„- Hét, tesók, nem szoktam én nektek a levegőbe beszélni, épp most jövök a moziból, de akár ebben a pillanatban is megmondhatom, hogy ez a srác egyszer még nagyon magasról fog lefelé integetni!” – szólt az egyik barátom úgy nagyjából két évvel ezelőtt, majd folytatta. „- Mert hiába voltak ott az olyan nagyágyúk, mint a Hoffman, a Sutherland, meg a Freeman, ez a Cuba Gooding Jr. nevű fekete srác uralta a vásznat a Vírusban. Tuti vagyok benne, hogy egyszer még valami díjat kicsíp magának!”

„- Ne reménykedj ebben!” – válaszolta egy másik barátom. „-Hollywood ugyanis nem éppen az afro-amerikai filmesek elismeréséről híres. Lásd csak az Oscar-díjak átadását: legutóbb Denzel Washington és Whoopi Goldberg kapott egyet-egyet, de ők is csak a legjobb mellékszereplő kategóriájában. Én mondom neked, a hollywoodiak mindig elintézik, hogy a színészi díjakat ne olyanok kapják, mint Samuel L. Jackson, Laurence Fishburne vagy Angela Basset. Kár is reménykednek.” – fejezte be a mondandóját és tovább olvasta az Ecuadori diákmozgalmak fejlődése 1976-83 között című vaskos kötetet.

„-Nem hinném. Ez a Cuba gyerek kap majd egy csilivili Oscart!” – szólt határozottan a másik, majd Lakers-sapkáját előre tolva fejhallgatót tett a fülére. A hangszórókból éppen a Boyz II Men danolászott.

Erről a beszélgetésről egészen ez év elejéig meg is feledkeztem. Akkoriban nálunk még a Mission: Impossible döngetett, de a tengerentúlról már egy újabb TomCruise-film, a Jerry Maguire híre jutott el hozzánk: valami sportmenedzser srác padlóra kerül, de feltápászkodik és meghódítja a világot. Szóval, egy újabb yuppie-mozi, amiben a csábos mosolyú Tommy Boy vadítja a nézőket – gondoltam. De nagyot tévedtem!

Igazolta ezt néhány héttel később a hír, hogy a Jerry Maguire-t – vígjátékos beütése ellenére! – kereken öt Oscar-díjra – közte a legrangosabbakra: film, férfi- és női mellékszereplő, forgatókönyv – jelölték. Ekkor aztán már tényleg kíváncsi lettem, a stáblistán ugyanis közvetlenül Tom Cruise mögött egy ismerősen csengő név szerepelt: Cuba Gooding Jr!

Jerry Maguire (Tom) sportmenedzserként hajszolja a sikert. Egész álló nap telefonál, a számítógépe billentyűit pötyögteti, tárgyalásokra jár vagy befektetők, illetve sportolók után rohangászik – szóval vidám lendülettel rohan az egyre közelebbinek tűnő szívinfarktus felé. Kétségkívül ő az egyik legprofibb fickó, ha zsíros reklámszerződések felhajtásáról, kierőszakolásáról és aláírásáról van szó. Egy éjjelen azonban rémülten, verejtékezve riad fel az ágyában: rádöbben, hogy a stílus, ahogy eddig intézte üzleti ügyeit, teljességgel embertelen. Éppen ezért még az éjszaka folyamán hozzáláz egy önszabályozó erkölcsi kódex összeírásához, amelyben újító javaslataival a felsővezetést próbálja az üzletpolitika megreformálására rávenni.

A kis iromány másnap reggel minden munkatárs fiókjába bekerül és amikor Jerry megérkezik a munkahelyére, kitörő tapsvihar fogadja. Az elismerés azonban csak a látszat: nem sokkal később rádöbben, hogy a főnökség ne nagyon kedveli az újító gondolatokat. Jerry tehát lapátra kerül.

