alonzomosely

alonzomosely

Idétlen időkig

2021. szeptember 23. - midragon

Önnek mi jut eszébe február 2-ával kapcsolatban? Névnap, születésnap vagy valami más családi esemény? Esetleg a gyertyaszentelés napja? Ha ezek valamelyike, akkor Ön szerencsés ember. Ha nem, akkor Önt Phil Connorsnak hívják, február 2 pedig nem mást, mint az újra és újra ismétlődő február 2-át jelenti ­– és én tényleg nem szeretnék a Maga bőrében lenni! Vagy mégis?

groundhogday3.jpg

Phil (a mindig szuper Bill Murray) a jó fenébe kívánja azt a bizonyos téli napot. Pedig a szarkasztikus időjós csak egy napra érkezett Punxsutawney-ba, a hóval borított, vidéki szundivárosba, hogy újdonsült producerével, Ritaval (a mindig bájos Andie McDowell) és a végtelenségig türelmes operatőrével, Larryvel (Chris Elliot) tudósítson a világraszóló eseményről, amikor a jósok jósa, a prognoszták prognosztája, Phil, a mormota előmászik a vackából és eldönti: vajon véget ért-e már a tél. A cinikus és gúnyos Phil (már mint az ember) gyorsan lezavarja a druszájával kapcsolatos felvételeket és már indulna is hazafelé, amikor váratlanul hatalmas hóvihar állja útjukat és muszáj a kisvárosban maradniuk. Sebaj, egy éjszakát még ki lehet bírni. Phil reggel felébred, kimászik az ágyból, felöltözik és elindul… hogy filmre vegye Philt, a mormotát! Hogy is van ez?

groundhogday2.jpg

Harold Ramis, akit leginkább a Szellemirtók Dr. Egon Spenglereként ismerhetünk, olyan rendezésekkel a háta mögött, mint a Golfőrültek, a Családi vakáció, a Közös többszörös, a Csak egy kis pánik és A bájkeverő, a rá jellemző módon az Idétlen időkig-gel a “komoly” vígjátékok Truman Show-szerű típusát alkotta meg. A film látszólag – elsősorban a zseniális Bill Murray-nek köszönhetően – egy vicces őrület, az újra és újra ismétlődő – de a legkevésbé sem unalmas! – napjával a végtelenségig képes a humort fokozni, a háttérben azonban sokkal mélyebb tartalmat rejt.

groundhogday4.jpg

Az örök érvényű és agyonkoptatott, befagyott lényegről kaparja le a jeget: ne hagyjuk elveszni az időt, hiszen minden egyes nap egyszeri és megismételhetetlen! Nekünk ugyanis nem adatott meg az, hogy Philhez hasonlóan kihasználjuk az élet adta örömöket és mások által észrevétlenül a majdnem tökéletesig csiszoljuk a jellemünket.

Kár. Pedig egy-két páncélautót én is úgy bevállalnék!

(2002)

Tegnapelőtt volt a zseniális Bill Murray 71-ik születésnapja! A leginkább vígjátéki szerepeiről ismert színész már jó negyven éve topon van és nem csupán blőd bolondozásaival (Golfőrültek, Tökös tekés), de sikerfilmjeivel (Szellemirtók, Szellemes karácsony), sőt kicsi, művészi mozijaival (Holdfény királyság, Grand Budapest Hotel) is belopta magát a szívünkbe. Nem csak az ő, de talán minden idők egyik legjobb, legszerethetőbb mozija az 1993-as klasszikusa, az Idétlen időkig. Boldogot, Bill!

groundhogday.jpg

A holló

Brandon Lee is elment közülünk.

Egy felfelé ívelő karrier kezdetén, húsz évvel apja, Bruce Lee halála után távozott tragikus hirtelenséggel. Huszonnyolc éves volt. Csupán ennyi adatott meg neki, ha több ideje marad, színészi és testi adottságaival rövidesen lesöpörte volna a színről a ma favorizált, felpumpált karú „macho man”-eket.

crow.jpg

Utolsó filmje, - az önmaga számára is pályafutása csúcsának tartott A holló – című alkotás forgatásán érte halálos baleset. Így vált a film azzá, ami végülis lett: egy legenda a szerelemről, az igazságról, a bosszúról – és Brandon Lee-ről.

A kor, az időpont bizonytalan. Valamikor a huszadik század végén, a kétezres évek elején járunk.

A zuhogó eső nedves függönnyel borítja be a névtelen várost. A sötétség nyálkás anyagként vegyül el az esővel és örök feketeségként telepedik rá mindenre.

Az állandó nedvesség ellenére itt-ott vörösen lángoló tüzek törnek ki a pusztuló házakból és lidércfénnyel világítják be az éjszakát. Apró szellemek ragadnak minket karon és hangos rikácsolással rángatnak bele a bűnbe, az Ördög Éjszakájának első órájába. Néptelenek az utcák.

Pár pillanatra szétválik a sötétség és egy fekete madár röppen át a nyirkos levegőn. Néhány szárnycsapással túljut a pusztulás felett és az ősrégi katedrálist elhagyva, az elárvult lelkek nyugvóhelye, a temető felé veszi az útját. Mintha csak pihenni akarna, szinte nesztelenül száll a sírkőre, amely anyagába vésve viseli a halott Eric Draven nevét. Mintha a bebocsátást várna, a holló rákoppint a kemény kőre.

crow4.jpg

Néhány másodperc múlva megmozdul az átázott föld és fájdalmas kiáltással egy meggyötört emberi lélek kezdi meg új életét…

És a városban, ha csupán két röpke napra is, de új hős születik meg.

