Fel! Támadunk! – adja ki immár sokadszorra a parancsot John Prudhomme, a kemény, de nehéz családi emlékeket hordozó zsaru és kollégái élén benyomul a bűntény helyszínére. Becsörtetve és a mocskos slozin egykedvűen üldögélő, nagydarab, fej nélküli hullát megpillantva azonban rá kell eszmélnie, hogy ismét későn érkezett: zsebébe nyúl, majd Green dokit megszégyenítő gyorsasággal immár sokadszorra kesztyűt cibál a kezére, hogy a sokadik, leltári hiánnyal küszködő holttestet megvizsgálva a közelgő húsvét körül járjanak a gondolatai…

Christopher Lambert az utóbbi években valahogy eltűnt a szemünk elől. Az egykori hegyvidéki skót kardja manapság már nem csillog olyan fényesen, mint annak idején – bár a Hegylakó 4-ben, a Beowulf-ban vagy a Druidákban azért suhint vele egyet-kettőt –, éppen ezért a munkamániás színész mindent megtesz azért, hogy fegyvere a régi dicsőséget felidézve hasogassa a neki joggal járó tortaszeleteket. Lambert becsületére legyen mondva: nem hiába! Hiszen a Feltámadás című filmje – azon túl, hogy alaptémájában, valamint csavarosságában és feszültségében az alapnak számító Hetediket idézi – egy becsületesen elkészített, remekbe szabott, néha már-már zseniális thriller, amely néhány ötletében és fordulatában még Brad Pitt nyomozását is lepipálja. Nem is csoda, hogy Lambert szívügyének érezte a produkciót, hiszen a sztori kiötlésén kívül producerként is a mennybemenetel mellett emelte fel a szavát.

Prudhomme (Lambert) több brutális gyilkosság nyomán járva próbálja összerakni egy elmebeteg mészáros fantomképét, a dolga azonban nem túl egyszerű, hiszen a trancsírozásokban csupán két közös vonás van: az elkövető előszeretettel visz el szuvenír-testrészeket, helyettük azonban zálogként rejtélyes, rövid számsorokat – pl.: 119 és 2427 – hagy a helyszínen. Munkatársa (Leland Orser – Ronda ügy) segítségével hősünk a folyamatosan zuhogó esőben ázva és némi bibliai tudománnyal felvértezve rájön, hogy a számok és az áldozatok nevei (Peter, Matthew, Jacob) elvezetik a megoldáshoz: kedvenc sorozatgyilkosa a húsvétra való tekintettel nem mást, mint Jézus testét akarja összefércelni. Némi további lapozgatás, valamint elvetélt üldözés, illetve a kezek-lábak összeszámolása után Prudhomme-nak be kell látnia, hogy egyvalami még hiányzik a leltárból a tökéletes feltámadáshoz: egy Mária nevű asszony újszülött gyermekének a szíve!

Lambert egykori hadvezére, Russell Mulcahy ismét a régi elemében van. Jonathan Freeman operatőrrel kiegészülve a már a Hegylakóból megszokott, meredek kameramozgásokkal teszi még bizarabbá a film hangulatát és ezzel, valamint a váratlan csavarok és meglepő ötletek kellő adagolásával sikerül elérnie, hogy a frász kerülgesse a nézőt, mialatt az evangyéliom filmbéli beteljesülését várja: „Mert miképpen a villámlás napkeletről támad és ellátszik egész napnyugatig, úgy lesz az ember Fiának eljövetele is.” Ámen.

(2002)

Csak egy Christopher Lambert maradhat! Az egykori halhatatlan hegylakó a kilencvenes években még ismert név volt, ám a legfiatalabb generációnak talán már halvány fogalma sincs arról a színészről, aki Queen-zenére fejezgette le ellenfeleit! A Feltámadás még a fénykor egyik utolsó, szerintem elég jól fogyasztható mozija 1999-ből. Lambert persze azóta is forgat minden évben, de pályafutása már csak a 40 feletti korosztály emlékeiben halhatatlan...