Driiing – driiing ! Driing – driing !

Mint szokták volt mondani: a tejesember mindig egyszer, a postás mindig kétszer csenget. Legalábbis mostanáig! Mától ugyanis a postás már a csengőkapcsoló közelébe sem merészkedik, csak becsúsztatja az ajtó alatt a borítékot és a fal mellett suhanva iszkol is tovább. Egy önjelölt, saját szakállára stréberkedő, szakszervezeten kívüli kihordó ugyanis nemrégiben szanaszéjjel szórta  a leveleit és ezzel nem csupán magára, de az egész postástársadalomra is nehezen levakarható bélyeget nyomott.

Na oké! Oké, oké, oké! Mivel még mindig nem firkantottam alá a „Lógassuk fel a Kósztnert !” név alatt futó bájos társaság belépési nyilatkozatát, inkább tartózkodom az egyébként perverz örömet nyújtó orrbatörlös megjegyzésektől - annál is inkább, mert a jónéhány év óta a hullámok közt hánykolódó Kevin már én előttem is jócskán kapott a fejére.

Amikor az első hírek kezdtek szállingózni Costner  második rendezéséről a A jövő hírnökéről, lelki szemeim előtt egy, a Blade Runner és a Dredd bíró képi világát ötvöző, apokaliptikus, monstre cyberpunk film pergett le. Háát, majdnem igazam lett: apokaliptikusnak eléggé apokaliptikus, csakhát düledező házak, rozsdásodó járműroncsok, középkori viszonyok között a porban poroszkál főhősünk, a rongyba öltözött nevemsenki – íme, ezzé vált a Farkasokkal táncoló Hadnagura, A jövő hírnökében nem csupán színészként és rendezőként, de producerként is a fújolás középpontjába került Kevin Costner.

2013 környékén már eléggé bibliai időket élünk. Egyrészt azért, mert valamilyen katasztrófa révén az egész földkerekség – vagy csak Amerika (?) ez nem derül ki – technikailag jócskán leamortizálódik, másrészt pedig, azért, mert a környéken egy  ex-fénymásoló-ügynök (!), bizonyos Betlehem tábornok (Will Patton) és rettegett csapata garázdálkodik. Fő tevékenységük elsősorban a területükhöz tartozó lerobbant városok fosztogatása, valamint a néha - néha megfogyatkozásnak induló hadsereg újonc utánpótlása. Egy ilyen akció során kerül Betlehem erődjébe a puszták névtelen, de Shakespeare-i területen eléggé művelt vándora  (Kevin) is. Mivel öszvér színésztársa rövid úton a kopaszok leveseként végzi, hősünk egy merész ugrással dobbant a seregből és a vadonba veti magát. Egy roncsautóban meghúzódva aztán örökre megváltozik az élete: a hátásó ülésen békésen heverésző postáscsontváz ruháját magára húzva és levelekkel teli táskáját felmarkolva új emberként lép ki a kocsiból.

Nemsokára egy város kapuján kopogtatva némi meleg étel és szállás reményében postásnak adja ki magát. A trükk bejön: a lakosok elhiszik neki, hogy az anarchiából kiemelkedő keleti köztársaságból jön és leveleket hoz a rég nem látott szeretteiktől. A Postás rövid úton mindenki példaképévé válik: az emberek hisznek neki és rokonaiknak, barátaiknak írt levelekkel halmozzák el. Postásunk pedig lóra kap és egy szép, új világ ígéretével elnyargal a naplementébe..., hogy aztán némi viszontagság és szerelmi csatározás (szép és tehetséges: Olivia Williams) után visszatérve a legelső sorban lovagolva szálljon szembe Betlehemmel.

Nna. Úgy tűnik, Kevin Costner rendezőként imádja a három órás eposzokat. A jövő hírnöke azonban a Farkasokkal táncolóval ellentétben nem a csúcson, hanem a középkategóriában foglal helyet. Képileg, látványvilágában tökéletes, tartalmilag azonban eléggé semmitmondó. Az egyébként jó kis alapötletet ugyanis tönkrevágja a nyúlós sztori, a sok, átlagosan zagyva párbeszéd és az erőltetett, zászlólobogtató hazafiasság.

Kevin! Én még mindig csíplek, de ha a következő filmed megint nem lesz minőségi bombasiker, akkor isten bizony átállok a másik oldalra!

(1998, VOX)

A kilencvenes évek első fele abszolút Costner-időszak volt, majd jött a Waterworld, ami ugyan nem volt apokalipszis, ám majdnem vízbe fojtotta a színész karrierjét. Aztán a kritikusok gyilkos nyilai között szlalomozva belovagolt A jövő hírnöke... és a 80 milliós költségvetésből nagyon világvége szintű, 21 millió dollárt tudott csak összekalapozni. Costnert persze temették, de a színész sikeresen visszakapaszkodott és bár már nem akkora sztár, mint amilyen a harmincas éveiben volt, most is jól hozza a korának megfelelő, hetvenhez közelítő papafigurákat...