…Az eső ugyanolyan sűrű fátyolként borul a városra, mint eddig. A sötétség áthatolhatatlan, de az utcákat uraló Top Dollar nevezetű fickó és bandája ellen egy rejtélyes figura veszi fel a harcot. Fekete ruhában és fehérre mázolt arccal tűnik fel a háztetőkön, leszámol a gazemberek egyikével, majd pillanatok alatt eggyé válik az árnyakkal. Aztán ismét megjelenik, hogy beteljesítse küldetését.

crow3.jpg

Társául szegődik a fekete holló és mindenhová elkíséri, hogy utat mutasson és védje őt. Ők ketten – a túlvilágról visszatért, meggyilkolt szerelmes és a madár, ami a legendák szerint a lelkek vezetője az élők és a holtak világa között -, ők ketten lesznek a lepusztult város utolsó reménysugarai, akik élettel tölthetik meg a haldokló utcákat.

Alex Proyas rendező azon alkotók közé tartozik, akik a videoklip-készítők közül kerültek a filmgyártásba. (A többiek: Russell Mulcahy – A hegylakó, David Fincher – A végső megoldás: Halál, Andy Morahan – Hegylakó 3. és mások.) Első moziprodukciója, A holló nagyban a Ridley Scott (Szárnyas fejvadász) által meghonosított látványközpontú alkotások sorát növeli. Állandóan mozgó kamera, gyors vágások, kísérteties megvilágítás és díszletek, mindezek a minél nagyobb hatás elérése érdekében.

A technika és a szakmai tudás azonban tökéletesen élettelen lenne, ha nem társulna hozzá Brandon Lee erőteljes alakítása.

Az ő játéka győz meg minket arról, hogy ne csupán a hófehér szárnyakat viselő angyalokban higgyünk, hanem egy olyanban is, aki bakancsot, fekete ruhát visel és egy holló társaságában gitározik a háztetőkön.

 (1995, nem jelent meg)

Csak féltucatnyi mozit forgatott és szinte sorsszerű módon, még apjánál is fiatalabban, forgatás közben, egy baleset következtében ment el közülünk. Legutolsó, stílusos akciója hangulatának, zenéjének, látványvilágának - és nem véletlenül, a tragédiának - "köszönhetően" kultikus filmmé vált, sokáig az én egyik nagy kedvencem is volt...

crow2.jpg

A szomszéd nője mindig zöldebb

A jól bevált hollywoodi szakácskönyv első oldalán találhatók a legspécibb receptek, amelyeket a boszorkánykonyha mindenki számára emészthetővé varázsol. A konyhafőnök ajánlata a következő: hosszú nyakú, totyogó botanikus; buggyantott terrorista UZI-lőszerrel vastagon megszórva; mackók, kutyusok, cicusok (utóbbiak előnyösebb esetben kétlábúak) számolatlanul; vagy örökké mosolygó és állandóan balhézó gyermeki lelkek nullától negyven éves korig. Tuti recept – ínyenceknek!

De könyörgöm, mi a fenét csináljunk két rozzant öregemberrel?

grumpy.jpg

John Gustaffson és Max Goldman a minnesotai Wabashában, a világ végétől néhány lépéssel idébb élnek, abban a hólepte kisvárosban, amelynek lakói mindennél többre értékelik a téli lékhorgászatot.

De álljunk csak meg! Első pillantásra kissé dohosnak és rágósnak tűnik a dolog. A két főszereplő azonban gyorsan változtat ezen.

Jack Lemmon és Walter Matthau ötödik közös filmjével mutatkozik most be olyan sikerek után, mint a Sógorom, a zugügyvéd vagy a Furcsa pár, ezért elvárható tőlük némi humorteremtő készség.

A szomszéd nője… hősei, a fentebb említett két öregúr évtizedek óta állandó háborúzásban él. Leleményességüket dicséri a rengeteg piszkálódás, cinkelés és átverés, amellyel napról-napra egymás idegeit tépik szét. Mert ugye mi lehet az, amin két felnőtt férfi összevész? Adott: pia, nők és meccs.

grumpy5.jpg

Jelen esetben a második okról van szó, közelebbről pedig arról a nőről, akibe hajdani ifjúságának idején Goldman őrülten szerelmes volt. A hölgy sajnos később az ellenfél felesége lett és hiába, hogy a hoppon maradt öreg is megtalálta az ideális asszonyt, a harc nem ért véget akkor.

Néhány ötlet a frontvonalról: emberölési kísérlet jéggé fagyott hallal, kisebb méretű hólavina indítása a tetőről stb. A két öreg nem holmi nyugdíjasoknak való unatkozással tölti a napjait.

A nagy változás azonban akkor következik be, amikor megjelenik Ariel (Ann-Margret sziporkázik), az energiától vibráló újdonsült szomszédasszony és teljesen felborítja Gustaffsonék életét. Ezek után természetesen új területen kezdődik meg a csatározás John és Max között.

