Valószínűleg mindenkinek volt már olyan élménye, amikor hosszas tévénézés után úgy hajnali három és fél négy között pihepuha párnára fektette a fejét, lehunyta a szemét és már éppen át akarta adni a testét a lazulásnak, amikor hirtelen egy egészen más, vibráló világ jelent meg előtte.

A látvány elképesztően sodró. Színes lángok cikáznak villámgyorsan, őrülten pergő képek váltják egymást, majd egy világító, narancs színű valami húz el a szemcsés háttér előtt. Ezredmásodpercnyi időközökkel egyéb önkéntelen agyszülemények tűnnek fel, majd robbannak milliónyi darabra.

Nos, leginkább ezekhez a vibráló, sziporkázó micsodákhoz lehet hasonlítani a Született gyilkosok című érdekességet!

Oliver Stone dühös ember. A Vietnamot is megjárt rendező-forgatókönyvíró nem az az otthon ülő átlagamerkai, aki kezében jéghideg sörrel, az NBA rájátszásának nézése közben vezeti le a lelkében felgyülemlett feszültséget. Ő egyszerűen előkapja az írógépét és a billentyűk géppuskaszerű püfölésével forgatókönyv formába önti véleményét, majd jónéhány éves hiábavaló talpalás után talál egy filmgyártó céget, amely van olyan merész és bátor, hogy pénzt áldoz a forgatás megkezdésére.

Oliver Stone nem csak dühös, hanem szókimondó ember is! Eddigi munkái – noha sokszor kerültek Oscar-közelbe és el is vittek a díjakból néhányat -, mindig nagy vitát, felzúdulást és ellenségeskedést váltottak ki. Hosszú évek óta úgy tartják számon, mint Hollywood első számú botrányhősét, aki minden egyes alkotásával a lapok címoldalára kerül. Ő az a filmrendező, akit dicsőíteni lehet őszinteségéért és megalkuvásmentes véleményéért, de mélyen a mocsokba is lehet rántani éppen ugyanezekért.

A vietnami háború borzalmait, a Wall Street-i pénzvilágot és a Kennedy-gyilkosság hátterét leleplező filmjei után tavaly elkészítette eddigi legutolsó művét arról a mindenki által ismert intézményről, ami egy-egy doboz formájában otthonok millióinak szórja az unalmas hétköznapokat feldobó híráradatot. A neve röviden: média. Időtlen időkig lehetne vitázni arról, hogy hatása káros vagy hatékony, betölti-e oktató szerepét vagy egyszerűen csak olyan embereket nevel, akik kedvenc tévéműsoruk után foteljükből felkelve és Berettájukat zsebre vágva békés bevásárlás helyett vérfürdőt rendeznek a szupermarketben.

Állítólag mindenki születik valakinek-valaminek. Egyesek például csórónak, milliárdosok csemetéjének vagy esztergályosnak: másokra viszont rámondják, hogy „Te, ez a gyerek egy született Einstein”, esetleg már öt éves korukban virtuóz hegedűművészként vagy potenciális elnökjelöltként emlegetik őket. És vannak olyanok, akiket egy hanyag vállrándítással elintéznek, pedig csillogásmentes, kifejezéstelen szemük leleplezi természetüket.

Ők: a született gyilkosok. Belőlük szerencsére nagyon kevés létezik.

Mickey és Mallory viszont közéjük tartozik. A KÉT FIATAL Oliver Stone olvasatában mint afféle XX. századi modern techno-Robin Hoodok tetteikkel belevésik magukat a közemberek érző szívébe. A középkori jótevőhöz képest ők azonban aprópénz helyett éles lőszert hintenek boldogra-boldogtalanra.

Történetük két részre bontható: egy gyilkolósra és egy mészárlósra.

Laza gitárzene és laza ének hallatszik. Minden esélyünk  meg van arra, hogy egy látványos cigarettareklám közepébe csöppenjünk westerncsizmával, csörgőkígyóval, kaktuszokkal és vörös sziklatömbbel a tengerkék ég előterében. Azonban öt perc sem kell hozzá és az útszéli poros bár vendégei közül csak egyetlenegy ember marad életben, hogy elmondhassa a zsaruknak: Mickey (Woody Harrelson) és Mallory (Juliette Lewis) erre járt. Erre járt, betért egy pofa sörre és akit akart… kinyírt! Simán és lélektelenül. Aztán elhajtott, tovább a 666-os úton.

