A múlt héten osztották ki az idei Oscar-díjakat és azon kívül, hogy Will Smith „watchagonnado” felkiáltással odapattintott egyet Chris Rock állára, az addigi abszolút favorit, A kutya karmai közt hatalmas botlása borzolhatta az egyre lemondóbb kedélyeket. A tucatnyi jelölésből azért Jane Campion vigasztalódhatott egy rendezői díjjal, ám meglepetésre egy addig némileg mellőzött, ám az év eleje óta felkapaszkodó kedves történet, a CODA ütötte ki a nyeregből. Az utóbbi évek – vagy évtizedek? – egyre szomorúbb filmes trendjének megfelelően azonban bármennyire is aranyos, sírós-nevetős és remek pillanatokkal megajándékozó, hiánypótló – igaz, remake – mozi a CODA, a régi oscarosokkal való összevetésben nem kimagasló és nem is tucatszor visszanézős történet. Azért szeretjük!
Egy kisebb isten családtagjai
Bár meg lehet kövezni érte, de személy szerint örülök annak, hogy olykor friss szél támad a hollywoodi lankák között, fellibbenti a városra telepedett, túlméretezett szivárványos leplet és az alkotók eddig viszonylag alulprezentált kisebbségekre is osztanak szerepeket. Így jutott lehetőséghez Kaylee Hottle a Godzilla Kong ellen, Lauren Riddloff a The Walking Dead és az Örökkévalók című produkciókban és kapott létjogosultságot A fém hangja, legutóbb pedig a CODA, ami nem csupán mellékszerepben hoz siket szereplőket, hanem egész történetét egy jelbeszéddel kommunikáló család mindennapjaira fűzi fel…
Ruby Rossi (Emilia Jones – Locke & Key, A Karib-tenger kalózai – Ismeretlen vizeken, Ifjúság, Megtorlás – nyugodt szívvel megérdemelt volna egy Oscar-jelölést) halászatból élő, hétköznapinak nem mondható famíliája egyetlen nem siket tagja. Csakúgy, mint szülei és bátyja, valamennyire ő is kívülálló a gloucesteri közösségben, a suli mellett szinte 24-ben a családi üzletben segít, de nem csak a tengeren. Ruby az összekötőkapocs szabadszájú, gangsta rappet bömböltető apja, Frank (Troy Kotsur - ő fejlesztette ki a The Mandalorian buckalakó jelbeszédét), a lányát nehezen elengedő anyja, Jackie (az Egy kisebb isten gyermekeiért már Oscart kapott Marlee Matlin igazi veteránnak számít) és látszólag mindig undok bátyja, Leo (Daniel Durant), valamint a város lakói között. Ez így persze elég nagy terhet ró a lányra, hiszen a hajnali halászat után a suliban is meg kellene felelnie, amellett, hogy természetesen a tinilét mindennapos harcait is meg kell vívnia. Miután megtudja, hogy plátói szívszerelme jelentkezett az iskola kórusába, a szép hangú lány követi őt a kissé excentrikus és maximalista Berrrrrnarrrrrdo „Mr. V” Villalobos (Eugenio Derbez – Derült égből apu, Hogyan legyél latin szerető, Átejtve, Dora és az elveszett aranyváros) énekmester óráira. Ám Ruby első bemutatkozása balul sül el, amikor zavarában nem tud belekezdeni a Happy Birthday to You című dalba és inkább a menekülést választja.
Közben kisebb-nagyobb problémák hullámai kezdenek tornyosulni a lány feje felett, amikor szerelmi vívódása mellett a családi vállalkozás is szorult helyzetbe kerül. Nemsokára azonban alkalma nyílik arra is, hogy bizonyítson Mr. V előtt is, sőt, a precíz mester felajánlja, hogy külön órákon foglalkozik a tehetséges hanggal. Így természetesen eljön az az idő is, amikor a túlhajszolt Rubynak döntenie kell: a családi kötelezettséget választja vagy az álmai nyomába ered és jelentkezik a Breklee Egyetem zenei tagozatára…
A szülőföldjén nagy sikert aratott, 2014-es francia eredeti A Bélier-család amerikai újrájaként a CODA (a kifejezésnek két jelentése is van: a Child of Deaf Adults, azaz a siket felnőttek gyermeke és a coda, mint zenei függelék, befejezés) beállt az angol nyelvű gall feldolgozások – Életrevalók, Taxi, Nikita, Martin Guerre visszatér - Sommersby, Pierre Richard – Depardieu mozik – sorának legelejére és bár története, fordulatai, a benne megjelenített tiniproblémák nem nyújtanak nagy újdonságot a nézőnek, szeretnivaló, vicces-érzelmes karakterei, humora, de legfőképp a színészek remek játéka kiemeli a tömegből.
Az elmúlt évek viszonylag gyér felhozatalában a legjobb filmnek és adaptált forgatókönyvnek járó Oscar elfogadható, férfi mellékszereplőként Troy Kotsur aranyszobra azonban teljesen megérdemelt – mint mondtam, összetett játékáért én Emilia Jones-nak is adtam volna egy esélyt. Az azóta kisebb sztárrá nőtt színész által hozott apa humoros, „szókimondó”, a társadalmi elvárásoktól teljesen független, energikus, szenvedélyes karaktere nem csupán az átverések, ugratások, viccelődések, de Ruby felnőtté válási történetének, függetlenedésének – „Ruby soha nem volt kislány!” – motorja, példaképe.
A film sztorijában ugyan nem ás a fogyatékkal élők problémáinak mélyére, ám jó érzés – hogy a píszí világát jóval megelőző, remek humorú, de egy pillanatig sem sértő Vaklármához hasonlóan – szeretettel, viccesen és szórakoztatóan mutatja be az életüket. És emellett pár remek ötletet bedobva – Ruby jelkóddal jobban képes kifejezni az érzéseit, mint szavakkal, a végső koncertet a szülők szemszögéből látjuk, „halljuk” – igazán mágikus pillanatokkal ajándékoz meg valahonnan a hallók és siketek világának határárról!
(www.hetediksor.hu, A hetedik sor közepe, 2022.04.05.)
