Az ember fia már azt hinné, hogy csakis legendás történelmi hősöknek, reformer uralkodóknak és más államférfiaknak, zseniális költőknek, íróknak, zenészeknek és természetesen halott elnököknek jut kitüntető osztályrészül az, hogy a világ legnépszerűbb autogramkártyáján, nevezetesen egy-egy állam valutáján szerepelhessenek. A nagy igazság azonban az, hogy nem csupán az említett, kétségtelenül óriási erényekkel rendelkező személyek portréja, de egy sokkal hétköznapibb, de talán még népszerűbb fickó –

urambocsá’: egy hollywoodi filmsztár! – szélesen vigyorgó arca tekinthet vissza ránk!

Eddie Murphynek például már kétszer sikerült szó szerint pénzre váltania a fizimiskáját. Igen, a jó memóriával rendelkezők még biztosan vissza tudnak arra emlékezni, hogy a fekete komikus legelőször a biztonsági szállal, vízjellel ellátott, garantáltan valódi, zamundai valutáról tartotta szemmel az alattvalókat. Másodjára pedig a jóval alacsonyabb árfolyamértékkel rendelkező, wonderlandi zughamisító műhelyben nyomtatott játékpénzecske előlapjáról vigyorgott ránk.

Az Amerikába jöttem és a Beverly Hills-i zsaru III. cimű filmekben felhasznált, ropogós bankók értéke közötti különbség azonban valami egészen érdekes dologról tanúskodott: Eddie Murphy világpiaci népszerűségének rohamos inflálódásáról. A nyolcvanas évek kasszasikereket gyártó hercege Donald kacsa utódaként? Azért ennyire nem volt vészes a helyzet! Nagydumás Eddie számitásai az utóbbi évtizedben nem igazán jöttek be, ezért gyorsan a szőnyeg szélére söpörték őt. Míg mások, akik jóval később léptek  a sztárság ösvényére, már húszmilliós szerződéseket szignóztak alá, Eddie-nek a producerek és a nézők kegyeit kellett újra megnyernie. És sikerült neki: a nagy visszatérést jelentő bombasikerével, A bölcsek kövére című meglepően érzelmes vígjátékkal bebizonyította, korai lenne még őt kinyugdíjazni a filmbizniszből.

Vissza a gyökerekhez! A pufi professzor életére keltése után Murphy a jól bevált, nagydumás Axel Foley-stílussal igyekszik újabb milliókat keresni. Fegyver és szájzár kibiztosítva: Scott Roper akcióba lendül!

Roper (Murphy) a San Francisco-i rendőrség jól képzett túsz-specialistája. Számára nem gond besétálni abba a pénzintézetbe, ahol egy felfegyverkezett, kissé ideges bankrabló tartja túszul az egész személyzetet, illetve az ott tartózkodó ügyfeleket. Scott Roper tehát a legválságosabb pillanatban megjelenik, nyugodt szövegével lehiggasztja, majd egy kissé elbizonytalanítja a fenyegetőző fickót, aztán az alkalmas percet kivárva egy szemvillanás alatt elintézi az ügyet. Ami azonban jól működik munkaidőben, nem valószínű, hogy működik a műszak letelte után is. Ropernek ugyanis van egy nagy szenvedélye: a szerencsejáték. Ennek természetesen nem nagyon örül Ronnie (Carmen Ejogo), a barátnője és nemtetszését a rendőr tudtára is hozza: egyszerűen szakít a javíthatatlan Roperrel.

Egy rutinellenőrzésnek induló akcióban azonban Roper elveszíti a társát. A tettes egy bizonyos Korda nevezetű fickó (Michael Wincott, a jól bevált rosszember az 1492-ből és A hollóból most kivételesen rövid hajjal, de még mindig – legalábbis az eredetiben – ércesen csengő hanggal garázdálkodik), aki egyebek mellett gyémántrablásban is utazik. Roper teljes gőzzel áll rá az ügyre és a nyomozáshoz – ahogy az lenni szokott – kap is maga mellé egy kivételesen jó szürkeállománnyal rendelkező újoncot, Kevin McCallt (Michael Rapaport – Tiszta románc, Hatalmas Aphrodité, Cop Land). Miközben a friss páros a gonosz nyomában lohol, Ropernek sikerül úgy-ahogy helyreállítani a békét Ronnie-val.

