Welcome back, Mr. De Palma! Az hetvenes évekbeli Új-Hollywood-i fenegyerekek mára kissé megőszült és megpocakosodott, de egyébként még mindig eminens képviselője, a szívritmusszabályozó thrillerek (Carrie, Gyilkossághoz öltözve, Alibi-test, Káin ébredése) és az aprólékosan kidolgozott, golyózáporos gengsztereposzok  (A sebhelyes arcú, Aki legyőzte Al Caponét, Carlito útja) vászonra álmodója, Brian De Palma véglegesen visszatért. Őszintén szólva: már éppen ideje volt!

Hiszen miután az egész világ az Aki legyőzte Al Caponét pozitív magasságain felbuzdulva mosolyogva hátba veregette, ő nem akart senki adósa maradni és sikeresen elkészített két, a közönség és a kritika által sem túlságosan körülrajongott filmet. A háború áldozatai és A hiúságok máglyája buktája után mélyen maga alatt ücsörgő De Palma aztán visszatért a gyökerekhez: először borzongatott a Káin ébredésével, majd a tűzvonalba állított a Carlito útjával. Ügyes, a régi fényt felcsillantó ujjmozdulatok voltak ezek, de mégis három évet kellett várni arra, hogy az egykori mester teljes gőzzel munkálkodjon. A John Woo-effektusnak – „Előbb pénzt termelj, aztán egyénieskedhetsz !” – megfelelően bekerült a Mission: Impossible rendezői székébe és annak ellenére, hogy óriási bombasikert – több, mint 450 millió dollár világszerte – kerített Tom Cruise feneke alá, a kutya nem beszélt arról, hogy a Mission... „annak a bizonyos” Brian De Palmának a filmje lenne.

De szerencsére időközben eltelt két év és Don Palma ázsiója nagyot nőtt a hollywoodi lankák között. Olyannyira, hogy legújabb, a stílusában és feszültségében is a régi szép időket idéző thrillere, Az utolsó dobás esetében teljes szabadságot kapott: nem csupán rendezte és David Koepp-pel közösen írta, de a produceri teendőket is a vállára vette.

Az Atlantic City-beli hatalmas bokszarénában több, mint tizennégyezer ember tombol. Mindenki a nagy hírveréssel beharangozott, nehézsúlyú összecsapást várja, amelyen eldőlhet, hogy ki lesz a világbajnok. Az óriási tömegben természetesen ott nyüzsög a bunyó és a nagy lé elmaradhatatlan rajongója, Rick Santoro (Nicolas Cage félúton a Veszett a világ és az Ál/Arc között is. Ő nem buki vagy krupié, hanem zsaru: mégpedig abból a fajtából, amelyiknek tökmindegy, hogy legális úton vagy simlivel szerzett zöldhasú lapul-e a zsebében. A laza és gondtalan élet nagy barátja, Rick ugyanis azt szereti, ha minél több dolcsi gyűrődik nála, de csak addig, amíg fel nem teszi szerencsejátékra vagy el nem költi valami könnyűvérű nőcskére.

Rick pillanatnyilag éppen a bokszring előtti első sorban, egy igencsak frekventált helyen, az éppen díszvendégként ott tartózkodó védelmi miniszter közelében magáról megfeledkezve szurkol a meccsért és a pénzéért, amikor váratlan dolgok történnek: a miniszter két lőtt sebbel hátrahanyatlik, a vele beszélgető nő (Carla Gugino) vérfoltos ruhában menekülve elveszíti a szőke parókáját, míg Tyler, a bunyós, akinek a K.O. után aléltan kellene feküdnie, ijedtében felkapja a fejét. Mire Rick észbekap, a stadion szemközti felében legjobb barátja Kevin (Gary Sinise), a miniszter biztonsági főnöke végez a lövéseket leadó arab terroristával. Egy pár pillanattal később pedig megindul a rémülten kiabáló, ijedt tömeg, hogy kimeneküljön az arénából. Rick egy rövidke tétovázás után gyorsan lezáratja a hatalmas épületet, hogy egyetlen szemtanú – és tettes – se tudjon eltűnni. Rick Santoro, az eddigi örömzsaru ezzel óriási feladat elé állítja magát: rövid időn belül ugyanis tizennégyezer ember között kutatva kell fényt derítenie a bűntényre...