Mielőtt azonban kivágnák őt az ajtón, végigtelefonálja az ügyfeleit és megpróbálja őket rábírni, maradjanak mellette akkor is, ha már független menedzserként folytatja a munkát. Balszerencséjére azonban csak egyetlen kuncsaft tart ki mellette: Rod Tidwell (Cuba), a családapa, aki kétségtelen tehetsége ellenére csak közepesen szereplő, zűrös focista. A cég munkatársai közül pedig követi Jerryt Dorothy Boyd, a kisfiát egyedül nevelő titkárnő (az év legbájosabb meglepetése: Renée Zellweger). A gondok azonban a menedzser magánéletét sem kerülik el. Miután állásából kirúgták, Jerry szakít számító barátnőjével (Kelly Preston) is.

Látszólag minden vonalon teljes a bukás: a K.O.után hősünk a padlóra kerül. Mielőtt azonban rászámolnák a tízet, feltápászkodik és újult erővel folytatja a meccset…

Aki most megkérdi, hogy a leírtak alapján vajon miért jelölték öt Oscarra a filmet, az joggal teszi. Tudni kell azonban az örök igazságot: a varázslat a részletekben rejtőzködik! A rendező-forgatókönyvíró Cameron Crowe (Facérok) tökéletesen szervírozza a számunkra jól ismert sikersztorit. A srác elbukik, majd talpra áll – sablonszlogen a Jerry Maguire-re is érvényes. A történet azonban annyira eredetien vicces, csavaros és néhol még megható is, hogy egyszerűen nem lehet más, hasonló filmekkel együtt emlegetni. Emellett pedig nem csupán remekül szórakoztat, de meg is mutatja a szédítő sportsikerek hátterét és azt a kíméletlen taposómalmot, amiben az üzletet mozgásban tartó szereplők az inaik szakadtáig termelik a temérdek pénzt. Egyébként a legvégső focimeccs befejezése a film egyik legjobb jelenete!

Tom Cruise, a fiatal sikerember mintapéldánya, a Született július 4-én óta még sohasem volt ennyire esendő és kiszolgáltatott. Jerry Maguire szerepében azonban bizonyítja: a hófehér mosoly mögött nem csupán remek vígjátéki, de kifejező drámai arc is rejtőzik.

Az idei Oscar-gálán a legjobb férfi mellékszereplő nevének beolvasása után egy alacsony, fekete srác szaladt fel az emelvényre: Cuba Gooding Jr., aki a zsinórban forgatott sportos filmjeit (Csont nélkül, Pofonláda) megelégelő Damon Wayans helyett ugrott be a Jerry-be. A viccesen nagyszájú, de csupaszív Tidwell megformálásért méltán számíthatott a díjra, mégis olyan önfeledt örömmel és boldogsággal vette át az aranyszobrot, hogy azt még évek múltán is emlegetni fogja a szakma.

Remélhetőleg, játékának elismerése is hozzájárulhat majd ahhoz, hogy a közeljövőben fekete színészek nem csupán az egymás sarkát taposó gettódrámákban és eddiemurphys-stílusú vígjátékokban, de nagyobb horderejű, komoly filmekben is elismeréshez – és főszereplői Oscarhoz! – is juthatnak majd.

Kösz, Cuba, bírjuk a búrádat, de nagyon!

(1997, VOX)

Ahhoz képest, hogy ez a jó harminc évvel ezelőtti kritika mennyire ki lett hegyezve az akkoriban berobbanó Cuba Gooding Jr. személyére és sikereire, az idő hosszabb távon rácáfolt a nagy reményeimre, ugyanis az amerikai focista Tidwell-ként teljesen megérdemelten Oscaros színész az elmúlt jó húsz esztendő alatt pár nagyobb kaliberű, minőségi "amerikai" alkotást - Amerikai gengszter, American Crime Story, American Horror Story - leszámítva nagyrészt felejthető akciókhoz adta a nevét. Sajna - valószínűleg más okokból -, de hasonlóan járt Renée Zellweger is, aki több éves kihagyás és sikertelenség után mostanában kezd visszakapaszkodni a legutolsó Bridget Jones és a Gyilkos a házban ötödik évadának köszönhetően.
Ja, igen: Tom Cruise meg örök...

