Talán még sohasem volt a filmtörténetben olyan antihős, mint Forrest Gump – na jó, Chaplin csavargóját és Woody Allen-összest leszámítva.

Idétlen kefehaja van, nevetséges az öltözete, rongyos a Nike-csukája és általában teljesen sületlen dolgokról beszél. Igaz, vietnami veterán, pingpong- és nem hivatalos szuperhipermaraton világbajnok, emellett pedig a Watergate-botrány kirobbantója és milliomos rákász, meg még egy csomó más is, de valahogy mégsem az az ember, akinek a társaságára mindig is vágytunk.

Azonban, amikor a buszmegállóban mellénk ül és a maga módján mesélni kezd, egy idő után elfelejtjük első reakciónkat, miszerint a legszívesebben jól pofán vágnánk, nemsokára összehajtogatjuk a kezünkben kitárt újságot és legvégül arra eszmélünk, hogy ránk esteledett, a még mindig az anekdotázó Forrest kezét markoljuk, miközben a szánk tiszta csoki a dobozából kilopkodott és elmajszolt bonbonhegyektől.

Forrest aztán, mint a szél által felkapott tollpihe tovatűnik, mi pedig elgondolkodunk, hogy ki volt ez az együgyű ember, aki egy rövid időre képes volt igazi varázslatot csempészni az életünkbe. Az az ember, akit gyerekkorában csak csúfoltak, akit sokan kihasználtak és akin szinte végiggázolt a történelem, de aki ebbe bele sem rezdült, mert tudta, hogy küldetése van.

Rájövünk, hogy szeretnénk tanulni ettől a Forresttől, hiszen ő jobban ismeri az életet, mint mi, mi: „átlagosak”. És elbizonytalanodunk, talán mégis lehetséges, hogy a mai angyalok a szárnyak helyett széttaposott sportcipőt viselnek?!

Aztán amikor legközelebb ugyanabban a buszmegállóban ülünk, egy idő után azon kapjuk magunkat, hogy nyugtalanul tekintgetünk jobbra-balra. Nem, nem, a busz érkezéséig még van idő. Mi a busz helyett egészen másra, Forrestre várunk. De nem csupán a finom bonbonjaira vagyunk kiéhezve.

(2002, DVD Magazin)

Meryl Streep az oka az egésznek.

Valamikor minden a legózással kezdődött. Hosszú éveken keresztül haraptam össze izgalmamban a nyelvem, amikor gyermeki örömmel pattintgattam egymásra a piros, kék, sárga és zöld színű műanyagdarabkákat, hogy űrhajót, mentőautót vagy repülőgépet építsek belőlük. Aztán egycsapásra valami megszakadt bennem és attól kezdve másra sem tudtam gondolni, mint hogy hátralévő napjaimat ejtőernyőzéssel, bungy jumpingolással, sziklamászással és mindenféle kaszkadőrbulikkal tegyem életveszélyessé. Mondanom sem kell, hogy az álmokból semmi sem valósult meg; nagy sajnálatomra nem lettem robusztus izomember, aki könynedén megküzd a természet erőivel, hanem maradtam az a százhetven centis középpolgár, aki eddig is voltam.

Sokáig sopánkodtam is sorsomon, de most már vége a további problémáknak! Új terv, új cél lebeg a szemeim előtt. Ugyanis ellenállhatatlan késztetést érzek arra, hogy gumicsónakba pattanjak és fáradhatatlan evezőlapátjaimmal forrásba hozzam a jéghideg folyóvizet.

Ezzel pedig a Meryl Streep – Kevin Bacon duót szeretném túlszárnyalni, akik a Veszélyes vizeken című sodró-örvénylő akciófilmjükben okozott csobbanásaikkal még az MTV Sport műsorvezetőjeként ismert bodyman, Dan Cortese balhéit is túlszárnyalják.

És akkor Jerry Goldsmith felemeli a karmesteri pálcáját, beint, a zenekar pedig rázendít eg romantikus, vadregényes melódiára, miközben a folyócska szép nyugisan folydogál a ménkű nagy sziklák és óriásfenyők lábánál, hogy néhány helyen kiszélesedve, máshol pedig zuhatagossá válva kellő élményanyagot szolgáltasson az olyan bátor csónakosoknak, mint Gail, a megállapodott családanya és háziasszony.

