Szegény jóöreg Marvin bátyó csak fekszik szinte teljesen magatehetetlenül elszeparált betegszobájában és fogalma sincsen arról, hogy körülötte családjának legfontosabb, legérzelemtelibb és legfelemelőbb napjait éli meg két lánya, illetve két unokája. Marvin csak fekszik a szobájában, miközben tőle néhány méterre nagyot változik a világ.

Az Amerikában a legelismertebb színpadi rendezők közé tartozó Jerry Zaks legelső mozijában szinte ugyanúgy dolgozik, mintha a színházi deszkákon irányítaná csapatát: minden felhajtás, látványos beállítás, túlpörgetett cselekmény nélkül leülteti a nézőt és a maga finom módszereivel majdnem két órára a székhez is szögezi. Érzelemmel és szenvedéllyel teli kamaradarabjában a legjobbak nyújtanak ízelítőt a színészet magasiskolájából: a Meryl Streep, Leonardo DiCaprio, Diane Keaton, Robert De Niro zsenialitását felvonultató csapat játszi könnyedséggel meséli el nekünk a történetet, miközben Piotr Sobocinski kamerája észrevétlenül a dráma részévé tesz bennünket – a nappali kanapéján láthatatlanul ücsörögve csupán egyetlen dolgunk akad: az értelmetlen érzelmi eltávolodást maga alá gyűrő testvéri szeretet és megértés győzelmét ünnepelni.

Lee (Streep) és Bessie (Keaton) nővérek, de több, mint két évtizede nem találkoztak, de még csak nem is beszéltek egymással. Lee, az önálló, akaratos, de nem túl sok pedagógiai érzékkel megáldott anya két fiút nevel Ohioban, míg nővére, Bessie az egész életét Floridában tölti, ahol szelíd és önmagát feláldozó mártírként súlyosan beteg édesapja, Marvin (Hume Cronyn) és habókos Ruth nénikéje (Gwen Verdon) életét igyekszik megkönnyíteni.

Ki tudja, hány évig nem találkozna újra a testvérpár, ha nem jönne közbe egy súlyos probléma: Bessie betegnek érzi magát és kivizsgálásra megy, ahol Dr. Wally (rövid, de hálás szerep: Robert De Niro) leukémiát állapít meg nála. Bessie senki máshoz nem fordulhat segítségéért, ezért felhívja testvérét, aki a hírt meghallva két fiával, a lázadó Hankkel (Di Caprio) és könyvmoly öccsével, Charlie-val (Hal Scardino) autóba száll, hogy Bessie segítségére legyen.

A két nő találkozása aztán egy sor, eddig elfojtott érzelmi és lelki problémát tár fel. Miközben Lee és gyerekei sorra átesnek azokon a vizsgálatokon, amelyekből a megfelelő gerincvelő-donort kiválaszthatják, a házban, az öreg Marvin csendes szobájában szép lassan megindul egy folyamat, ami nem csupán közelebb hozza az egymástól eltávolodott testvéreket, de óriási érzelmi vihart kavar az egész családban…

A Marvin szobája nem nagy film – a szó köznapi mozis értelmében véve. Nincsen hatalmas költségvetés, nincsenek óriási gázsik, égig érő lángoszlopok – a rendező ezek helyett megelégszik színészei zsenialitásával és a forgatókönyv remek párbeszédeivel. Filmje egy komoly kamaradarab, amely azonban – elsősorban Robert De Niro és a testvérét játszó Dan Hedaya révén – nem nélkülözi a finom, könnyed humort sem. Zaks e kettő között egyensúlyozva egy megható, az emberi érzelmeket és a szeretet dicsőítő kamaradarabot mesél el nekünk. Filmjével bebizonyítja, hogy nem csupán pirotechnikai cuccokkal, hanem intelligens forgatókönyvvel, brilliáns színészi játékkal és minőségi rendezéssel is lehet sziporkázó tűzijátékot csiholni.