De Palma úgy játszik a nézővel, ahogy csak akar. A félelmetes hitchcocki ösvény keskeny csapásán vezet végig bennünket úgy, hogy apró kis kockákból saját ízlése szerint építi fel a mozaikot. Ha úgy gondolja, valamit megfejtettünk, egy újabb jutalomkockával teljesen új irányba lök minket. Attól függetlenül, hogy viszonylag hamar kiderül a hunyó személye, ő mindvégig képes fenntartani a feszültséget. Rick Santoroval együtt mi is az épület útvesztőjében bóklászunk és az újabb és újabb sztoriverziókat hallgatva csak centinként jutunk közelebb a megoldáshoz. De Palma az agyondigitalizált eszközöket félredobva a régi, mesteremberi trükkökhöz folyamodik.

A mai, csontszáraz elmesélési stílus felrúgásával  apró dramaturgiai és képi trükkökkel apellál; ebben óriási segítségére van Stephen A. Burum kamerája, amely elképesztően hosszú ideig, vágás nélkül mozog a bokszteremben - és a meccset egy pillanatig sem mutatja! -, szabadon siklik a díszletekben, sőt egyszer azok fölé is emelkedik. Nicolas Cage Oscar-díjashoz méltón elsőosztályú, a rég nem látott Carla Gugino (Miami rapszódia) játéka igazi meglepetés, Gary Sinise pedig szintén jól, de túlságosan is váltságdíjas hangulatban oldja meg a feladatát. A Bertolucci-kedvenc Ryuichi Sakamoto zenéje sejtelmes és csontig hatoló.

De mindent és mindenkit lepipálva természetesen a visszatérő mester, Brian De Palma az aduász a kártyaasztal mellett. Tudását – osztott képmező, optikai trükkök – lenyűgözi a nézőt: most már tutibiztos, hogy a cím ellenére lesz még egy jónéhány remek dobása…

(1998, VOX)

Az ember fia már azt hinné, hogy csakis legendás történelmi hősöknek, reformer uralkodóknak és más államférfiaknak, zseniális költőknek, íróknak, zenészeknek és természetesen halott elnököknek jut kitüntető osztályrészül az, hogy a világ legnépszerűbb autogramkártyáján, nevezetesen egy-egy állam valutáján szerepelhessenek. A nagy igazság azonban az, hogy nem csupán az említett, kétségtelenül óriási erényekkel rendelkező személyek portréja, de egy sokkal hétköznapibb, de talán még népszerűbb fickó –

urambocsá’: egy hollywoodi filmsztár! – szélesen vigyorgó arca tekinthet vissza ránk!

Eddie Murphynek például már kétszer sikerült szó szerint pénzre váltania a fizimiskáját. Igen, a jó memóriával rendelkezők még biztosan vissza tudnak arra emlékezni, hogy a fekete komikus legelőször a biztonsági szállal, vízjellel ellátott, garantáltan valódi, zamundai valutáról tartotta szemmel az alattvalókat. Másodjára pedig a jóval alacsonyabb árfolyamértékkel rendelkező, wonderlandi zughamisító műhelyben nyomtatott játékpénzecske előlapjáról vigyorgott ránk.

Az Amerikába jöttem és a Beverly Hills-i zsaru III. cimű filmekben felhasznált, ropogós bankók értéke közötti különbség azonban valami egészen érdekes dologról tanúskodott: Eddie Murphy világpiaci népszerűségének rohamos inflálódásáról. A nyolcvanas évek kasszasikereket gyártó hercege Donald kacsa utódaként? Azért ennyire nem volt vészes a helyzet! Nagydumás Eddie számitásai az utóbbi évtizedben nem igazán jöttek be, ezért gyorsan a szőnyeg szélére söpörték őt. Míg mások, akik jóval később léptek  a sztárság ösvényére, már húszmilliós szerződéseket szignóztak alá, Eddie-nek a producerek és a nézők kegyeit kellett újra megnyernie. És sikerült neki: a nagy visszatérést jelentő bombasikerével, A bölcsek kövére című meglepően érzelmes vígjátékkal bebizonyította, korai lenne még őt kinyugdíjazni a filmbizniszből.

