Önnek mi jut eszébe február 2-ával kapcsolatban? Névnap, születésnap vagy valami más családi esemény? Esetleg a gyertyaszentelés napja? Ha ezek valamelyike, akkor Ön szerencsés ember. Ha nem, akkor Önt Phil Connorsnak hívják, február 2 pedig nem mást, mint az újra és újra ismétlődő február 2-át jelenti – és én tényleg nem szeretnék a Maga bőrében lenni! Vagy mégis?
Phil (a mindig szuper Bill Murray) a jó fenébe kívánja azt a bizonyos téli napot. Pedig a szarkasztikus időjós csak egy napra érkezett Punxsutawney-ba, a hóval borított, vidéki szundivárosba, hogy újdonsült producerével, Ritaval (a mindig bájos Andie McDowell) és a végtelenségig türelmes operatőrével, Larryvel (Chris Elliot) tudósítson a világraszóló eseményről, amikor a jósok jósa, a prognoszták prognosztája, Phil, a mormota előmászik a vackából és eldönti: vajon véget ért-e már a tél. A cinikus és gúnyos Phil (már mint az ember) gyorsan lezavarja a druszájával kapcsolatos felvételeket és már indulna is hazafelé, amikor váratlanul hatalmas hóvihar állja útjukat és muszáj a kisvárosban maradniuk. Sebaj, egy éjszakát még ki lehet bírni. Phil reggel felébred, kimászik az ágyból, felöltözik és elindul… hogy filmre vegye Philt, a mormotát! Hogy is van ez?
Harold Ramis, akit leginkább a Szellemirtók Dr. Egon Spenglereként ismerhetünk, olyan rendezésekkel a háta mögött, mint a Golfőrültek, a Családi vakáció, a Közös többszörös, a Csak egy kis pánik és A bájkeverő, a rá jellemző módon az Idétlen időkig-gel a “komoly” vígjátékok Truman Show-szerű típusát alkotta meg. A film látszólag – elsősorban a zseniális Bill Murray-nek köszönhetően – egy vicces őrület, az újra és újra ismétlődő – de a legkevésbé sem unalmas! – napjával a végtelenségig képes a humort fokozni, a háttérben azonban sokkal mélyebb tartalmat rejt.
Az örök érvényű és agyonkoptatott, befagyott lényegről kaparja le a jeget: ne hagyjuk elveszni az időt, hiszen minden egyes nap egyszeri és megismételhetetlen! Nekünk ugyanis nem adatott meg az, hogy Philhez hasonlóan kihasználjuk az élet adta örömöket és mások által észrevétlenül a majdnem tökéletesig csiszoljuk a jellemünket.
Kár. Pedig egy-két páncélautót én is úgy bevállalnék!
(2002)