(1999, VOX)

Úristen, lángra kapott Walt Frazier meze! – kiáltotta a legfanatikusabb New York Knicks rajongók csoportja és megdöbbenésükhöz csatlakozott maga az ex-kosaras Walt Frazier is. Az aprócseprő üggyel azonban nem sokáig törődnek, hiszen míg Walt fejét fogva visszaült jól fizető kommentátori székébe, egy férfi poroltóval gyorsan eloltotta a stadion légterében füstölgő óriási emlékmezt… aztán megkezdődött a show: belépett a Knicks új tulajdonosa, a dzsukijuingos imperialista-burzsuj cowboymentalitással felvértezett Vad Bill Burgess. És ezzel minden megváltozott a Knicks házatáján!

Az amerikaiak kétségtelenül nagy sportőrültek és ezért – na meg mert ők amerikaiak! – előszeretettel találnak ki olyan sportokat, amelyeket rajtuk kívül senki sem ért vagy senki sem élvez igazán. Azonban nem csak kitalálják és játsszák, de végül még filmeket is csinálnak belőlük és ők csodálkoznak a legjobban, amikor az egész világ bambán lesve vonogatja a vállát, hogy vajon ezek az amcsik mit élvezhetnek a baseballon, az amerikai focin és miért őrjöngenek több tízezren azon, amikor huszonvalahány autó köröz fél napon keresztül egy bazinagy betonteknőben. Szerencsére azonban az amerikaiak nem csak maguknak, de néha a világnak is csinálnak sportfilmeket: mondjuk a mindenütt népszerű kosárlabdáról!

Edwina Franklin (Whoopi Goldberg) fanatikus Knicks-rajongó. A csapat minden egyes meccsén kint ül a 221-es szektorban és a meccs állásától függően torkaszakadtából szidja vagy dicséri kedvenceit. Mostanában általában az előbbit teszi, ugyanis a Knicks igencsak gyengén virít az NBA-ben. Eddie azonban így is a szívén viseli a millió dolláros egók sorsát – és nem is gondolja, hogy nemsokára a pálya széléről közvetlenül is beleszólhat a langaléták akcióiba. Az új tulaj, a show-elemeket előnyben részesítő Vad Bill (Frank Langella) ugyanis már az első meccs szünetében kosárdobó versenyt hirdet: a győztes a második félidőre a csapat tiszteletbeli edzőjévé válhat.

A sors úgy hozza, hogy Eddie nyeri meg a versenyt, így örömében magából kikelve a kispad előtt rohangálva végigtombolja a meccset – a közönség és Vad Bill legnagyobb örömére. A tulaj kap a sikeren és a show kedvéért meneszti eddigi edzőjét (Dennis Farina), hogy az igen népszerű Eddie vegye át a helyét. Mindez persze újból csak egy show, hisz míg látszatra a közönségcsalogató Eddie irányítja a Knickst, a háttérben a segédedző, Carl Zimmer (Richard Jenkins) végzi a tényleges munkát. Ettől függetlenül amatőr edzőnknek is vannak ötletei, hogy vigye el a rájátszásig az addig igencsak harmatosan zsákolgató, nála öt fejjel magasabb fiait…

Whoopi Goldberg – ahogy már megszokhattuk tőle – szinte egymaga betölti a pályát. Bár eltörpül a milliókat kereső játékosok, a bamba védő, a harmadik személyben beszélő egoista, a bibliaforgató prédikátor vagy a drasztvujtyéző és Ivan veddekezik-ező melák orosz mellett, mindvégig föléjük magasodik. Felpörgetett, hangos Eddie-je a szíve legmélyéről jön: humoros, kedves és emellett a már az Oscar-gálán is megszokott lendületével vezényli végig a filmet – és mellett lazán beszólogat Dennis Rodmannek is.