Charles Shyer és Nancy Myers filmkészítő páros specialitása legalább annyira egyszerű, mint amennyire szórakoztató: ők ketten ugyanis nem akciófilmeket, sci-fiket, hanem a legártatlanabb kikapcsolódást nyújtó családi vígjátékokat készítenek. Nem eshet túl nehezükre a sztorik kiötlése, ugyanis hosszú évek óta boldog házasságban élnek és filmjeikbe saját tapasztalataikat is beleépítik. Így született meg eddigi legnagyobb sikerük, a Steve Martin - Diane Keaton páros sziporkázó játékával felejthetetlenné tett Az Örömapa, valamint annak szintén szép eredményt elért folytatása, Az Örömapa 2.

A Shyers-Myers duó most irodalmi alapanyaghoz nyúlt és Erich Kästner A két Lotti című klasszikusának feldolgozásával egy szintén nagyon vicces és melegszívű kis vígjátékot varázsolt a vászonra.

A tíz éves, szeplős és vöröshajú kislány, Hallie Parker (Lindsay Lohan) édesapjával Kaliforniában lakik, míg a tíz éves, szeplős és vörös hajú kislány, Annie James (szintén Lindsay Lohan) Londonban, az édesanyjánál él. Az egyikük a mamáját, a másikuk pedig a papáját nem látta soha az életben. A sors úgy hozza, hogy a két leányzó véletlenül egymásra talál egy nyári táborban, az amerikai Maine államban. Annie és Hallie először nagyon meglepődnek, majd amikor kiderítik, hogy mind a ketten ugyanazon a napon születtek, gyanút fognak: sejtésüket alátámasztja egy széttépett családi fotó is, amely a szüleiket ábrázolja boldogan mosolyogva. Több se kell az egymásra talált ikerpárnak: elhatározzák, hogy szövetkeznek és egy ügyes szerepcserével újra összehozzák a jó régen szétszakadt családot…

A bájos és szórakoztató vígjáték március 15-től látható Salgótarjánban, az Apolló Moziban.

(1999, Nógrád Megyei Hírlap)

1949-ben jelent meg először Eric Kästner máig klasszikus gyermekregénye, A két Lotti, amiből már a rákövetkező évben el is készítették az első filmadaptációt. Az azóta eltelt időben legalább tizenöt különböző feldolgozás született belőle: a német verziók mellett brit, indiai, japán, iráni és természetesen amerikai verzió is született. A dupla Lindsay Lohan főszereplésével készült mozi az 1961-es Disney-változat modern újrája és szerencsére jól sikerült, kedves, bájos, humoros, ártatlan szórakozás, ami bármikor újranézhető...

Hát, emberek, megmondom teljesen őszintén, amikor megnéztem Tony Kaye bemutatkozó filmjét, az Amerikai história X-et, valami olyat éreztem, mint abban a percben, amikor döbbenten felálltam a Közönséges bűnözők vetítésének a legvégén. Akkor azt motyogtam magamban, hogy ilyen eszméletlenül csavaros és frappáns történetet még életemben nem láttam. Az X esetében is valami hasonlót éreztem, de akkor a megdöbbenéstől szóhoz sem tudtam jutni, csak némán lestem a végefőcím lassan felfelé osonó sorait. Eltelt egy pár perc, mire összeszedtem magam és rogyadozó léptekkel kikászálódtam a sorok közül.

Az azóta eltelt időben sokat gondolkoztam a filmen és mindig ugyanoda jutottam vissza: akármelyik produkció nyeri is az idei Oscar-díjat, a méltatlanul csak egy szoborra jelölt Amerikai história X az idei év legjobb alkotása!! Még azt is meg merem kockáztatni, hogy elhalássza az évtized legmegrázóbb alkotásának járó elismerést Steven Spielberg Schindler listája elől !