A filmben állandó szereplővé lép elő a hó – néha már úgy tűnik, hogy Wabashában sosincs tavasz –, majd megjelenik Melanie (Daryl Hannah) és Jacob (Kevin Pollak) is, a két szomszéd gyerekei, akik még egy szállal dúsítják a sztorit.

grumpy4.jpg

Összességében a zsémbes öregemberek története földre szállt, emberléptékű vígjáték, amolyan „a vén kecske is megnyalja a sót” stílusban.

Még egy: aki látta Jackie Chan bármelyik filmjét, ne rohanjon ki a konyhába a vége főcím megtekintése előtt! Megéri!

 (1995, Cinema Video Plusz)

grumpy2.jpg

Az elveszett zsaru

Hong Kong – és most már a világ – akciófilmjeinek koronázatlan királya, az idén 45 (!) éves Jackie Chan újra visszatért a mozikba, hogy bámulatos technikai tudásával, bátorságával és féktelen vicceivel ismét ámulatba ejtse a nagyközönséget. Jackie, aki eddig a létező összes csontját eltörte vagy kificamította – Az istenek fegyverzete forgatásán elszenvedett balesete után egy többórás agyműtétet is végrehajtottak rajta – most sem kíméli önmagát: tör, zúz, harap, autót vezet és természetesen bunyózik, bunyózik és bunyózik, hogy egyetlen pillanatra se szunyókáljon el a néző a moziban. Az akciók közbeni elképesztő kaszkadőrjeleneteket – a film fináléjában, ami természetesen maradjon titok, minden idők egyik leglátványosabb és legveszélyesebb ugrását hajtja végre – a tőle megszokott viccözönnel oldja a feszültséget. De lássuk csak miről is szól Az elveszett zsaru!

whoami2.jpg

Afrikában a tudósok egy rejtélyes ércet bányásznak ki a földből. A fantasztikus leletet azonban nem tudják sokáig titokban tartani, hiszen nemsokára egy nemzetközi kommandó jelenik meg az erdő fái között, hogy az ércet és három megtalálóját elrabolják. A sikeres akció végeztével aztán a kommandósok is indulnának haza, amikor kiderül, hogy valaki elárulta őket: a pilóták kiugrottak a helikopter irányíthatatlan. A zuhanó gépből aztán nagy igyekezetében az egyik kommandós, Jackie (Jackie Chan) kizuhan és az erdő fái közé esik.

whoami5.jpg

Egy afrikai bennszülött törzs tagjai találnak rá és addig ápolják a teljesen összetört, eszméletlen férfit, míg az végre járni nem képes. Jackie végülis felépül, a gond csupán az, hogy nem emlékszik sem a nevére, sem pedig a múltjára. Az elveszett fickó megtalálja a lezuhant helikopterroncsot és egykori társai sírját, de még ezzel is csak halvány emlékfoszlányok derengenek fel az agyában. Nem várakozik azonban sokáig, hiszen egy rallye-verseny kitűnő alkalmat jelent a számára, hogy visszatérjen a civilizációban. Változatos helyszíneken – elsősorban Dél-Afrikában és Hollandiában – két, hozzácsapódott nő (Michelle Fere és Mirai Yamamoto) segítségével próbál fényt deríteni a múltjára és megtudni azt, hogy valójában ki is lehet ő...

whoami4.jpg

Az elveszett zsaru Jackie Chan egyik legjobb filmje; az már eleve önmagáért beszél, hogy a Távol-Keleten a bevételi versenyben még a Titanicot is könnyedén maga mögé utasította. Jackie most sem hagy cserben bennünket: a lendületes tempójú akciómoziban vicc- és ökölbombákat zúdít ránk, észre sem vesszük és nemsokára már a végefőcím alatt látható, védjeggyé vált elszúrt jeleneteket figyeljük.

Jackie legújabb filmjének pofonjai augusztus 12-től csattannak a tarjáni Apolló Moziban. Érdemes odafigyelni a fapapucsokra!

 (1999, Nógrád Megyei Hírlap)

Ha már ma úgyis Jackie Chan Day van: a Nógrád Megyei Hírlapnak nagyjából 1997-1999 környékén írtam jópár filmajánlót kábé 400,- Ft per írás horror árfolyamon, ami tudták, hogy nem sok, de "jó lesz majd könyvet venni belőle". Az akkori könyvárak mellett így is lett! A film másik "szakmai" érdekessége, hogy a sajtóvetítését olyan, - számomra - 100%-os mozikkal együtt tartották, mint a Mátrix, a Csúcsformában és a A 13.harcos. Életem legjobb filmnézős napja volt! 

whoami3.jpg

Balhé Bronxban

Jackie Chan kétszer is forradalmasította az akciófilmgyártást. Legelőször a hetvenes évek végén, amikor a halálkomolyra vett kosztümös filmek félórás küzdelmei közé részeges kung-fu – és nem karate, könyörgöm! – mesterként becsempészte sajátos humorát, majd amikor 1985-ben a Rendőrsztorival életre keltette a szintén iskolát teremtő, modern bunyós akciófilmek alapját. Mindezekre azonban csak az amerikai közönség egy része volt vevő: a többiek megmaradtak a Sho Kosugi, Michael Dudikoff és mára szintén névtelen társaik, majd később Van Damme tehetségtelen ökölrázásánál.