Aki esetleg még rajta kívül is számít sztárokra, az sem fog csalódni: olyan ismert arcok mellett, mint Donald Trump, a modell Fabio vagy a polgármester Rudolph Giuliani többek között a Lakers, az Antonio Spurs, a Phoenix Suns, a Charlotte Hornets és a Sacramento Kings óriásai is pályára lépnek – ők aztán tudják, mit csendül fel a szférák zenéje!

(2002, DVD Magazin)

Amikor Whoopi Goldberget még vicces színésznőként ismertük és nem politikai aktivistaként tűnt fel a médiában. Nem egy Apáca-show vagy Ghost, de az egykori komika a kosárpálya széléről is lehengerlően szórakoztató. Volt....

Charles barátunk nem mindennapi ember. Már csak azért sem, mert ha éltünkben először találkozunk vele, a megismerkedést követő első öt percben máris a barátunknak szólítjuk. Húsz perc után a hátára mért erőteljes haveri tenyeresekkel fejezzük ki iránta megnyilvánuló szimpátiánkat, majd pedig másfél óra elteltével tudjuk, hogy személyiségét sohasem fogjuk elfelejteni. Aztán azt vesszük észre, hogy kezünkben jéghideg pezsgőspohárral egytől-egyig sorra járunk minden szóba jövő esküvőt, remek beszólásait fülelve, mélázva csücsörítő száját és izgatottan járó tekintetét kutatva az unalmas násznép tagjai között.

A fenti pár sor is bizonyítja, hogy Charles nem egy átlagos figura Erzsébet királynő hűséges és engedelmes alattvalói közül. Munkájára nézve lehetne londoni hírlap kézbesítő, liverpooli teherautósofőr vagy a bányától elbocsájtott, munkanélküli családapa. Barátunkat azonban nem fertőzte meg a ködös albioni levegő, ő egyszerűen azt a foglalkozást választotta magának, amely olyan, mint egy nagy labda: felületén nincsenek kiálló élek és hegyes sarkok, amik felsértik az embert, és akárhonnan is pillantunk rá, mindig a nekünk legszimpatikusabb oldalát látjuk. Ennek a melónak csak pozitív tulajdonságai vannak: az egész világon a legszabadabb és legkevesebb macerával járó elfoglaltság. Nincsen főnök, aki minden csip-csup dologba belekontárkodik és az sem probléma, ha egy kiadós éjszakázás után az ember összeszűkült szemmel és órás késéssel evickél ki a paplan alól.

Mr. Charles Agglegény. Csakúgy, mint az angol filmszínész, Hugh Grant, aki a Négy esküvő és egy temetés című parádés vígjáték kedvéért bújt bele a fiatalember szerepébe – és egy csapásra a legmenőbb világsztárok között találta magát. A film a tavalyi év egyik legnagyobb meglepetése volt, a mai viszonylatban alacsony, tízmilliós alatti befektetés ellenében világszerte több, mint kétszázmilliós ajándékkal lepte meg a készítőit. A kirobbanó siker és a több Oscar-jelölés oka pedig nem más, mint a könnyed, humorral átszőtt történetből, a szeretetreméltó karakterekből és az őket megjelenítő remek színészek játékából összeálló, szórakoztató vígjáték. Félreértés ne essék, nem azokról félig-meddig morbid – egyébként szintén nagyon jó – poénokról van szó, amiket gyűjtőnéven a klasszikus értelemben vett angol humorként tartanak számon a lexikonok. És amivel a Monty Pythonék is behülyülték magukat a köztudatba.

Richard Curtis forgatókönyvíró és Mike Newell direktor egy laza kis szerelmes sztorit álmodtak meg és készítettek el. Hugh Grant mellett sikerült megnyerniük az őzikepillantású amerikai színésznőt, Andie McDowellt, valamint mindenki nagy örömére feltűnik – és végre meg is szólal – Mr. Bean, aki egy kissé zavart pap rövidebb szerepében figurázik.

