„Egy félkoffeinmentes félduplát” 

A múlt hónapban egyszerre futott az Apolló Moziban a nálunk eléggé ismeretlen Mick Jackson rendező két filmje. A három évvel ezelőtti L.A. Storyt a Kamarában, míg az idei év egyik legnagyobb dobását, a rutinmunka Több, mint testőrt a nagyteremben vetítették.

Hát persze! Kevin Costner és Whitney Houston tökéletes love-duója több embert vonz, mint Harris K. Telemacher, a kissé normálatlan időjárás előrejelző hóbortjai és szerelmi kalandjai, valamint teljesen egyéni véleménye a gyengébbik nemről – „Nem szeretnék nő lenni, mert akkor állandóan csak a melleimet fogdosnám.”

Steve Martin nem elveszett ember, pláne azok után, amit Edmond Rostand klasszikusával művelt pár évvel ezelőtt. Cyrano kalandjait tökéletesen ültette át egy huszadik századi kisvárosi tűzoltóparancsnok életébe, a Roxanne című filmben. Aki látta, biztos, hogy nem felejtette el.

 Az L.A. Story forgatókönyve is sajátos humorát dicséri.

A helyszín Los Angeles, nem csupán az angyalok, hanem a teljesen normális őrültek városa. Arrafelé az emberek könnyedén folytatják az ebéd közbeni társalgást, mialatt egy közepes erejű földrengés hatására a hátuk mögött egy vidám asztaltársaság pattog tova a komplett terítékkel egyetemben.

Harris K. telemacher ilyen körülmények között ismerkedik meg Sarah-val, az angol újságírónővel, aki kilüg a kaliforniai bűbájtársadalom tagjai közül.

És ahogy lenni szokott, a két különc ember egymásba szeret, még mielőtt a VÉGE felirat megjelenik. Ez így túl snassz lenne, gondolhatjuk, de tényleg ezzel fejeződik be a film. Ami azonban addig történik, egy teljesen új szemszögből mutatja be nekünk Los Angelest, az „őrült várost”.

Sehol a homokos tengerpart, a kajak szőke fickók, akik bombázó lányoknak integetnek szörfdeszkájukról, sehol a Beverly Hills-i csillogás, a hollywoodi filmipar; mi csupán Harris K. Telemachert kapjuk az ő sajátságos életével, romantikájával és vágyaival. De azt dögivel.

Aki mindennapos rutinnal tör ki a forgalmi dugóból és a kertek alatt elsuhanva épp a megfelelő pillanatban vágódik be a tévéstúdióba, attól mit várjon az ember? Esetleg azt, hogy cipőkorcsolyájával úgy suhan a múzeumban, hogy Van Gogh napraforgói meglibbennek a szélben? Vagy, hogy teljes természetességgel diskurál a szilikonnal kitömött nők f9ldi maradványairól az éppen melózó sírásóval?

Apró kis jelenetek és jól célba találó poénok: ebből épül fel a film. No és a nagyszerű szereplőgárda az epizodistáktól a komédia mozgatórugójáig, Steve Martinig. Azonban nem egyedül ő a főszereplő! Társául szegődik egy autópályamenti forgalomirányító jelzőtábla, ami (aki!) ugyanúgy szeretetre és figyelemre vágyik, mint Harris.

Teljes a zűrzavar, de azt hiszem, ez megszokott dolog Los Angelesben, de nálunk is. Mégis, tökéletes volt az illúzió, amihez nagyban hozzájárult a felsoroltakon kívül a nagyszerű operatőri munka, a vágás, a zene – bevallom, a vége felé Enya dallamai majdnem megríkattak – és a rutinos magyar szinkron, ami csak növelte a szórakozás örömét.

Maradandó érték: ami New Yorknak Woody Allen és az Annie Hall, az a nyugati partnak Steve Martin és az L.A. Story.

Jó volt elromantikázni, ellazulni, belesüppedni a székbe és egy jót nevetni másokon, önmagunkon.

Mert valahol mindannyian Harris K. Telemacherek vagyunk és saját bolondságainkkal megpróbálunk őrültebbek lenni a többi őrültnél. Még ha nem is valljuk be.

Vigyorogva jöttem ki a moziból.

Csak egy dolog motoszkált bennem: vajon „Hogy súg a dagi hugi?”

Az életben nem jöttem volna rá!

 (1994, nem jelent meg) 

Steve Martin mindig nagy kedvencem volt - nem csak színészként, de forgatókönyvíróként is. Egyik legjobb filmje a személyes hangvételű, érzelmes L.A. Story, amit bármikor szívesen megnézek.