rumble2.jpg

Jackie szívósan dolgozott tovább és a kilencvenes évek közepére jött el újra a lehetőség, hogy berúgja a hollywoodi stúdiók kapuját. Miután az eddigieknél sokkal kidolgozottabb történetű és dramaturgiájú második részeges film elkészült – csak a végső akciójelenet felvétele négy hónapig tartott, ami napi 3 másodperc (!) hasznos bunyót jelentett – hozzálátott az ostromhoz: Kanadában el kezdte forgatni a célzatosan a tengerentúli közönségnek szánt külvárosi vicc- és akcióbombáját, a Balhé Bronxbant.

rumble4.jpg

Keung Hongkongból érkezik Bronxba, hogy részt vegyen bácsikája, Bill (Bill Tung, aki Hongkong legismertebb lóverseny-kommentátora szinte minden filmjében a Bill bácsi nevű jóságos rendőrfőnököt – Rendőrsztori-sorozat – vagy a Bill bácsi nevű jóságos, lottónyertes átlagembert – It’s a Mad Mad Mad World-sorozat – játssza) esküvőjén. Miután a szertartás és boltja eladása után a már nem is annyira ifjú pár nászútra megy, Keung egy időre még marad, hogy segítsen az új tulajdonosnak, Elaine-nak (Anita Mui: a nála kilenc évvel fiatalabb színésznő egy évvel korábban még Jackie anyját játszotta). Keung közben összeismerkedik a szomszéd kisfiúval és annak nővérével, majd az első bunyó sem várat magára sokáig: egy helyi banda megpróbálja kirámolni az üzletet; gyűrött orrú hősünk azonban látványos körülmények között jobb belátásra bírja őket. A történet további részében fontos szerepet kap még egy kispárna, néhány dilinyós bandatag, egy-két igazi gengszter és mindenféle, mások vidám elgyepálására alkalmas tárgy és eszköz – lásd: hűtőszekrény, bevásárlókocsi és más egyebek.

rumble6.jpg

Az igazi, stabil rajongók már tudták, Amerika azonban még csak akkor ébredt: a világ elsőszámú gipszfogyasztójának végre sikerült az áttörés – mégpedig szó szerint. Bár nem csupán Jackie, de a stuntmanből lett rendező, Stanley Tong, két kaszkadőrnő és az egyik szereplő, Francois Yip csontjai is bánták a felvételeket, a suhogó műanyag nindzsa-kardokhoz szokott amerikai moziközönség szájtátva bámulta – a Hongkongban egyébként díjnyertes – akciójeleneteket és nevetett a vicceken, valamint a már kötelezően bemutatott, elhibázott jeleneteken. Hollywood „hát mi a fenét néztünk mi eddig?!” – felkiáltással verte a fejét az íróasztalba, majd gyorsan egy halom szerződést tolt a szelíden mosolygó kínai elé. És bár a maguk nemében zseniális akciófilmjeiért valószínűleg soha életében nem kap majd Oscart – talán majd egy életműdíjat nyolcvan évesen –, túl a negyedik X-en Jackie végre elérte, amit akart: a világ legjobb és legnépszerűbb akciósztárját ma már az Álomgyárban is komolyan veszik – és a tékákból az A-lista élére ugorva ma már mindenki legnagyobb örömére 20 millió dollárért ropogtathatja a csontjait…

 (2002, DVD Magazin)

Semmit nem kell hozzáfűzni! A legnagyobb kedvenc: Jackie!

rumble.jpg

Életben maradtak

Akik túlélték a lehetetlent…

Az életveszélyes kalandok mindig is vonzották az embert.

Több ezer férfi és nő vállalta a kockázatot és félelem nélkül vágott neki az addig ismeretlen tájaknak, az űrnek vagy az óceánoknak. Volt, aki túlélte, volt, aki nem maradt életben. De nekik volt választásuk, önként vállalták a veszélyt.

alive5.jpg

Nem volt viszont választási lehetősége annak a negyvenöt embernek, akik 1972. október 13-án egy kis utasszállító fedélzetén repültek az Andok csúcsai felett. A vidám uruguayi rögbicsapat tagjai egyszer csak elrettenve látták a vészesen közeledő sziklákat és abban a pillanatban az egyik szárny leszakad, feltépi a gép oldalát és a repülő irányíthatatlan lövedékként csapódik a hóval fedett csúcsok közé. Csupán néhány másodperc alatt lezajlik a katasztrófa, de az életben maradt harminchat ember számára egy hetven napos élethalálharc veszi kezdetét.

Tökéletesen kivitelezett és rendkívül hatásos képsorokkal kezdődik Frank Marshall másodikfilmes rendező kétórás drámája. Az Arachnophobiával debütáló Marshall azonban nem újonc. A Spielberg-istálló egyik legnagyobb ásza több, mint tíz éve producertársa a nagy mesélőnek, tucatnyi világsiker aktív résztvevője.

alive7.jpg

Az Életben maradtak ennek megfelelően nem válik csóró sablonfilmmé.

