A vizesfiú beosztás mifelénk nagyjából annyira számít különlegességnek, mint az amerikai foci, amit előszeretettel kevernek a rögbivel. A hüle vizesfiúkból meg pláne kevés van. A Nagy Odaátban azonban egy vizessrác tutira van, mégpedig Bobby Boucher (Adam Sandler), a mamakedvence, aki nem vágyik csillogó sportkarrierre, megelégszik azzal, hogy profi szinten itassa meg a sisakos beépített szekrényeket. Egy napon azonban kirúgják felelősségteljes állásából, így Bobby a város legbénább csapatához kerül, ahol azonban nem csak vizesgyerekből, de tehetséges játékosból is elkelne egy pár darab. Az edző tehát kap az alkalmon és beveszi csapatába a srácot, mivel rájön, hogy ez a Bobby gyerek ugyan tök hülye, de ha beindul, nem csupán a kétszáz kilós csatárokat ökleli fel, de még a füvet is végigszántja.

A tipikusan déli-agyú Boucher Mama (Kathy Bates) azonban hallani sem akar az ügyről, ezért Bobby eltitkolja előle, hogy rendszeresen lejár az edzésekre: egy szép napon aztán kiderül, hogy Bobby pirinyó agya alatt az NFL egyik legtehetségesebb játékosteste rejtőzködik...

Minden kritikus eltátott szájjal olvasta a heti bevételi listákat: A vizesnyolcas ugyanis óriási meglepetésre a tavalyi évben lazán átgyalogolt az ellenfelek blockbuster-védőfalán és az év egyik legnagyobb sikereként – a győztes meccset 161 millió dolláros állásnál fújták le – az egekig emelte az infantilis figurát életre keltő Adam Sandlert.

Mi szintén megnéztük, aztán megkérdeztük, hogy „mi van?” és fogalmunk sem volt róla, hogy mire is ez a nagy felhajtás odaát. De hát, kérem szépen, értünk mi egyáltalán az amerikai focihoz?

(1999, VOX)

Göröghon olajfái alatt nem csupán hősök, de szenvedélyes és reménytelen (?) szerelmek is teremnek.

Operaáriákat danolászó, vidám olasz katonák a II. világháborúban? A hellén fövenyen ez is lehetséges. Néhány földrengést leszámítva eddig nem sok minden rázta meg a régi mondák ködéből felbukkant Kefalínia lakóinak életét. A nagy világégés csupán egy távoli hír a rádióból és még akkor is csak bosszantó kellemetlenség, amikor egyszer csak olasz csapatok csizmája alatt dübörögnek a kockakövek. A zenekedvelő Corelli kapitány (Nicolas Cage) és emberei azonban nem megszállóként, hanem a La Dolce Vita élharcosaiként érkeznek a városkába: talján módra barátságosak, életvidámak és persze nem vetik meg a gyönyörű hellén fehérszemélyeket sem. Corelli a helyi orvos, Dr. Iannis (John Hurtnek kijárna már egy Oscar) lányára, Pelagiara (Penelope Cruz) néz csillogó szemekkel – épphogy elkezdődő, csilingelő szerelmi dalukhoz azonban nemsokára a géppuskák zaja adja a ritmust…

A csatákban edződött John Toll (Szenvedélyek viharában, A rettenthetetlen, Az őrület határán) kamerája előtt gyönyörű képekben játszhatnak a színészek. Cruz görög szépségként is igéző, Doctoros Hurt maga a szikár, csakazértis hellén hazafiság, Capitano Cage a szenvedélyes vadságot és a lágy érzelmet vegyíti; a film titkos ásza azonban a náci tisztet játszó brit, David Morrissey (Ember a talpán, Hilary és Jackie): szinte megszólalnia sem kell, az arcjátéka elbeszéli, hogyan szippantja magába a pokol a legtisztább embereket is. Sajna, mellettük a görög ellenállót játszó Christian Bale karaktere rongyos Che Guevera-klónná süllyed.

Kedves, érzelmes, könnyed mediterrán humorral teli filmecske – kár, hogy a napsütötte mészkősziklák között nem csupán a görög partyizánok, hanem az európai szem számára ismerős, egyszer már látott Maléna-feeling is ott bujkál.

(2004, DVD Magazin)

Nic Cage szakmai élete legjobb éveit taposta, míg Penélope Cruz épp a nemzetközi belépőjének első perceiben járt a Corelli kapitány... idején. A spanyol színésznő karrierje odahaza és az amerikai filmgyárakban azóta is megbízható módon halad előre, míg Cage státusza úgy 2011 és a Boszorkányvadászat, illetve a Féktelen harag környéke óta kellemetlen hullámvasúton száguld és csupán néhány kisebb, minőségibb mozi - Joe, Mandy, Disznó, Reinfeld, Álmaid hőse, Longlegs és legújabban A szörfös - tolja fel az emelkedőn. A mediterrán romantika már rég a múlté, de talán a Madden címszerepének vastag maszkja mögül - David O. Russell rendező és Christian Bale segítségével újra visszajátssza magát a hollywoodi vidámpark csúcsára.