És ezzel megkezdődik a történelem egy legsodróbb lendületű és legagresszívebb road movie-ja. A két hős lángtengereken, háborús jeleneteken, óriási, gyilkos tekintetű arcokon száguld keresztül, majd egy-egy pillanatra rajzfilmbetétek és katasztrófák képei képei villannak fel, akárcsak egy virtual reality számítógépes játékban. A néző az újabb gyilkosságok közben, mialatt a megemésztendő áradattal küzd, szüntelenül azt várja, hogy mikor tűnik már fel a GAME OVER felirat, ami végre megálljt parancsol az őrületnek.

A napilapok címoldalai és a tévéadások híradói roskadoznak a két tömeggyilkos fiatal tetteinek anyagától, nyomukban pedig lépten-nyomon nyálcsorgató és vérszagot szimatoló újságírók tülekednek. Mind közül a legerőszakosabb és leggátlástalanabb Wayne Gale (Robert Downey Jr.), a kétes hírű American Maniacs című tévéműsor főembere, aki Mickey és Mallory letartóztatását követően egy, a börtönből közvetített élő adásban szándékozik riportot készíteni a tömeggyilkosokkal. Az intézmény igazgatója, McClusky (Tommy Lee Jones) nagy lehetőséget lát a műsorban, de túl korán dörzsöli a tenyerét, ugyanis egy váratlan fogolylázadás felborítja a rendet és ismét elszabadítja a pokolt.

Máris belecsöppentünk a film második részébe, amelyben Mickey hullahegyeken áttörve utat vár magának Mallory cellájáig, hogy a káoszt kihasználva meglépjenek a börtönből, miközben lépéseiket követi Gale mindent rögzítő kamerája és egyre fogyatkozó forrónyomos stábja. Az emberek pedig körös-körül hullanak, mint a legyek, de ez nem zavarja a fiatalokat, számukra a gyilkosság egy rideg dolog, amit reakciómentesen, távolról szemlélve követnek el.

Aztán a természet lágy ölén kéz a kézben és örök szerelemben Mickey és Mallory elsétálnak a naplemente irányába, hogy mint arcnélküli, hétköznapi gyilkosok tovább éljék az életüket…

A filmet – akárcsak rendezőjét – lehet gyűlölni és dicsérni. Akik annak idején, a vetítés huszadik perce után kijöttek a moziból, ne reménykedjenek: videókazettán is látni fogják a Mickey & Mallory párost. Azok viszont, akik fenomenális társadalomkritikaként vagy egyszerűen csak jó balhéként emlegették a művet, esetleg kopaszra borotvált fejjel és Mallory-féle ruhákban sétálgattak az utcán, bizonyára többször is végig ülik a két órát.

Ahány ember, annyi ízlés! Oliver Stone Született gyilkosok című filmje, nem utolsósorban szinte szürreális képi világával fog még némi vitát kavarni.

De azok, akik arra eszmélnek, hogy foteljükben kényelmesen elhelyezkedve, a filmet nézve enyhe szúrást éreznek a tarkójuk tájékán és a saját életükön rágódva folytonosan a „Mindenből elegem van, mindenből elegem van!” kezdetű mondatot darálják, sóhajtsanak nagyot és menjenek ki az erdőbe egy jót sétálni.

Nem lesznek egyedül! Valószínűleg több száz sorstársukkal fognak összeakadni…

(1995, nem jelent meg)

Oliver Stone legmesteribb munkáját, A szakaszt minden idők egyik legjobb háborús mozijának tartom és akármikor, akárhányszor szívesen újranézem úgy, hogy egy másodpercig sem unatkozom rajta. Más a helyzet ezzel a néha szatirikus hangvételű, vérgőzös mészárszékkel, amit először és utoljára a premier évében, harminc évvel ezelőtt láttam. És azóta sem, mégpedig nem azért, mert egyik tévécsatorna sem meri műsorra tűzni - tényleg, meri? -, hanem mert bármilyen stílusosan is van előadva, elmebaj és az öncélú erőszak mindig is riasztott. Azért most elgondolkozom rajta, hogy a mai, hatványozottabban elmebetegebb világunkban vajon milyen gyilokfaktorral készülne el a Született gyilkosok?

udtam, tudtam, tudtam! Mindig is biztos voltam benne, hogy  valami nagyon nincsen itt rendjén, valami óriási, sötét  susmus készülődik a hófehérre mázolt díszletek mögött! Először a szomszéd gyanús tekintete, ahogy a félig telt kukával csoszog ki a ledobóba, aztán az olaszországi sárlavina, a pakisztáni atomrobbantások, a pesti Planet Hollywood hiánya, meg a George Clooney új, szőke haja, a sok habos sörreklámról már nem is beszélve!