Vissza a gyökerekhez! A pufi professzor életére keltése után Murphy a jól bevált, nagydumás Axel Foley-stílussal igyekszik újabb milliókat keresni. Fegyver és szájzár kibiztosítva: Scott Roper akcióba lendül!

Roper (Murphy) a San Francisco-i rendőrség jól képzett túsz-specialistája. Számára nem gond besétálni abba a pénzintézetbe, ahol egy felfegyverkezett, kissé ideges bankrabló tartja túszul az egész személyzetet, illetve az ott tartózkodó ügyfeleket. Scott Roper tehát a legválságosabb pillanatban megjelenik, nyugodt szövegével lehiggasztja, majd egy kissé elbizonytalanítja a fenyegetőző fickót, aztán az alkalmas percet kivárva egy szemvillanás alatt elintézi az ügyet. Ami azonban jól működik munkaidőben, nem valószínű, hogy működik a műszak letelte után is. Ropernek ugyanis van egy nagy szenvedélye: a szerencsejáték. Ennek természetesen nem nagyon örül Ronnie (Carmen Ejogo), a barátnője és nemtetszését a rendőr tudtára is hozza: egyszerűen szakít a javíthatatlan Roperrel.

Egy rutinellenőrzésnek induló akcióban azonban Roper elveszíti a társát. A tettes egy bizonyos Korda nevezetű fickó (Michael Wincott, a jól bevált rosszember az 1492-ből és A hollóból most kivételesen rövid hajjal, de még mindig – legalábbis az eredetiben – ércesen csengő hanggal garázdálkodik), aki egyebek mellett gyémántrablásban is utazik. Roper teljes gőzzel áll rá az ügyre és a nyomozáshoz – ahogy az lenni szokott – kap is maga mellé egy kivételesen jó szürkeállománnyal rendelkező újoncot, Kevin McCallt (Michael Rapaport – Tiszta románc, Hatalmas Aphrodité, Cop Land). Miközben a friss páros a gonosz nyomában lohol, Ropernek sikerül úgy-ahogy helyreállítani a békét Ronnie-val.

Az újra a megfelelő mederben csörgedező szerelmet azonban nem sikerül sokáig élvezniük: Korda jön, lát ...és elrabolja Roper barátnőjét...

Eddie Murphy és színésztársai tulajdonképpen kitesznek magukért. Michael Wincott csiszoltan gonosz és ellenszenves – más figura eljátszására úgysincs túl sok esélye –, Rapaport pedig a tucatnyi értékes mellékszerep után most egy nagyobb teret is kapó figura alakjában bizonyíthatja izgága tehetségét. Murphy Scott Roper szerepében A bölcsek kövére profjához hasonlóan – egy, a korábbiakhoz képest kevésbé vicces, de komolyabb, jobban átgondolt és kidolgozott jellemet kelt életre. Kár azonban, hogy a Két túsz között a forgatókönyvíró (Randy Feldman) és a rendező (Thomas Carter) révén néha-néha sablonos vagy máshol már látott – például: például „kisvillamos robog lefelé a friscoi hegyoldalon” A sziklából – jelenetekkel operál. Nem az év legnagyobb durranása, de az újra feltámadt Eddie Murphy jóvoltából azért egy élvezetes kis buli.

Ja, és még azt lenne jó tudni, hogy a fészkes fenében lehet egy elvetemült gonosztevőt Kordának hívni? A magyar és a magyar származású filmesek nevében kikérjük magunknak a nagy elődök nevének ilyen módon történő felhasználást!

(1997, VOX)