A túlélők élére rögtön Antonio (Vincent Spano), a csapatkapitány áll, aki irányítja a többieket, megteremti a túléléshez szükséges feltételeket, szétosztja a szűkös élelmiszer-maradékot és a sebtében összetákolt rádión hallgatja a külvilág híreit: tartja a reményt a társaiban. Azonban a remény hamar elszáll, még egy hét sem telik el, amikor leállítják az eltűntek keresését.

A jövő kilátástalan, a táplálék elfogy. Az orvostanhallgató Roberto (Josh Hamilton) tanácsára kettőt tehetnek: vagy az éhhalál vagy a halottak elfogyasztása. Más választás nincs, egy üvegdarabbal a kezében Roberto odatérdel a hóba temetett holttestek mellé és lassan vágni kezdi a húst…

A kényszerű táplálkozás mindennapossá válik. Az egyre fásultabb csapatot a húgát elvesztő Nando (Ethan Hawke) rázza fel, aki megunja a tétlen várakozást és két társával nekivág a hómezőnek.

Megrázó film az Életben maradtak, a legjobbak közül való. Hatalmas sikert aratott az USA-ban, Nyugat-Európában és nálunk is rengetegen kíváncsiak rá.

alive8.png

Egy olyan történetet nyújt át, amely nem egy túlfizetett hollywoodi forgatókönyvíró agyában született meg, hanem egy húsz évvel ezelőtt valóban megtörtént tragédiát mond el hitelesen. Frank Marshall volt olyan bátor – és talán jó szimatú is –, hogy belefogott a forgatásba és munkáját szakavatottan végezte el. Az emberevést vérfürdő helyett az életben maradás egyetlen lehetőségeként mutatja be, a roncsban lejátszódó kamaradrámában a fiatal és tehetséges, bár mifelénk többnyire ismeretlen színészek – Hawke, Hamilton Spano és a többiek – rendkívül hitelesen játsszák el a valódi szereplőket.

Peter James operatőri munkája csupán lenyűgöző tájképeket nyújtana, ha valahol a távolban nem látnánk néhány apró emberi alakot, akik eltökélten kapaszkodnak a ki-tudja-hányadik hegycsúcsra, hogy megpillantsák a vágyott fűmezőket, az élet növényeit.

alive.jpg

Az összetartás, a barátság, az emberi akarat himnusza a film, olyanokról szól, akik tényleg megtették az elképzelhetetlent: életben maradtak!

 (1993, nem jelent meg)

Ha jól emlékszem, az Alive az első filmek között volt, amit még az ős-hőskorban, a megboldogult November 7 Filmszínház rendszerváltó utódja, a Apolló Mozi lelkes dolgozójaként láttam Salgótarjánban. Rögtön papírra is vetettem, ám sajna, mint akkor több más írás, ez is az íróasztal fiók legmélyén végezte...

alive3.jpg

B13 - Az ultimátum

„Ez nem Monaco. Ez Bagdad!” – szólt kedvenc beszólásom a B13 – A bűnös negyed című opuszból, ami még anno minimális várakozásaim ellenére felettébb szórakoztató filmnek bizonyult. Sőt, hatására csaknem arra is rávetemedtem, hogy az XXXX-hez közeledve és néhány gipszelést magam mögött tudva magánszorgalomból a háztetők kaszkadőrévé váljak.
Pár évvel ezelőtt Luc Besson gondozásában a B13 egy nem is olyan távoli és nem is annyira lehetetlen jövőben a külvárosi Párizs lezárt gettójába vezetett el, ahol egy sajátos, önszabályozó gangstatársadalomban áldozatként, bandatagként, parkour-profiként éltek és haltak az emberek… és ahol nem csak a nyolcévesek, de még a nagyik is shotgunnal jártak-keltek – már ha megérték a nyugdíj korhatárt.

b13u3.jpg
Az első rész akrobatikus képességű, csupaizom, kickass jófiúi, Leito (David Belle) és Damian (Cyril Raffaelli) természetesen beugranak a folytatásba is: a csibész negyedlakó és a becsületes zsaru újból együtt bunyóznak, midőn korrupt ügynökök, gátlástalan kapitalisták és arctalan csatlósaik a naivságában mit sem sejtő Monsieur Président orra előtt próbálják egymásnak ugrasztani a B13-at és a való világot. Hiszen mindenkinek jobb, ha nem kell kínlódni gettó mocskával. Így a nagypolitika és a gonosz ingatlanosok pusztuljon-a-férgese-felkiáltással már küldenék is az atomot, ha két hősünk menedzselésében a B13 népe össze nem fogna ellenük: jön itt kérem a fehér, az arab, az afro-francia náció, sőt még a neonáci is boldogan beáll a sorba, csakhogy a szeretett negyed megmeneküljön…

b13u4.jpg
Két szimpatikus főhősünk persze rendesen odateszi magát, egymást és az ellent. Ám a folytatás helyett inkább az Elrabolva című meglepetés-sikerfilmre átnyergelő Pierre Morelt váltó rendező, Patrick Alessandrin (Pelenkás bajkeverő) nem nagyon tud mit kezdeni a sztorival: az első fél órában bunyóorgiája közepette ismét összefutunk Leitoval és Damiannal, ami kezdésnek rendben is van, de aztán néhány egészen jó, a 80-as évek Jackie Chanjét idéző eksönt leszámítva nem sok új ötletet dob fel a film. A gonoszokat már az elejétől ismerjük, így hiányzik a rejtély és a B13-ban még meglévő csavaros történetvezetés, szóval oda az igazi izgalom is. A korábbi, ironikus macho humor csak ritkán bukkan elő, néhány szál elvarratlan marad, aztán eme hiányosságokra még súlyosan rá is nehezedik a finálé szájbarágós, internacionalista összeborulása – de szép is lenne, ha minden probléma ilyen véget érne!