Az újra a megfelelő mederben csörgedező szerelmet azonban nem sikerül sokáig élvezniük: Korda jön, lát ...és elrabolja Roper barátnőjét...

Eddie Murphy és színésztársai tulajdonképpen kitesznek magukért. Michael Wincott csiszoltan gonosz és ellenszenves – más figura eljátszására úgysincs túl sok esélye –, Rapaport pedig a tucatnyi értékes mellékszerep után most egy nagyobb teret is kapó figura alakjában bizonyíthatja izgága tehetségét. Murphy Scott Roper szerepében A bölcsek kövére profjához hasonlóan – egy, a korábbiakhoz képest kevésbé vicces, de komolyabb, jobban átgondolt és kidolgozott jellemet kelt életre. Kár azonban, hogy a Két túsz között a forgatókönyvíró (Randy Feldman) és a rendező (Thomas Carter) révén néha-néha sablonos vagy máshol már látott – például: például „kisvillamos robog lefelé a friscoi hegyoldalon” A sziklából – jelenetekkel operál. Nem az év legnagyobb durranása, de az újra feltámadt Eddie Murphy jóvoltából azért egy élvezetes kis buli.

Ja, és még azt lenne jó tudni, hogy a fészkes fenében lehet egy elvetemült gonosztevőt Kordának hívni? A magyar és a magyar származású filmesek nevében kikérjük magunknak a nagy elődök nevének ilyen módon történő felhasználást!

(1997, VOX)

Hahhh! Minő parázna és képmutató erkölcsök!

A feleség otthon, a kandalló és a gyerekek mellett, a férj pedig hol itt, hol ott: a barátoknál, a kocsmában, a városi tanácsban vagy éppen valamelyik kurtizán ágyában időzget! A feleség persze tud mindenről, azonban még sem teszi szóvá, hiszen neki egyetlen dolga van: egészséges gyerekeket szülni és örökössé nevelni őket.

A jó családból származó Veronica Franco (Catherine McCormack, William Wallace egykori kedvese) is valami ilyenről ábrándozik, amikor beleszeret a nála néhány fokkal magasabb társadalmi pozícióban élő, dúsgazdag Marco Venierbe (Rufus Sewell). Hiábavaló a fiú érdeklődése is, hiszen a szigorú erkölcsök megakadályozzák a frigyet: Marco nem vehet feleségül egy nála szegényebb lányt. Veronica így nem kaphatja meg a törvényes módon szerelmét, ezért kerülőutat választva művelt és odaadó kurtizánná képzi magát, hogy Marco személyes ágyasaként maradhasson a közelében.

Úgy tűnik, hosszú idő után végre egymásra talál a két fiatal – a történelem és az inkvizíció azonban boldogságuk közé áll…

Marshall Herskovitz középkori Velencében játszódó kosztümös filmje, A velencei kurtizán az év egyik kellemes meglepetése. Nem utolsó sorban azért, mert a rendező a történetet biztos kézzel irányítva, egyszerre humoros és komoly légkört teremtve egyfajta meseszerű álomba ringatja nézőit: mintha a szabadság örömében tobzódó Velence utcáin önfeledten mosolygó polgárok arcára pillantva a Kenneth Branagh-féle életvidám Sok hűhó semmiért képei térnének vissza.

A színészek elsőosztályú játékukkal teszik teljessé a varázslatot. A két főszereplő mellett a Marco unokatestvérét viccesen és félelmet keltően játszó Oliver Platt, a rövid atyáskodó szerepében feltűnő Fred Ward (Ahová lépek szörny terem) vagy a király bőrébe bújó és ismét nagyon nyálas Jake Weber (Ha eljön Joe Black) mind emlékezetes alakítást nyújtanak.

Mindezek a szép képekkel és a remek zenével kiegészülve egy kedves és maradandó filmet varázsolnak a nyugtalan mindennapokba. Sajnos A velencei kurtizán eltűnt a két ezévi favorit, a Szerelmes Shakespeare és az Elizabeth árnyékában – kár érte, mert legalább annyira jó, mint a vetélytársai.

(1998, VOX)