Álmodjunk együtt!

De elöljáróban hagy’ tegyek fel egy pár kérdést! Éjnek idején keveredett-e már halálos lövöldözésbe? Amikor a szoba összes létező sarkából szórták Önre a lőszert, de képtelen volt visszalőni az ellenségre. Pedig tényleg drágán adta az életét: minden szabad végtagjában fegyvert szorongatva a ravaszt húzta veszettül, de semmi: a lövedékek süvítése helyett egyedül a száját elhagyó rémült bummbummolás volt a válasza a támadásra. Ugye, vett már részt futóversenyen? Úgy érezte, a legspécibb csúcsformáját nyújtja, de mégis lebőgött. Tehetetlenül kellett tapasztalnia, hogy a többi atléta vigyorogva leelőzi, miközben Ön ólomsúlyú lábait cipelve majd megszakad az utolsó helyért.

Na… és hogyan állunk a repüléssel? Tudja, amikor a napi stressz adagjának a felvételezése után, lerobbanva hanyatt vágta magát! Aztán egyszercsak azt tapasztalta, hogy nehéz porhüvelyét a rökamién feledve hirtelen a levegőbe emelkedik és kisurran a reluxák közt – egyenesen a kék ég felé! Pillekönnyedséggel átsiklik a házak felett és minden maceráját hátrahagyva csatlakozik egy nyugis afrikai túrára induló madárrajhoz.

Hogy nem tetszett még ilyeneket tapasztalni? Dehogyisnem! Csak éppen álmában! Legmélyebb maciálma kellős közepén, édesded szendergése közben, esetleg az ébrenlét és a szunyókálás keskeny határán lavírozva.

A kérdés az, vajon mi okozza ezeket a furcsa élményeket? Hmm, talán az állítólagosan mindannyiunkba „beprogramozott” közös tudatalatti, ami ősidők óta rejtőzködik a génjeinkben? Ki tudja? Egy bizonyos: a lényeg nem fog megváltozni soha, utolérhetetlen álmainkat hajszolva rendíthetetlenül törünk az ég felé nem is törődünk a bukásokkal.

Kit érdekel, ha a testre enyvezett madártollak néhány szárnycsapás után szerteszállnak? Ha a madarakat utánzó szerencsétlen delikvens másodperceken belül szétkenődik a rá váró barátságos sziklatömbökön? A következő próbálkozó már úgyis pergamennel bevont lecekkel fog a völgy felett csapdosni…

Bizony-bizony, az emberi faj szárnyalása jó ideig reménytelennek bizonyult! A huszadik század vége felé ugyanis néhány önpusztításra is hajlamos vagány mókus forradalmasította a szabadesés fogalmát. Volt képük és több ezer méterről potyogtak ki a repcsikből, ezért, hogy bebizonyítsák: szárnyak nélkül repülni nem is olyan nagy cucc!

Tulajdonképpen Wesley Snipes is ugyanezen a véleményen van, ugyanis John Badham Halálugrás című ejtőernyősdijében fekete légicápaként hasítja a felhők habjait.

Hans Zimmer zeneszerző a billentyűk közé csap és máris felbődül kedvenc Yamaha és Roland szintijeinek halottébresztő akciómuzsikája. A zene ránk tekergőzik, megforgat, felemel és mélybe ránt, hogy csaknem két óra erejéig sűrített ízelítőt kapjunk az őrületes erejű és gyomorszaggató szabadesés élményéből.

A kamera alacsonyan suhan a ködbe burkolózó erdő felett és ráközelít egy mókás állami intézmény falaira. A reggeli derengésben rosszarcú és jó vastag karú sittesek sétálnak ki az udvarra egy kis szabad levegőt szívandó. A rövid lazítás azonban egy vékony, nyeszlett kis figura számára majdnem az utolsónak bizonyul: az egyébként számítógépes kódok feltörésére specializálódott koponyát kis híján elteszik láb alól.

Nem sokkal később már  egy Boeing fedélzetén repül tizenötezer méter magasságban, hogy új, biztonságosabbnak vélt fegyintézetbe szállítsák. Kísérői pedig Terry és Pete Nessip, a rendőrbratyók. Minden nyugisan megy egészen addig, amíg néhány utas fel nem áll és módszeres alapossággal hozzálát a repülő eltérítéséhez. Természetesen lövöldözés tör ki, az ajtó kirobban és jónéhány ártatlan utassal, valamint a szállított rabbal egyetemben a terroristák is kiröppennek a huzatba. Terry sajnos szintén életét veszti a légiakció során, Pete (Wesley Snipes) pedig mániákus energiával lát neki a számára egyre rejtélyesebbé váló ügy felgöngyölítéséhez.

Hull a hulla a levegőből? Nem is olyan biztos! Pete Nessip nem az az ürge, aki készpénznek veszi a hivatalos vizsgálat eredményét: ő meg van győződve arról, hogy nem egy meghiúsult gépeltérítési kísérletről, hanem egy profi módon végrehajtott rabszöktetésről van szó.

Első lépésként mindjárt a megszállott ejtőernyősök háza táján néz körül, ugyanis egyedül közülük kerülhettek ki azok akiknek van annyi vér a pucájukban, hogy tizenöt kilométer magasságban ugorjanak ki egy száguldó Boeingből.

Időközben segítséget is talál a vagány Jessie Crossman (Yancy Butler a Tökéletes célpontból) és ejtőernyős brigádja képében. Nessip pedig, mint egy jól képzett kaméleon, igyekszik elvegyülni az ugrálós őrültek kavalkádjában. Azonnal hozzálát az alapok elsajátításához és rövid időn belül még Peter Pant is megszégyenítő ügyességgel lavírozik ég és föld között. De nem túl sokáig szórakozhat, mert újra akcióba lépnek a rosszgyerekek. Ty Moncrief (az örök gonosz: Gary Busey) és csapata – a repülős balhéhoz hasonlóan – rendhagyó módon hatolnak be egy számítógépes adattárba.

De Nessip sem pihen túl sokáig: ernyőjét a hátára kapva zuhanórepülésben csap le a kék égből…

John Badham, a szórakoztató filmek szakavatott kézművese – Szombat esti láz, Kék villám, Palimadár – remek légi felvételekkel és vicces beszólásokkal telezsúfolt, lendületes akciót készített a mai élvezetünkre. Könnyű, szálkamentes, látványos őrület – az ólomnehéz napokra is.

Aki látta, lehet, hogy éjjel nem álmodik többé a kék ég magasáról. De ne aggódjon, ha nem tudja lehunyni a szemét, szavalja csak bátran a repülős strófát: „Ki gépen száll fölébe, az csak ennyit mond: bye…!”

Hmm, ez többnyire használ.

 (Cinema Videó, 1995)

A kilencvenes évek közepén Wesley Snipes - még bőven az adócsalási ügye és börtönbüntetése előtt - Az 57-es utas jó- és A pusztító rosszfiú szerepe után a csúcson volt. Az elkövetkező akciófilmek hosszú sorában hiába indult ellene 1994-ben Charlie Sheen A végsebességgel, az ejtőernyős ugrást - legalábbis siker szempontjából - Wesley nyerte. Hans Zimmer a filmhez írt zenéje természetesen önmagában, maximum bömböltetve igazi halálugrás - sőt, talán még jobb is, mint maga a Halálugrás.