Persze, ez elsőre elég zagyvának tűnhet, de biztosíthatom az olvasót, tudom, miről beszélek: az apró infók összeillesztésével már tisztán látom a lényeget, az egymástól távol álló részletek közötti meglepő összefüggést! El is mondanám, de a biztonság érdekében nem teszem. Inkább felkapom a kagylót és megdumálom a dolgot a két összeesküvés-szakértővel: Mel Gibsonnal és jóöreg haverjával, Richard Donnerral.

Jerry Fletchernek (az isteni Mel) már tökéletesen elege lehet a hajszából – pedig a fogócska még igazán el sem kezdődött a számára. A szimpatikus, bár kissé ütődöttnek tűnő taxis most éppen ételmaradékos arccal, kórházi otthonkában, egy ágyvashoz bilincselve csattog az idegosztály folyosóján. Nyomában néhány felbőszült orvos és még több fegyveres pofa, akik ki tudja, hogy miért, de nagyon pályáznak sofőrünk életére.

Pedig Jerry nemrégiben még csak ült a sárga kocsijában és mindenféle rejtélyes összeesküvés - teóriákat gyártva tette tönkre az utasok idegeit. Dumagép barátunk ugyanis a  világpolitikai és világgazdasági események legapróbb morzsáit is összegyűjtögetve elképesztő elméleteket gyárt - és azokat rendre megpróbálja eljuttatni az igazságügynek dolgozó Alice Sutton (már régen több, mint egy egyszerű pretty woman: Julia Roberts) irodájába. Sajnos azonban eredménytelenül, hiszen Jerry-t mindenki habókos félnótásnak tekinti; bár ő ettől függetlenül erődítménynek berendezett lakásában rendületlenül készíti a maga, összeesküvések leleplezéséről szóló elméleteit – egészen addig, amíg egy rejtélyes alak, bizonyos dr. Jonas (Enterprise Captain Patrick Stewart) és emberei el nem rabolják.

Jerry-nek szerencsére sikerül (tolószék)kereket oldania és Alice-hez menekülnie. A fiatal nő pedig rövidesen már egyáltalán nem kételkedik a férfi szavában, hiszen miközben közös erővel saját, rejtélyes múltjuk nyomába erednek, ismét színre lépnek dr. Jonas fegyvert markolászó alkalmazottai...

Szabadkőművesek, scientológusok és más szerveződések, akik tevékenységéről az átlagembernek csak sejtései lehetnek. Ki tudja, hogy az a világ, amit igaznak vélünk, miféle rejtélyes és szerteágazó titkokat takar el a szemünk elől? Hááát, Richard Donner és csapata a méltatlanul alulértékelt Bérgyilkosok után most jócskán feladja a labdát – csak győzzük leütni! Zavarba ejtő és mélységesen elgondolkodtató thrillere, az Összeesküvés-elmélet ironikus humora ellenére feszült és jócskán megcsavart történet, nem csupán egy akciófilm, hanem lelki és gondolati akadálypálya is – a film megtekintése után az ember csak percekig ül és hagyja szabadon garázdálkodni a fantáziáját.

Julia Roberts ismét bizonyítja, hogy érett, komoly színésznő, Mel Gibson pedig azt, hogy éretlen, de komoly színész, a Casper és az Apák napja-beli villámfellépése után figurája dilis, mint Martin Riggs, de sohasem válik röhejessé.

Az az igazság, hogy mostanában már én is jobban odafigyelek a félig telt kukával rohangászó szomszédra és akármennyire hihetetlen, árgus szemmel sasolom a Backstreet Boys-os borítójú tinilapokat! Ennek semmi értelme? Dehogynem! Ha eljön az idő, majd bővebben is kifejtem...!

