Képzeljük, mi történne, ha az Ovális Teremben egy afro-amerikai president tenné fel a lábát az asztalra, ha a Ku-Klux-Klan tagjai célpont és munka híján csak a portájuk körüli gyep nyírásával ütnék el az időt, ha már kevésbé lennének látványosak a kosármeccsek, pár tizedmásodperccel lassabban futnák a rövidtávú vágtákat – és a bizonyítási-kitörési-boldogulási kényszer hiánya miatt a fekete srácok sem sportolónak, sem rappernek, de még csak gangstának sem mennének el.

Képzeljük el és láthatjuk, hogy a kép, amely a szemünk előtt lebeg igencsak utópisztikus, ám mindenképpen elgondolkodtató. Demonds Nakano rendező-forgatókönyvíró eljátszott a „másik”, alternatív Egyesült Államok gondolatával és a társadalmi szerepeket megcserélve az egykori rabszolgák leszármazottait ültette a ranglétra tetejére, míg a mai fehér elitet gyorsan a gépsorok mellé és a lepusztult lakónegyedek mélyére lökdöste. Érdekes, a mai problémákat is bőven feszegető filmjéhez két nagy sztárt, John Travoltát és a ritkán filmező Harry Belafontét sikerült megnyernie.

Louis (Travolta) ugyan egy csokoládé-gyárban dolgozik, ám élete mégsem az a kimondott la dolce vita: bár nagyon szereti feleségét és gyermekeit, kevés az esélye arra, hogy kitörjön a maga saját társadalmi zsákutcájából. Még tovább romlik a helyzete, amikor afro-amerikai főnöke Thaddeus Thomas (Belafonte) számára egy csomagot kézbesítve véletlenül kompromittáló dolgok szemtanújává válik és ezért rövid távon elveszíti az állását. Miközben egyre lejjebb csúszik a szociális háló rései között, nemsokára családját is zaklatni kezdik, majd néhány fekete rendőr Louis arcát is kidekorálja. Kétségbeesett hősünk egy pont után nem bírja tovább a megaláztatásokat, ezért fegyvert szerez, hogy a kisember dühétől forrongva elégtételt vegyen élete tönkretevőjén…

A kissé utópisztikus, ám mindvégig elgondolkodtató, súlyos témákat boncolgató, ám mégis szórakoztató filmben két színész remek játékát láthatjuk: a mindig is elegáns, a megközelíthetetlenség légkörével körüllengett Harry Belafonte tökéletes választás az embereket egy ujjcsettintéssel elintéző főnök szerepében, míg John Travolta ismét bizonyítani képes, hogy a tini táncparkettet végleg elfeledve a szenvedő, önmarcangoló melós és féltő családapa szerepébe is minden gond nélkül képes belebújni.

Képzeljük el, mi történne, ha a filmben felvetett, valóban létező problémák a mi életünket is gyökeresen megváltoztatnák – és ha az utca koszosabb, lepusztultabb túloldalán ülve értünk szólna az Another Day in Paradise…

(2003)

A "Képzeljük el..." kezdést a kritika húsz évvel ezelőtti megírása - pláne az 1995-ös film premierje - óta a történelem már felülírta, ám az Egyesült Államok természetesen még nem jutott el a sztori bemutatta állapotába - valószínűleg soha nem is fog. Bár a film nem korszakalkotó - ahogy emlékszem, annak idején nem is forgalmazták széles körben és a kritika sem emelte az égig -, ám a Fekete Amerika által felvetett problémák most is időszerűek és gondolatébresztőek...