Nnna, semmit nem öregszik ez a brucevillisz. A haja hullik rendesen, az szent, de hiába múlt el negyvenhárom és hiába lökdösik őt hátulról az ifjoncabb pistolero-jelöltek, ez a tökös fickó csak nem ereszti ki a kezei közül a géppuskát. Hiába minden, Bruce bátyót már lerobbantani sem lehet a töltényhüvelyekből emelt akciótrónusáról. Arnie és Sly suttyomban már a nyugdíjas évekre kuporgatják a filléreiket, Jean-Claude meg Seagal pedig lényegtelen pufogtatós filmecskékre pazarolják az energiájukat. Egyszóval, Bruce van egyedül a hadsz0ntéren, hogy egyszálmagában, szakadt- és valószínűleg atombiztos trikója mögé bújva feszítsen a golyózáporban.

Nos, mielőtt azonban Bruce-unk az ősz folyamán az Armageddonban minálunk is bemutatná, hogyan kell néhány aprócska űrbéli szikladarabot szétharapni, egy nem kevésbé csillagászati moziban kapja magára kedvenc gazellabőr zekéjét: ez itten, kérem szépen, A kód neve: Merkúr!

Bruce, mint ahogy már ezidáig is jópárszor, egy kissé borostás, zaklatott lelkiállapotban leledzik, szóval már megint hozza az  „a francnak kellett már ma is életben maradnom!”-stílusú, áporodott szagú, másnapos hangulatát. Szó se róla, láttuk őt már ilyennek – hát persze, hiszen Demin, a szájharmónikán és a Gusztáv-mintára fésült loboncon kívül ez a negyedik, ami jól mutat rajta/mellette –, mégpedig a legnagyobb sikerfilmjeiben. Most csupán az a különbség, hogy Bruce más néven és más beosztásban szerepel a főcímlistán. A kód neve: Merkúr-ban Art Jeffriesként egy leroggyant FBI-ügynököt alakít.

A Pentagon nagyagyú programozói létrehoznak egy szupertutiul fenomenális kódrendszert, amelyet a világban kavargó szupertitkos infóik védelmére használnak. Mivel más frappáns ötletük nem támad, a kódot, mint megoldandó feladvány legvégső tesztelésként egy rejtvényújságba rakják be, aztán kényelmesen hátradőlnek és várják, hátha akad egy zseniális fickó, aki a megfejtéssel bejelentkezik a külön az erre a célra fenntartott telefonon. Embereink fennsőbbséges vigyorral az arcszerkezetükön malmozgatnak az ujjaikkal, amikor hirtelenjében megszólal a telefon: a vonal túlsó végén pedig egy Simon nevű, kilencéves kisfiú (Miko „Kedvencek temetője” Hughes) jelentkezik! Mivel Dustin Hoffmantól már tudjuk – Ki kezd, ki a kezdő? –, hogy kit nevezhetünk autistának, rögtön rájövünk, hogy a kissrác is eme csoport tagjai közé tartozik. Mindennapjait a saját maga által emelt szabályok és egyéni rituálék szabják meg, ugyanúgy, mint Raymond „Rainman” Babbit esetében. És éppen ezek, amik a külvilág szeme elől elrejtik szabályosan zseniálisnak mondható képességeit, például azt, amelyikkel lazán megfejti a pentagonos öltönyösök fifikásnak szánt rejtvényét.

Szegény Simon, nem is gondolja, hogy ártatlan belföldi hívásával mi mindent zúdít a nyakába. Nemsokára egy titkosügynök tör be a házukba éppen azért, hogy lepuffantsa az ártatlan fiút. Persze nem kell sokáig aggódnunk érte, hiszen nemsokára teljes szélességében Art Jeffries veti magát a filmvászonra, hogy mellével a golyókat felfogva, két markában pisztolyt szorongatva, vadul csücsörítve szétlyuggatja a rájuk törő sötétöltönyösöket, akiket még az sem ment Bruce dühétől, hogy vezérükként a most megint gonoszul néző Alec Baldwin tűnik fel...

Brucevillis azért megdolgozik a pénzéért – ami nagyjából a húszmillió dolcsis határ körül mozog –, de igazándiból nem tud John McClane magasságba emelkedni, hiszen ügynökös filmje sajna történeténél és visszafogott ötletességénél fogva nem túlságosan emelkedik ki a langyos középkategória fürdővízéből. Vegyük úgy, hogy A kód neve: Merkúr egy gyors kis bemelegítés a legújabb nagy durranás, az Armageddon előtt. Volt jobb, Mr. Nagyágyú!

(1999, VOX)

Miko Hughes még csak 3 éves volt, amikor a sírból visszatérve terrorizálta a családját a Kedvencek temetőjében, majd egy esztendőre rá nemi felvilágosítást tartott a későbbi, bizonytalan identitású generációknak az Ovizsaruban. Ezek a szerepek elegendő belépőnek bizonyultak számára a kilencvenes évek kölyökszerepeihez - így Brucebá mellett is remekül kódolt alig 11 évesként -, a kor egyik legfoglalkoztatottabb gyerekszínészévé téve a fiatal tehetséget. Idővel persze csökkent a felkérések száma - a Trópusi viharban nincs is feltüntetve a neve -, hosszú időszakok teltek el egy-egy alakítása között. Mára, hogy lassan a 40-et tapossa, újra megtalálta az álomgyár, féltucatnyi mozija van gyártás alatt. Vajon véletlen, hogy majdnem mindegyik a horror vagy thriller zsáner képviselője?