b13u2.jpg
A hiányosságok ellenére persze szórakoztató akció az Ultimatum. Ugyan nem ér fel az első részhez, ám még mindig életképesebb, mint a Taxi sokadszorra újratuningolt folytatásai.
Bár háztetőkön azóta sem ugrálok, de azért elhatároztam, hogy azt a francos, falrafellépőshátraszaltót, amit már vagy húsz éve, a Dragon Lord megnézése óta szeretnék megcsinálni, most végképp megtanulom. Ha török, ha szakadok…

(A hetedik sor közepe, 2009)

2009-ben - kis kihagyás után - újabb fejezet kezdődött, amikor A hetedik sor közepére (http://hetediksor.hu) beültem, hogy újra filmekről írogassak. A legelső filmkritika az egyedi, parkour-akciózós B13 - A bűnös negyed című francia eksönfilm nem tűl sok eredetiséget felmutató folytatása, az Ultimátum volt. A falrafellépős hátraszaltót azóta sem tanultam meg, valószínűleg már le is mondhatok róla...

b13u.jpg

A profi

Leon még csak kantáros rövidnadrágjában a játszin üldögélve bütykölte a frissen gumizott csúzliját, amikor Jean-Paul Belmondo vidáman berúgta az ajtót, majd a „Monsieur, vajh ki lehet Ön és miéht nem kopoghtat?” -kérdésre a frappáns „Joss Beaumont: kémkedés és bunyó!”- t elejtve egy jól irányzott öklössel az alélés karjaiba taszajtotta a gyanútlan kérdezőt.

a_profi.jpg

Hogy ki ez a gyors kezű, bizonyos Monsieur Beaumont? Természetesen a francia Jean Bond, azaz a legprofibb módon kiképzett és minden rázós szituációban pillanatok alatt megoldást találó gall kakas: Frankhon büszkesége és legjobb titkos ügynöke. A vicces, ám kőkemény és a végsőkig kitartó pasas, aki a nőket lefegyverző stílusával és mosolyával, míg a férfiakat nem kevésbé meggyőző fizikai erejével teszi ártalmatlanná.

Beaumont-nak ez utóbbira felettébb szüksége is lesz, hiszen egy afrikai államfő megölésére a fekete kontinensre küldik. Ott azonban váratlan fordulat várja: a politikai és gazdasági szélirány-váltás hatására az utolsó pillanatban lefújják az akciót, megbízói pedig csúnyán magára hagyják emberünket. Mire Joss felocsúdik, már csattan is a cellaajtó és a szuperügynök megkezdi hosszúra nyúló afrikai nyaralását. Nem lenne azonban profi, ha nem találna módot arra, hogy gyorsan kipörgő lábaival el ne szeleljen háta mögött hagyva a sivatag homokját. Beaumont, a küldetéséhez hű ügynök ismét célkeresztjébe veszi a célpontot, ám nem is sejti, hogy egykori megbízóinak mekkora meglepetést okoz újbóli felbukkanásával - akkorát, hogy azok jobbnak látják, ha rövid távon likvidálják legjobb emberüket, a profit...

professionnel.jpg

Ki is lehetne a címszereplő vagány titkos ügynök eljátszásának feladatára a legalkalmasabb, mint a le cinéma legnagyobb fenegyereke, Jean-Paul Belmondo? A bő húsz évvel ezelőtti film címszerepében az akkor az ötödik ikszhez közeledő sztár ifjúkora legjobb kalandfiguráit idézve akcióból akcióba hajt, miközben a tőle megszokott módon szórja a kölyökmosolyokat, a jobbegyeneseket és a pisztolygolyókat – bár egyre több ősz hajszállal kell megküzdenie, most is bizonyítja, hogy gyűrött arcú nagypapiként is több vonzerő és férfiasság sugárzik belőle, mint bármelyik fiatal, Monte Carlóban pipiskedő nyápicba.

mqdefault.jpg

Természetesen egy pillanatig sem szabad megfeledkeznünk a hosszú évtizedek óta kiváló dallamokat komponáló másik nagy öregről, Ennio Morriconéról sem: a zseniális maestro az egész film hangulatát alapból meghatározó zenéjével – elsősorban a Chi Mai, annak idején slágerlistákat is döngető balladával – ismét beírta nevét a nagy könyvbe. Akármilyen profi fickó is Joss Beaumont, Morricone keze munkája nélkül nem csupán egy jó kis európai akcióval, de a filmtörténet egyik legjobb és leghatásosabb krimi-fináléjával is szegényebbek lennénk... Vrai?

 (2003)

Szomorú aktualitása van ennek a 2003-ban írt filmkritikának: 88 éves korában itt hagyott bennünket ártatlan gyermekkorunk egyik legnagyobb legendája és csatlakozott Bud Spencerhez az égi bunyósok mennyei klubjában. Itthon talán legnépszerűbb filmjéhez anno a már szintén odafent komponáló maestro, Ennnio Morricone írt legendás dallamokat.
Emlékezzünk! Szerencsére Terence Hill és Alain Delon még velünk vannak.

lepro.jpg

Menekülés Absolomból

Álmaimban mindig a jövőbe vágytam – de ezentúl soha!