(1998, VOX)

Richard Donner rendező Mel Gibsont főszerepeltetve sosem lőtt mellé, elég csak a Halálos fegyver-szériára vagy a remekbe szabott Maverickre gondolnunk! Az Összeesküvés-elmélet is hasonlóan minőségi darab a sajnos már máshol filmező alkotó munkásságából: rejtélyes, csavaros, elgondolkodtató sztori a sokak által vakon, kérdések nélkül elhitt és vallott, mások által badarságnak tartott témáról - a cím alapján nem nehéz kitalálni - az, most egy bizonyos összeesküvés-elméletről. Érdekes felvetés és remek kibontás a film még jóval a bármit is meghamisítani képes AI életre keltése előtti pattintott kőkorszakból...

Réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban…

…élt, éldegélt egy vékony, alacsony fiatalember valahol a kaliforniai Modesto diófáinak árnyékában. Első pillantásra semmiben sem különbözött tőled, tőlem vagy őtőlük – egyszóval tőlünk, az ezerarcú de tulajdonképpen egymásra nagyon is hasonlító átlagemberektől.

Egyben azonban eltért: nem szándékozott a több milliónyi amerikai honfitársához lapos és unalmasan egyhangú tinglitanglival eltölteni az életét. Ő egyszerűen csak kalandra vágyott – és ezt a kalandot kiapadhatatlan fantáziája révén sikerült is megtalálnia.

Bő húsz évvel ezelőtt ötlötte ki legendás történetét a tiszta lelkű hősről, aki barátaival karöltve felveszi a harcot a gonosz és legyőzhetetlennek tűnő Galaktikus Birodalommal szemben, hogy a régi rendet visszaállítva békét hozzon az Univerzum lakóinak.

Az időközben középkorú férfivá érett modestoi fiatalember pedig elérte azt, ami csak igazán keveseknek sikerült: nevét a világ legnagyobb mesélői között emlegetik.

Igen, George Lucas-nak hívják és ő az, aki a Csillagok háborúja-filmekkel lepett meg mindannyiunkat…

Legelőször is ezt kérdeztem meg magamtól: te, milyen dolgot lehet még leírni a Csillagok háborújáról olyat, amit még senki, sehol sem publikált? Gondolkodtam, gondolkodtam, aztán rájöttem: semmit! Az égvilágon semmit!

Éppen ezért próbálom most meg. Lehet, később a szememre vetik majd, hogy mi a fenének traktálom az agyukat az én maszek dolgaimmal, amikor nem az a feladatom, hogy tovatűnt gyerekkorommal mulattassam a nagyérdeműt. Pedig hasonlót fogok tenni! Mielőtt azonban még elborulna az agyuk és felháborodottan tovább lapoznának, elárulom: nem szándékozom egészen az oviig vagy a kakis pelenkáig nyomakodni a múltamban. Az kéne még!

Nem erről van szó. Teljesen másról: egy legendáról, egy álomról és az álom beteljesüléséről – a Csillagok háborújáról! Bátran állíthatom, hogy én a legtöbb ismerősömhöz hasonlóan George Lucas történetein nőttem fel. Valószínűleg ugyanez érvényes a mai tizennyolc-huszonöt éves korosztályra is, akik akkoriban voltak gyerekek, amikor a Star Wars-filmek minden mást félresöpörve benyomultak a mozikba. Ők valóban tudják, hogy milyen érzés volt tizenöt éve a sivár szórakozási lehetőségek és az ultrarealisztikus társadalmi kesergők korában (Magyarországon) leülni és végig nézni egy mindenkinek szóló, IGAZI MESÉT!

Ne feledjük el tehát a múltat! Kár is tagadni: tuti vagyok benne, hogy ha mindenki jól átforgatja a szekrénye alját, valamelyik reklámtatyóban megtalálja a mára már kissé megsárgult újságkivágásokból összeállított saját Star Wars fényképalbumát. A szégyenkezés legkisebb jele nélkül kapjuk elő legkedvencebb „dzsedis” bábúinkat, ugorjunk bele „I love Chewbacca”-feliratú pólónkba, majd röptessük át az előszobán csotrogány Millennium Falconunkat… és folytassuk ott, ahol régen: játsszuk újra a Csillagok háborúját! Csapjunk egymás hátára és szélesen vigyorogva mondogassuk minél gyakrabban a legendás szállóigét: Az Erő veled van…mindig!

