Hollófekete éjszaka van és te teljesen egyedül autózol az úton.

A Volvód fényszórói fehér sugarakkal pásztázzák a kanyarokat, de akár ki is kapcsolhatnád a lámpákat, a telihold ugyanis fehér tengerré változtatja a sziporkázó hómezőt. Az út unalmas, gondolataidba merülve vezetsz. Aztán hirtelen beletaposol a fékbe! Visszhangzó csattanás, az autó megcsúszik, majd jónéhány méterrel odébb megfarol az árokban. Kiszállsz és megpillantod a hóban elterülő testet.

Egy farkas. Mozdulatlanul, fekete sebhelyként fekszik a fehérségben. Legszívesebben tovább hajtanál, de mégsem teszed. Valami odavonz az állathoz és elindulsz feléje. Fagyott kristályok roppannak minden lépésednél, ahogy közeledsz. Odaérsz és leguggolsz az állat mellé. Megpróbálod lehúzni az útról, de nem sikerül. Túl nehéz a test.

Aztán a farkas hirtelen megmozdul és égető fájdalmat érzel a kezedben…

…ahogy a sárgás szempárok a fák sötétjéből rád néznek, már tudod, hogy az életed visszavonhatatlanul megváltozott. Más leszel, mint eddig voltál, mert…

…a fenevad elszabadult!

Jack. Igen. Egyszerűen csak: Jack. A sátáni mosolyú, a száját nagyképűen elhúzó, az örökké pózoló életművész, aki barátnőjét Joker-pólóban és lila pingpongütővel veszi üldözőbe. És nem utolsó sorban Jack, az Oscar-díjas, milliókat bezsebelő karizmatikus színész.

 Ez mind együtt: Mr. Jack Nicholson: the Party Man!

Nem véletlen, hogy a köztudatban leginkább az „őrületes” alakításai maradtak meg. Az olyan filmek, mint a Száll a kakukk fészkére, a Ragyogás, Az eastwicki boszorkányok vagy a Batman Nicholson játékával szinte már egyetemi vizsgaanyagnak számítanak a pszichológus-növendékek számára.

A színész, aki karrierjét a legolcsóbb kategóriájú Roger Corman-féle horrorokban kezdte, most ismét visszatért zsenge ifjúkora stílusához. Hogy mit várhatunk tőle? Újra egy istenien démoni akárkit a szomszédból? Egy zseniálisan őrült vigyoriról szóló alkotást? Vagy egy vérgőzös rémfilmet?

Nos, azért nem egészen.

Ugyanis Mike Nichols rendező kissé megkavarta a kártyákat és máshogy teritette ki őket az asztalra. A pakliba bevette még a szépséges Michelle Pfeiffert is, akivel ugye nem igazán lehet elképzelni még egy szimpla kis darabolós thrillert sem.

Az alkotók az évezredes farkasember legendát csontig letisztitották, majd a farkassá válás mikéntjét megváltoztatva egy szokatlan szerelmi történetet tálaltak elénk.

Miután Will Randallt (Nicholson) egy éjszakai útján farkas harapja meg, majd egy idő után szokatlan változásokra figyel fel testi megjelenésében és viselkedésében egyaránt.

Az, hogy teste újra szőrösödni kezd, vidám optimimizmussal töltene el minden hasonló, középkorú könyvkiadót, mivel azonban a szőrszálak éppen a farkasfognyomok környékén burjánzanak, Randall némi aggodalommal tekint jövőjére. Nem is alaptalanul.

Munkahelyén a fiatal pedálgép, Swinton (James Spader) veszélyezteti jól bejáratott egzisztenciáját, majd – az újra felkorbácsolódott plusz energiáktól hajtva – Randall főnöke gyönyörű lányát, Laurát (Michelle Pfeiffer) is próbálja megkörnyékezni. Éjszakánként pedig némi friss hús utáni portyázással csapja agyon az időt.

A rendező – csakúgy, mint Coppola kollégája a Drakula esetében – (sajnos) nem a történet misztikus és félelemkeltő vonalát dolgozta ki, hanem maradt a szokatlan, de érzelemdús szerelmi sztorinál.

A horrorrajongók sopánkodhatnak, ugyanis a Farkas nézése közben nem túl sokan fognak szívrohamot kapni.

Az igazat megvallva ehhez nem is nagyon szükséges izgi filmeket nézni. Végülis manapság jobbnak tűnik szőrös, hegyes füleket meresztve az erdőben futkározni, mint élni a tisztes állampolgár szar életét.

 (1995, nem jelent meg)

Pár évvel azelőtt, hogy Hugh Jackman még enyhén izmos ifjoncként bemutatta, majd később kokszfenevadként legendává tette, aztán méltó módon el nem temette Farkast - az eredeti képregényben egyébként Rozsomák - rövid ideig vicsorgott a telihold fényében egy másik ordas is. Jack Nicholson romantikus "szörnye" azonban nagyon messze kóborolt az olyan harapós klasszikusoktól, mint az Egy amerikai farkasember Londonban vagy az Üvöltés és inkább az egyik elrettentő példája - a másik a Post Mortem - lett annak az átváltozási kísérletnek, amikor a horrorban nem járatos rendező a sötét erdőbe tévedve próbál rettegést okozni...