Túl macerás lenne. Bőven elég nekem az ész nélkül rohangáló terminátorok és idegenek hada, meg a mindenhonnan elősereglő egyéb ragadozók.

Akkor inkább a börtön – mondanám, de sajnos ebben az esetben holmi félember kannibálokkal is meg lehetne küzdenem.

absolom3.jpg

Legalábbis a 21. századi Absolom szigetén. Abban a szuperhiper börtönben, ami önmaga szabályozza a népességét: a rabok ugyanis ahelyett, hogy a kollektív szökés gondolatával foglalkoznának, egymás minél előbbi elmúlásával töltik az idejüket.

Ebbe a helyzetbe érkezik meg John Robbins, a becsületes katona (Ray Liotta). Felettese megölése miatt életfogytosként hozzák Absolomra, ahol igen rövid idő alatt megismeri a szigeten élő, egymással szemben álló feleket. Először a rosszarcú kívülállókkal találkozik – akiknek a vezetője az egyéni humorérzékkel megáldott Marek –, majd egy sikeres szökés után Robbins az atya és népe között találja magát. Míg az utóbbiak békében élnek, a barbár kívülállók az emberevésen kívül fő szórakozásuknak a kulturált társadalmat irányító Atya és népének időnkénti megtámadását tekintik.

A Jó és Rossz ellentéte tehát adott. Ezután már nyilvánvaló, hogy a veterán Robbins melyik oldalon kapcsolódik be a csatározásokba.

absolom.png

Martin Campbell rendező cseppnyi kétséget sem hagy afelől, hogy nem művészfilmet nézünk. Szépen leültet a fotelbe, de nem hagyja, hogy elmélázzunk; kézen fog, majd beleránt minket a tűzbe. Akció akciót követ, egészen a vége főcímig.

Ray Liotta – a NagyMenők és az Őrjítő vágy után – végre egy igazi főszerepben látható és megfelelően árnyaltan alakítja az érzékeny és sérülékeny Robbinst. Lance Henriksen Atyája, a színésztől szokatlanul, pályafutása ritkábban látott pozitív oldalát mutatja, míg Stuart Wilson (Marek) „Apu meg én” stílusú viccei leginkább a jokeri magasságokat ostromolják.

Mindent összevetve a Menekülés Absolomból – mondjuk a lapos Fortress-szel összehasonlítva – és hasonszőrű társaival összevetve egy könnyen fogyasztható, átlagon felüli akció-thriller, amely gyorsan beharapva sem üli meg a gyomrunkat.

 (1995, Cinema Videó Plusz)

Az Absolom magánéleti szempontból fontos film és ugyan ez sem egy túl hosszú DVD-ajánló volt, ám több más kritikával együtt az első megjelent cikkeim egyike...

absolom2.jpg

Ragadozó Los Angelesben

Otthon ültem a tévé előtt, tök nyugodtan és néztem az X-tévésorozat hatszáznegyvenkettedik részét. Kissé kezdett már elnyomni az álom, nem is igazán érdekelt már a téma, a képernyőről terjeszkedő szappanhab amúgy is kezdte ellepni a fotelemet. Aztán meghallottam azt a perregésszerű hangot. Néztem jobbra, néztem balra: sehol semmi. Már éppen újra elszenderedtem volna, amikor a sarokból, a fikuszok és a jukkák tömkelegéből hirtelen rámugrott a dzsungel. Kissé meglepődtem. De akkor ijedtem meg aztán igazán, amikor megtudtam, hogy formatervezett koponyámra fáj a foga…

predator2.jpg

Nos, kérem, folytatásokból nekem sosem elég. Emlékszem még, amikor zsenge ifjúként egyik kezemben Han Solo, a másikban Csubakka bábut szorongatva, izgalomtól összeszorult gyomorral csücsültem a nézőtéren, A Jedi visszatér vetitése előtt vagy amikor már a büfésorban tövig rágtam a körmömet, pedig A bolygó neve: Halál kezdő tekercse még a gépházban pihent. Nem is szólva arról, amikor a Halálos fegyver harmadik bevetésére westerncsizmában, kockás ingben és vállverdeső hajjal slattyogtam befelé.

Ebből a pár példából is látható, hogy megkülönböztetett érdeklődéssel tekintek egy-egy közkedvelt és persze sikeres folytatás elé. De léteznek kivételek is. A Rendőrakadémia-sorozatot feladtam a harmadik rész után és vannak olyan kedvenceim is, amelyek folytatását remélem, hogy soha az életben nem készítik el – mondjuk: Fekete eső, Lánglovagok, Esőember és hasonlók. Azonban álmomban sem gondoltam volna, hogy a hollywoodi mágusok hagytak a kukába kerülni remekül startoló filmeket: a Beverly Hills-i zsaru a harmadik, míg a Hegylakó már a második részben elvérzett.

