Legújabb-Hollywoodban már teljesen más szelek fújnak, mint régen, a stúdiórendszer és a magukat istennek képzelő stúdióvezetők korában. Manapság már senki sincs kiszolgáltatva a fejeseknek és senki sem rabszolgája senkinek. A rendező már nem csak rendez, de ír és producerkedik; a vágó, a forgatókönyvíró, az operatőr, a díszlettologató és a büfés direktorként a stábot ugráltatja; a színész meg persze – ide nekem a csillagos eget is ! –mindenbe bele-belenyúlkál.
Így történhet meg manapság az is, hogy a filmezéshez igen rokon irodalmi pályáról egy-két, több milliót érő név csatlakozik a stábhoz. Vegyük például az aranypennás Michael Crichtont, aki már rég kinőtte a könyvesboltok polcait és korai rendezései – Feltámad a Vadnyugat!, Az első nagy vonatrablás, Kóma – után mostanában főleg regényei jogdíjeladásaival ostromolja a csúcsokat. Amikor pedig nem a szövegszerkesztőt bütyköli, ráérő idejében producerkedéssel foglalkozik. Legutóbb éppen saját könyvének adaptációja, A gömb című science fiction forgatásánál ugrott be az előkészületi munkákkal küszködő Barry Levinson mellé. Kellett is a segítség rendesen, hiszen Levinsonnak nem kisebb sztárok, mint Dustin Hoffman, Sharon Stone és Samuel L. Jackson fejét kellett több, mint két órára a sós tengervíz alá nyomnia.
A Csendes-óceán sötét mélységeiben egy kutatócsoport rejtélyes, hatalmas objektumot talál. Közelebbi vizsgálatok után kiderül, hogy az óriás valami nem más, mint egy amerikai űrhajó, amely mintegy háromszáz éve pihenget a korallok árnyékában – tehát a feltételezések szerint valamilyen időkapun keresztül került vissza a múltba. Hoppá! A felfedezés nagyobb hatással van a kormányra, mint Mulder összes kalandja, ezért nemsokára a teljes titoktartás közepette a helyszínre helikopterezik a szóba jöhető legjobb koponyákat: Norman Goodmant (Hoffman), a pszichológust, Henry Adamst (Jackson), a zseniális matematikust, Beth Helperint (Stone), a tehetséges biokémikust, valamint minden esetre felkészülve Ted Fieldinget (Liev Schreiber), az asztrofizikust. A csapat élére egy katona, Barnes parancsnok (Peter Coyote) áll, aki némi kisegítő személyzettel egyetemben rögtön a mélyvízbe rántja a tudósokat.
Nemsokára meg is történik a várva-várt első találkozás. Illetve: félig-meddig találkozás, ugyanis embereink az űrhajó belsejébe hatolva néhány kétségtelenül halott asztronaután kívül egy igencsak élőnek tűnő, rejtélyes, tíz méter átmérőjű gömböt találnak. A furcsaságok sora azonban nem ér véget: miután a tudósok visszatérnek high-tech vízalatti bázisukra, egy vihar miatt teljesen megszűnik a kapcsolatuk a felszínnel. Nem sokkal később pedig váratlan látogatót kapnak: a számítógép monitorján keresztül bejelentkezik Jerry, a kiforratlan elme, aki feltehetőleg nem más, mint a gömb emberi elmével felfogható személyisége.
Izgalmakból mindig akad egy kevéske: miközben különböző tengeri rémségek támadják a bázis lakóit, a tudósok sem pihennek. Nemsokára a racionális elmék felmondják a szolgálatot; a félelem, a bizalmatlanság és a rémálmok különálló emberekre szakítják a csapatot – egészen a meglepő és valóban elgondolkodtató végkifejletig.
Vízalatti, idegborzoló alienfilm – alienek nélkül. Levinson nem törekszik egy idegen civilizáció bemutatására, ehelyett inkább az emberi lélek rejtelmeinek feltárásával foglalkozik. Egy szédületes utazás folyamán átrepít bennünket az Univerzumon, de aki emellett sziporkázó űrháborúra vár, az inkább adja át a helyét a nagymélységű lélektani búvárkodást kedvelőknek. A gömb nem elemezget, nem filozofál, mindezeket a nézőre bízza. Üzenete a rokonlélek Kapcsolathoz hasonlóan olyan, mint egy jó kis keszonbetegség, bódító és erősen letaglózó: „Emberkék, álljatok csak szépen a sor végére, hiszen ti még nem vagytok felkészülve a nagy eseményre!”
(1998, VOX)
