Történt egyszer, valamikor az idő sodrának rengetegében, hogy egy tehetséges, még enyhe kifejezéssel élve is nagyon-nagyon furcsa világlátással és nem mindennapi fantáziával megáldott úriember elkészítette minden mozis idők egyik legfurcsább vizuális csodáját.
A film világpremierjére tömegével érkeztek a legmenőbb sztárok és a leghatalmasabb nagyságok; ki-ki szmokingban, puccos rittyentőben, kiló arannyal felékszerezve. Nemsokára azonban feltűnt egy szokványos öltözetet viselő férfi, aki bebiciklizett a böhöm limók közé és lepattant a csodajárgányról, hogy az odacsődült újságírók kérdésére boldogan válaszolja: nagyon örül, hogy sikerült elkészítenie a művét, ugyanis a szóban Brazil című film az első olyan alkotás, amelyről egy országot neveztek el!
Nos, ez a férfiú Terry Gilliam és a fenti kis történetből is látható, hogy bizony nagyon nehezen tudnánk őt besorolni az unalmas, átlagos képzelőerővel megáldott halandól közé. Excentrikus egyéniségét ugyanis a filmjei révén mi is megcsodálhatjuk!
Az ex-monty – elmondhatjuk róla, hogy talán ő az egyedüli a Monty Python-gárdából, akinek a mai napig is sikerült töretlenül a színen maradnia – olyan vizuális mestermunkával, mint a Brazil, a Münchausen báró kalandjai és a Halászkirály legendája, az unalmas főáramlattól merőben eltérő, elgondolkodtató és mégis sikeres filmekkel a világ egyik legnagyobb rendező-egyéniségévé nőtte ki magát.
Az a megrögzül állítás, miszerint egy-egy pesszimista, apokaliptikus jövővíziónak – kivéve a Metropolis-t és a Blade Runnert – a nézők körében nincs túl nagy jövője – már a múlté. Gilliam új filmjében, a 12 majomnak ugyanis nem csak, hogy jövője, de jelene és múltja is van! Mégpedig egyszerre! Sőt: ugyanabban az időpontban összekeveredve! Hogy ez érthetetlen? Ugyan már, csak végig kell néznünk a történetet – hogy teljesen elbizonytalanodjunk!
Dr. Kathryn Railly (Madeleine Stowe most meglepően keveset mutat meg formás formáiból) haja szinte szó szerint égnek áll, amikor egy I. világháborús frontfotón megpillantja a teljesen meztelenül és sebesülten fekvő James Cole-t (Bruce Willis). A dolog furcsa pikantériáját ugyanis az adja, hogy a férfi a jelenben, azaz 1996-ban szinte semmit sem öregedve rabolta el a nőt, ezt megelőzően pedig még 1990-ben a doki elmegyógyintézeti páciensei közé tartozott. Zavaros? Nem véletlen, hiszen Terry Gilliam szereti a zavarba ejtő dolgokat!
Az egyszerűség kedvéért nézzük meg Cole szemszögéből az eseményeket! A jövőben, úgy a 2030-as években az emberek a földfelszín alatt tengetik az életüket. A fertőzött, elhagyott nagyvárosokban a vadállatok vették át az uralmat, kétlábú csak nagy ritkán merészkedik ki a szabad levegőre. James Cole most éppen azt teszi! Átlátszó buborékruhájában kutat a hóban, hogy adatokat szerezzen az 1996-os (!), szinte az emberiség egészét kiirtó vírusjárványról. Szürrealista díszletek között élő megbízóit azonban nem elégítik ki az információk. Mivel csak egy biztos pontjuk van a katasztrófát illetően, Cole-t visszaküldik a múltba, hogy megtalálja a járványt elindító rejtélyes csoportosulást, a 12 majom testvériségét.
Az időutazás balul sül el és Cole korábbra, 1990-re kerül vissza. Itt azonban, mint a világvégéről hadováló őrültet, a dilisek közé zárják. A málló falak között megismerkedik Jeffrey Goines-szel (Brad Pitt másik tavalyi filmjét, a Sevent vajon miért nem mutatják be nekünk?), aki nyilvánvaló agyi hiányosságai ellenére némi zsenialitásra való hajlamot is mutat. Cole-t dr. Railly veszi kezelésbe, de mire kezdetét venné a terápia, a férfi rejtélyes módon „felszívódik” a cellájából.
Az időutazó nem sokkal később, 1996-ban jelenik meg újra. Elrabolja a doktornőt, hogy a segítségével sikerüljön az egész járványt okozó 12 majmot megtalálnia! De vajon az időközben a csoport vezetőjévé előlépett Goines nem éppen Cole diliházi elbeszélése alapján robbantja ki a káoszt? Vajon ki is az igazi felelős?
A múlt, a jelen, és a jövő összebogozódott szálai még szolgálnak néhány meglepetése…!
Az időutazás veszélyes csapdájába sétáló filmek nagy része menthetetlenül belefullad az idősíkok összetett tengerébe. A súlyos és rendkívül bonyolulttá varázsolható téma már sokakat maga alá temetett, de a Blade Runner forgatókönyvét is jegyző David Peoples sikerrel ásta át magát az anyagon. Elkerülte a „ha a múltat átírod, megváltoztatod a jövőt is” témakörbe tartozó buktatókat és egy logikusan felépített, mindenki számára közérthető sztorit nyújtott át a rendezőnek.
Terry Gilliam aztán kézbe vette a dolgokat és a tőle megszokott fantáziaáradattal addig spékelte a forgatókönyvet, míg elérte azt, hogy egyszerűen képtelenség a filmet, mint egész alkotást elemezni. A 12 amjom ugyanis nem csupán egy összetett mű, hanem apró képek szédületes kavalkádja. Minden képnek, minden jelenetnek, minden beállításnak, a Brazil képi világát idéző jövőbeli díszletnek önálló értelme és funkciója van! A 12 majom egy elsőosztályú orgia a szemnek és az agynak egyaránt!
És természetesen ott vannak azok a nagyágyúk is, akik fittyet hánynak az eddig sztárstátuszuknak. Bruce Willis rozzantabb, mint John MacLane háromhetes szeszelésbe oltott lövöldözés után, az idegrángásos, szemforgató Goines szerepében pedig Brad Pitt véglegesen leszögezi, hogy már régen kinőtt a jóseggű, ügyeletes szépfiú unalmas szerepéből. (De egy poén erejére azért még visszatér erre a témára.)
A 12 majom az utóbbi évek egyik legérdekesebb, legmeghökkentőbb, legbizarabb képi világúfilmje. Olyan mestermunka, amelynek nem árthat az Idő sokat emlegetett vasfoga!
(1996, Cinema Video)