De sebaj. Kárpótlásként itt van most a Galaxis általunk ismert legnagyobb vadásza, ami (aki?) hétvégi piknikjei keretében két fasírtos szendvics között el-elugrik néhány lakott planétára, hogy a bennszülötteken tesztelje sajátos harcmodorát és spéci high-tech fegyvereinek hatékonyságát.

Jó nyolc évvel ezelőtt az első Ragadozó vicsorgó címszereplője még Arnoldot szemelte ki trófeának és a mexikói őserdőben a hősünk vezette szuperprofi kommandó tagjait abriktolta nagy serényen. Kézműves munkáját azonban nem tudta befejezni, ugyanis Schwarzi hírnevéhez méltón feltámadt poraiból és két kezével számolt le a galaktikus vadásszal.

screen-shot-2017-01-05-at-2-18-59-pm.png

De változnak az idők. Jópár évvel később az első ragadozóval megvívott küzdelem is inkább már a feledésbe merülő legendák közé tartozik.

Legalábbis Los Angelesben. A városban perzselő a hőség, ami ugyan a strandolók és napfürdőzők számára isteni, ám mindenki másnak az agyára megy. Például Mike Harrigan nyomozónak (Danny Glover bajusz nélkül), aki a hadseregnyi fegyverrel felszerelt helyi helyi kábszerbandák ellen tűzpárbajjal van éppen elfoglalva. Miközben viszonozza a gépfegyvertüzet, még nem gondolja, hogy rövidesen egy újabb ellenfél miatt is főni fog a feje.

Hatalmas robbanás rázza meg az autóroncsokkal, hullákkal és milliónyi lőszerhüvellyel teleszórt utcát, mire két golyóálló ruhába öltözött zsaru magas ívű repüléssel egy Volkswagen bogár tetején landol. Megkezdődik a második rész, a Ragadozó Los Angelesben című film.

A rendőrök és kábítósok közötti aktuális tűzpárbajéppen döntetlenre áll, amikor Harrigannek kis csapata élén – Maria Conchita Alonso (Menekülő ember) és Bill Paxton (True Lies) játszanak még – sikerül bejutnia az erőditménnyé változtatott épületbe. Mielőtt azonban az ellenfélre törnék az ajtót, teljesen megmagyarázhatatlan módon rémült és elkeseredett lövöldözés tör ki az egyik helyiségben, aminek az eredménye néhány perc múlva válik láthatóvá. Amerre az ember csak néz, tucatnyi bandatag hullája fekszik, esetleg lóg változatos elrendezésben. Az egyetlen és félőrültté vált túlélőt pedig – mielőtt még ismertetné számára a jogait és kihallgatná – Harrigan kénytelen lelőni.

Hosszabb vizsgálódás után válik nyilvánvalóvá, hogy valaki a legmodernebb fegyvereket semmibe véve maszek hentes módjára számolt le az áldozatokkal – pontosan a rendőrség orra előtt. Minden jel konkurens közép-amerikai bandák közötti leszámolásra utal, de egy újabb, jó pár hullát eredményező mészárosmunka meglepő tényekre derít fényt.

predator-2.jpg

Harrigan innentől kezdve mániákusan keresni kezdi a gyilkost és legkedvesebb barátja és kollégája halála után beleveti magát a kolumbiai és jamaikai vuduvarázslók világába. Nyomozása során azonban egyre inkább nyilvánvalóvá válik számára, hogy a rejtélyes és többnyire láthatatlan idegen nem egy tyúktolvaj , aki időnként Joli néni baromfiudvarát dézsmálja… hanem egy könyörtelen játékos, aki éppen Mike Harrigant szándékozik levadászni!

Végre itt van! Igaz, hogy több évet kellett várni, hogy videóra kerüljön, de megérkezett a Ragadozó Los Angelesben című film is!

A gyártáskor még újoncnak számító Stephen Hopkins (később Az ítélet éjszakája és az Időzített bomba direktora lett), aki addig a Freddy-sorozat egy epizódját rendezte, tuti siker kapott a kezébe. A sztorit egy újabb dzsungelbe, a milliós nagyváros betonrengetegébe helyezték át és a mi szerencsénkre az alkotók felspécizték néhány eredeti ötlettel is. Többek között egyéniséget adtak a ragadozónak, de megcsodálhatjuk trófeagyűjteményét és sajátos humorát is.

Ez utóbbi azonban ne töltsön el senki sem túl nagy önbizalommal! Ugyanis egy forró, nyári napon, az a sejtelmesen hullámzó vibrálást, amit esetleg látunk, nem biztos, hogy a hőség okozza – lehet, hogy épp ránk vár és csupán a mi koponyánk hiányzik még a gyűjteményből.

 (1994, nem jelent meg)

Nem annyira feszült és stílusos, mint az eredeti Arnolddal, ám még így is sokkal jobb mozi a Predator 2., mint bármelyik utódja, amiben ragadozók vadásztak. Danny Glover miatt mindenképpen érdemes és persze benne van az egyetlen ember a Földön, aki szembeszállt aliennel, predatorral és terminatorral is: szegény jó Bill Paxton!
Talán a Cinema Video Plusznak írtam az aktuális videómegjelenések közé, de lehet, hogy csak magamnak, az íróasztal fióknak. Régi írás, az emléke sittysutty eltűnt, mint űrbéli vadász a betondzsungelben...

predator2_bh.jpg

süti beállítások módosítása