A teljesen elsivatagosodott Tatuin bolygó valahogyan mindig megúszta a nagy csetepatékat. Egyaránt kimaradt a Clone-háborúkból és átvészelte a Régi Köztársaság bukását is. Lakói többnyire mindenfajta törvénytelen elfoglaltsággal – mondjuk drogcsempészet és bérgyilkosság – ütik agyon az időt vagy a terméketlen homokdűnék életre keltésének nem túl kifizetődő strapájával mulatják a napjaikat.

Luke Skywalker (Mark Hamill), a farmercsemete azonban nem az a típus, aki könnyedén gyökeret tudna verni a buckák milliárdjai között. Földhözragadt bácsikája és nénikéje minden lebeszélése ellenére feltett szándéka, hogy egyszer hátat fordítson a kietlen Tatuinnak és a pilótaakadémiára beiratkozva a Galaxis legjobb hajósává váljon. Cseppet sem sejti előre, hogy rövid időn belül nem csupán egyszerű hős, hanem az elnyomó Birodalom ellen harcoló felkelők vezetője is lesz.

Az egyik reggel ugyanis a sivatag kukásaiként számon tartott jawák két, állandóan civakodó, de roppant mulatságos droidot, a hordóforma Artu Detut (Kenny Baker) és folyamatosan dumáló főnökét, Szi Thripiót (Anthony Daniels) kinálják nekik eladásra. A két lestrapált robotot tisztogatva Luke rejtélyes üzenet nyomára bukkan, amit egy bizonyos Leia Organa hercegnő (Carrie Fisher) küldött kétségbeesetten a legendás és nyomtalanul eltűnt Jedi-lovag, Obi-van Kenobi részére (a nagyszerű Alec Guinnes-t Oscarra jelölték a szerepért.)

Aztán egyszer csak feltűnnek a színen a Birodalom főembere, Darth Vader nagyúr (David Prowse) fehér páncélba öltöztetett rohamosztagosai és lézerfegyvereikkel elpusztítják Luke családját – és ezzel együtt a fiú békés életét is.

George Lucas semmit sem bízott a véletlenre; és ez az, ami megkülönbözteti őt az átlagos filmkészítőtől – és ennek a maximalizmusának köszönheti sci-fi mozijainak őrületes siekrét is.

Amikor egyedi kísérleti filmje, a THX-1138 bukása és második rendezése, a klasszikussá vált American Graffiti után Lucas leült forgatókönyvet írni, egy Flash Gordon-féleség képeit látta maga előtt peregni. A terv már évek óta formálódott az agyában és most végre hozzá láthatott, hogy történetté kerekítse az elképzeléseit. Másfél éves munka után 1974 őszére tett pontot első forgatókönyvének, a Csillagok háborúja címűnek a végére. Időközben azonban annyira tovább szőtte főhőseinek sztoriját, hogy mindjárt a kezében volt a két folytatás, A Birosalom visszavág és A Jedi visszatér története is. Sőt, két újabb trilógia vázlatai is elkészültek, amelyek azelőzményekkel, Kenobi és Vader ifjúkorával, valamint a frissen megalakult Új Köztársaság további történetével foglalkoztak.

A Csillagok háborúja szupersiker lett: azóta is csak a Jurassic Park és az E.T. tudta megelőzni. Az egyébként szőrösszívű kritika is lelkesedett a filmért, amit a hét darab technikai Oscar-díj, valamint a legjobb film, a legjobb forgatókönyv és rendezés jelölései is alátámasztanak.

Nem vitás: egy ilyen sikeres és mindenkit megérintő mozit folytatni kell! George Lucas nem is okoz csalódást: Luke és újdonsült barátai, Han Solo (Harrison Ford), a cinikus csempész és szőrös társa, Csubakka (Peter Mayhew) ugyan kiszabadították Leia hercegnőt a birodalmiak fogságából és megrohamozták a Halálcsillagot is, de kalandjaik még korántsem értek véget.

Három év elteltével ugyanis Lucast ismét a fronton látják feltűnni, hogy csatába vezényelje felkelő hőseit…

(1995, Cinema Video)

Sokat nem kell mondani erről a korszakalkotó űreposzról, hiszen az elmúlt csaknem negyven évben alapjaiban határozta meg a science fiction mozit, de még inkább a trükktechnológiát és annak fejlődését. Mi, akik a Csillagok háborúján nőttünk fel, egy egész Univerzumot és egy teljes gyermekkort köszönhetünk George Lucasnak! A legalapabb alapfilm!