Charles mindig későn kel. Ez általában nem jelent túlságosan nagy problémát a számára, de a mostani esetben kissé cikis eredményre is vezethetne. Ugyanis, amikor éppen a lóbőrt húzza, a város másik felében barátai és a nagy létszámú lagzis sereg esküvőre készül. Minden és mindenki együtt áll a nagy örömünnepre, csupán egy fontos személy, a tanú – jelen esetben Charles-unk – hiányzik a palettáról. Szerencsére barátunk minden gubancot megold és őrült rohanás után az utolsó előtti másodpercben robban be az Úr házába.

Ott azonban újabb probléma jelentkezik: hova a fenébe tűntek a gyűrűk? Semmi gond: az adakozó kedvű baráti társaság talál megoldást a kényes helyzetre, hogy aztán önfeledten szórakozva elvegyüljenek az ünneplő tömegben. A megrögzött agglegényként élő, de folytonosan szerelmi kapcsolatra vágyó Charles itt fedezi fel magának az elbűvölő amerikai lányt, Carrie-t (Andie MacDowell). Megint egy egyéjszakás, futó kalandról lenne szó, amely az örök búcsúként kimondott sziával ér véget? Vagy valami többről, igazi szerelemről is tanúskodnak a mosolygó arcok?

Nos, az a bizonyos éjszaka – igaz, némi humort sem nélkülöző félreértések után – aktívan telik el, majd a fájdalmas búcsúzás is elhangzik és… minden megváltozik. A vak is látja, hogy a két embert egymásnak teremtette az Isten és valószínűleg számukra sem idegen a szimpátia gondolata, de inkább hagyják, hogy esküvőről-esküvőre sodorja őket a sors, ahol néha-néha összefutnak, udvariasan elcsevegnek, de nem hagyják, hogy valódi érzelmeiknek még csak a szele is megérintse önálló életbe vetett meggyőződésüket. Közben a pártalan baráti kör egyre fogyatkozik és lassan azon kell Charles-nak elgondolkoznia, hogy a legközelebbi esküvői meghívón a vőlegény rovatban nem az ő neve fog-e virítani. Menyasszony-jelöltekből nincs hiány. De vajon Charles hogyan vélekedik a dologról?

Steve Martin Az Örömapa című filmje egy kicsit másképpen. Míg az amerikai komikus azon görcsölt hosszú éjszakákon keresztül, hogy elveszíti egyetlen leányzóját, ha az férjhez megy, brit megfelelőjének, Hugh Grantnek a házasság jónéhány ősz hajszállal és a leláncolt szabadság képében riogat.

Grant barátunk a fantasztikus siker után nyakig van a munkában, nekünk, nézőknek pedig nem kell attól félnünk, hogy egy újabb, tehetséges európai színészt őröl majd fel a hollywoodi gépezet: mondjuk, olcsó akcióhőssé. Garancia erre a britszínész két új filmje is. A címek önmagukért beszélnek: Szirének és Az angol, aki dombra ment fel és hegyről jött le. Jó, nem?

Tehát feltehetjük magunknak a borzalmas kérdést: házasodjunk vagy tán mégsem: Egy biztos: megrögzött agglegények, vénlányok addig meneküljetek, amíg van rá esélyetek!

(1995, Cinema Videó – nem jelent meg)

Hugh Grant nemzetközi szinten a kilencvenes évek közepén került fel a nagyvászonra és ezzel a kedves, szórakoztató vígjátékkal kezdte a sort, hogy pár év alatt tucatnyi moziban játssza el ugyanazt a csetlő-botló, habókus, szeretni való figurát. Persze, idővel próbált kibújni ebből, a testre szabott karakterből, ám végre az elmúlt egy évtized termése alapján mondhatjuk el, hogy ez olyan - többnyire mellék - szerepekkel sikerült is neki, mint amilyeneket Az U.N.C.L.E. embere, az Úriemberek, Tőrbe ejtve - Az üveghagyma, a Fortune hadművelet vagy legújabban az Eretnek című filmekben játszott el. Jól áll neki az öregedés...