A napokban csak úgy üldögéltem a napon, bambultam kifelé a fejemből és elméláztam azon, vajon mi lenne, ha videótékás srácként pergetném a napjaimat. Minden bizonnyal nyitástól zárásig mély és termékeny eszmecserét folytatnék a betévedő moziagyakkal mondjuk „A film-noir hatása Steven Seagal művészetére” vagy a „Vajon tényleg nyugdíjba ment-e Sly?” hangzatos címek alatt. És vajon mi lenne, ha egy szép napon a sci-fi és a horror közötti üres polcrész felett egészen véletlenül megpillantanám mondjuk Demi Moore, Jodie Foster vagy – neadjisten! – Catherine Zeta-Jones szerényen esti néznivalót keresgélő szemeit? Valószínűleg meglepetésemben és zavaromban csak hebegnék-habognék, majd bénán téblábolva lányos zavaromban magamra rántanám a fél James Bond-sorozatot, hogy aztán a kazettahalom alól kikászálódva lássam, amint az imádott jelenség rajtam nevetve lazán kisétál a tékából és ezzel együtt az életemből is. És még csak egy autogramot sem kértem – a többiről már nem is beszélve!
William Thacker (Hugh Grant), a londoni könyvesboltos persze nem pancserkodta úgy el a dolgot, mint ahogy én tenném! A kissé ügyefogyott – és egy őrült, de marhára vicces walesi figurával (Rhys Ifans csúcs ebben a szerepben) együtt albérleteskedő – Willnek szintén tátva marad a szája, amikor megpillantja a boltjába betoppanó amerikai szupersztárt, Anna Scottot (Julia Roberts szinte önmagát játssza).
Thacker azonban nem mond csődöt: könnyed társalgásba elegyedik a színésznővel és már röpke pár perc alatt kiderül, hogy ez a két, teljesen ellentétes világban élő ember igencsak passzol egymáshoz. Egy pohár kifröccsenő narancslé aztán még közelebb hozza a könyvest és a nagymenő színésznőt, hogy aztán William nemsokára arra ébredjen: magát újságírónak álcázva a Ritzben üldögél és éppen arra vár, hogy Anna lakosztályába jusson…
Szerelem ez az első látásra, kérem szépen! Szimpatikus hőseink között azonban éppcsak fellángol az interkontinentális love, mindig közbejön valami vagy valaki, mi pedig rághatjuk a körmünket, hogy a fenébe: a mesékben pedig mindig elnyeri a szegénylegény a királylány kezét és hollywoodi úszómedencéjét! Ami késik, persze nem múlik: a két szimpatikus főszereplő és a remek angol komikusgárda a jól megírt és vicces forgatókönyv minden lehetőségét kiaknázva olyan nagyszerű filmecskét varázsol elénk, amilyet a Négy esküvő és egy temetés óta nem láthattunk!
A Notting Hill nyomán már én is próbálom összeszedni magam. Ha kilépek az utcára, sasszemmel figyelem a szupersztárokat és papírcetliről pedig folyamatosan magolom a bűvös szavakat: „Hello, my darling…”
(1999, VOX)
Bő negyed század is eltelt azóta már, hogy a jópofa, csetlőbotló szomszédgyerek, Hugh Grant és a gyakorlatilag önmagát játszó sztár, Julia Roberts egymásba habarodott Notting Hill-ben. A kedves, vicces, léleksimogató komédia azóta is bármikor újranézhető, nem utolsó sorban Rhys Ifans zseniális villanásaiért, amik miatt a színészt örök életre a szívünkbe zártuk.