Gail (Meryl Streep) süldő leányzó korában nem vetette meg az élet izgalmasabb oldalát és vadvízi túravezetőként kereste meg a betevőt. Hites ura, Tom (David Strathairn), a lelkiismertes apa, japán szellemben és munkatempóban melózó építész, teljesen ellentéte a nőnek. Saját kényszerképzetétől hajtva – hogy versenyre tudjon kelni energikus és határozott asszonyával – teljesen belemerül feladataiba és ezért észre sem veszi azt a lassan, de biztosan táguló szakadékot, ami kérlelhetetlenül kezdi őt elválasztani Gailtől. Futóhomokon álló kapcsolatuk tovább töredezik, amikor fia, Roarke (Jospeh „Jurassic Park” Mazello) születésnapjára rendezett csónakos túrára nem követi családját, mégpedig munkahelyi elfoglaltságra hivatkozva.

Ezért Gail és csalódott gyermekeik fárfi nélkül vágnak neki az útnak, de nem sokáig maradnak egyedül, ugyanis kisvártatva a lelkiismeretével küdő apa is csatlakozik hozzájuk. Pedig milyen jól tette volna, ha a hullámzó foyló helyett inkább otthon, a rajzasztal fölé görnyedve nyomorítaná a testét!

Persze, nézőpont kérdése, mert néhány óra elteltével mások fogják rákényszeríteni, hogy ina szakadtáig küzdjön nem csak a saját, hanem szerettei életéért is. Rövid és kellemesen hangulatos lefelé csordogálás után egyszerre minden megváltozik. A vakáció hirtelen véget ér, mégpedig Wade (Kevin Bacon) és az óvatos meghatározással is karakteres arcszerkezetű Terry (John C. Reilly) jóvoltából, akik lefújják a békés családi összejövetelt.

Először, mint mosolygó, integető túrázók tűnnek fel, majd mint kedves ismeretlenek csatlakoznak Gailéekhez. A nőnek nincs kifogása a barátkozás ellen, annál inkább Tomnak, aki féltékenykedve figyeli a felesége és Wade kozött bimbózásnak induló szimpátiát. Aztán egy önkéntes vízi életmentő akció során rájön, utazótársaik mégsem olyan túl szívélyes emberek és nem csak kedvtelésből csobognak a vízen.

Egyre nyilvánvalóbbá válik a dolog, hogy a család nem ússza meg ép bőrrel a kalandot. És tom, mivel nem akar sodródó vízihullává válni, az egyik éjszaka cselekvésre szánja el magát…

A hajnali napsugarak pedig egy úszó gumicsónakot világítanak meg, ahogy szótlan utasaival folytatja megkezdett útját. De úgy tűnik, mintha eggyel kevesebb ember ülne benne…

Ilyen még nem volt! Gumicsónakos akciófilm? Pedig igaz. Curtis Hanson rendező, aki már A kéz, amely a bölcsőt ringatja című pszichothrillerével is bizonyított, most Robert Elswit operatőrrel a jobbján egy autós üldözésektől, helikopterrobbanásoktól mentes izgit forgatott le. A langyos alapsztorit remek felvételekkel és fordulatos cselekménnyel feldúsítva kellemes kis időtöltést szereznek nekünk.

Meryl Streep játéka külön gyöngyszem, mert hasonló stílusú filmben még eddig nem láthattuk, Kevin Bacon pedig az 1988-as Gyilkos törvény-beli pszichopata figuráját hozza, ismét gonosz szerepben remekel.

Mély víz, csak úszóknak! Csak annak érdemes kipróbálnia, aki bírja szusszal és erős karral; a félősebbeknek alternatív időtöltésként javaslom az otthoni pancsolást egy veszélytelen gumikacsával felszerelkezve. A bátrak pedig ne hagyják ki az utolsó naplementét sem, mert a látványa lenyűgöző. Ők tudni fogják, hogyam is kell egy vad folyón evezni, amolyan Drágán add a gumicsónakod!-stílusban.

(1995, Cinema Video)