tucatnyi értékes mellékszerep után most egy nagyobb teret is kapó figura alakjában bizonyíthatja izgága tehetségét. Murphy Scott Roper szerepében A bölcsek kövére profjához hasonlóan – egy, a korábbiakhoz képest kevésbé vicces, de komolyabb, jobban átgondolt és kidolgozott jellemet kelt életre. Kár azonban, hogy a Két túsz között a forgatókönyvíró (Randy Feldman) és a rendező (Thomas Carter) révén néha-néha sablonos vagy máshol már látott – például: például „kisvillamos robog lefelé a friscoi hegyoldalon” A sziklából – jelenetekkel operál. Nem az év legnagyobb durranása, de az újra feltámadt Eddie Murphy jóvoltából azért egy élvezetes kis buli.

Ja, és még azt lenne jó tudni, hogy a fészkes fenében lehet egy elvetemült gonosztevőt Kordának hívni? A magyar és a magyar származású filmesek nevében kikérjük magunknak a nagy elődök nevének ilyen módon történő felhasználást!

(1997, VOX)