Tony Kaye ugyanis, aki eddig elsősorban a reklám- (Nike, Volkswagen, Volvo) és videoklip-szakmában (Soul Asylum: Runaway Train) szerzett hírnevet magának, ezzel a bemutatkozásával mindenkit kiütött a ringből. Az Amerikai história X ugyanis egy stílusos, kegyetlenül realista, illuziómentes tükör az erőszak, a gyűlölet és az emberi aljasság mosolygó álarca számára, egy olyan remekmű, amely remélhetőleg még nagyon sok vitát kiváltva előbb-utóbb a kötelező vizuális olvasmányok közé kerül majd!

Főszereplője egy testvérpár. Derek Vinyard (Edward Norton félelmetesen zseniális!) az átlagtól intelligensebb, mások vezetésére képes fiatal srác – és neonáci. Öccse, Danny (még sohasem volt ilyen jó: Edward „John Connor” Furlong), aki mindenben követi bátyját, az erőszakos Derek gyerekkori megfelelője. Az egyik éjszaka fekete fiatalok próbálják feltörni a fiúk autóját, mire a náci jelekkel teletetovált Derek kilép az ajtón én kegyetlen hidegvérrel lelövi a tolvajokat. A gyilkosságért három év börtönt kap és amikor kilép a kapun, valahogy teljesen más emberként kerül vissza a családjához.

A történet tulajdonképpen csak ennyi. Az operatőri munkát is végző Tony Kaye azonban remek módon meséli el nekünk a teljes történetet: fekete-fehér visszaemlékezésekben látjuk,  tulajdonképpen mi is volt az, ami Dereket és testvérét a nácizmus felé vitte. Megtudjuk, hogy apja tűzoltó volt és a fekete negyedben egy égő ház oltásakor teljesen ok nélkül lőtték le. Megismerhetjük a fiúk anyját, Dorist (Beverly D’Angelo), aki kétségbeesett erővel próbálja egybetartani széthulló családját és a szeretet jegyében még azt is elnézi fiainak, hogy a skinheadek közé tartoznak. A múltbeli pillanatképekben feltűnik a helyi náci mozgalom öltönyös elindítója, Cameron Alexander (Stacy Keach annyira alávaló, hogy legszívesebben szétverné őt az ember), aki a befolyásolásra alkalmas fiatal fiúkból Derek segítségével rettegett bandát szervez.

Kaye remekül variálja ezeket a múltbéli eseményeket a Derek visszatérése után történtekkel: a néző az időben vissza-visszautazva megrázó képekben ismerkedhet meg a valósággal: a náci eszmék emberellenességével, az erőszak hiábavalóságával és azzal az önámítással, amely Dereket és öccsét is a fanatizált, ész nélkül pusztító bőrfejűek közé vitte.

A filmről hosszú odalakat lehetne megtölteni, de Edward Norton megdöbbentő játékának, a rendező remek stílusának, a David McKenna által írt forgatókönyv sorainak hosszas elemzése sem tudná megfelelően érzékeltetni az Amerikai história X jelentőségét.

A filmet egyszerűen látni, érezni és átérezni kell, mert az általa bevitt, fájdalmas ütések mindenki csontját ugyanúgy összezúzzák! Hiszen ez a radikális, néhol erőszakos, de mindvégig hiteles mozi nem csupán a nyugis hétköznapjaink perifériáján tomboló faji ellentétekről, hanem mirólunk és az általunk értelmetlenül kegyetlenné tett világról is szól…

…és talán ahhoz is hozzájárul, hogy egy szép napon ne lesütött szemmel, hanem büszke tekintettel álljunk lelkiismeretünk képzeletbeli tükre előtt!!

(1999, VOX)

Kétség sem férhet hozzá, hogy számomra a filmtörténet egyik legmeghatározóbb és legjelentősebb műve a kipattintott Edward Norton zseniális átalakulásával! Sokkoló, letaglózó, ám mégis felemelő és reményt nyújtó mozi, ami képileg és zeneileg is tökéletesen kivitelezett és természetesen 10/10-es kategóriájú! Tony Kaye rendező 2020 óta tervezi egyfajta alkotói "folytatásként" az African History Y című filmet Djimon Hounsou főszereplésével, ám annak munkálatairól nem hallani újabb infókat.