Köztudomású dolog, hogy a hollywoodi filmgyártást nem csupán a tehetség, a szakértelem, a profizmus és a befektetésre váró nagymennyiségű pénz emelte a világ fölé. Bizony, volt ott még egy egyébként teljesen hétköznapi és feltűnésmentes tényező is! Nevezetesen: a napsütéses időjárás, amely igencsak kedvezett a hőskor futószalagon, ebédszünetben leforgatott és vacsoraidőben már moziba is kerülő néma szösszeneteinek.
Most, amikor már teljesen tökmindegy, hogy odakint esik, fúj vagy havazik – hiszen Arnie a blue screen előtt nyugisan havannázva várja az újabb digitális földindulást –, azt hihetné az ember, hogy teljesen felesleges a természet erőivel törődnünk. De ez, kérem szépen, óriási tévedés! Hiszen néhány száz méterrel a filmmogulok bőrfotelje alatt a kedvező szerepajánlatra várva ott morgolódik Földanya, hogy a kezdőcsapó hangjára felbőszült házinéniként vágjon rendet a földfelszíni portáján.

Egy vulkááán? És ráadásul itt nálunk, az úszómedence végében? – értetlenkedett a barna énekesnőkhöz – Több, mint testőr – és ősz komikusokhoz – L.A.Story - Az őrült város – szokott Mick Jackson, amikor a Tűzhányó forgatókönyve az íróasztalára került. Hát persze – biztatta a producer – tuti befektetés, elég csupán kimenni a városba és a legközelebbi földmozgást lencsevégre kapni – hátha valami vulkanikus anyag is a felszínre kerül! Ingyenes a statisztéria, ingyenes az összeomló díszlet, semmi szakszervezeti cécó és még Lucaséknak sem kell tízmilliót fizetnünk, hiszen szó szerint, megrendelésre folyik a láva a lábunk elé!

„Kamerát a kézbe és kezdjük a forgatást!” – kiáltotta Jackson lelkesen, de hiába sétálgatott türelmesen csőre töltött géppel Los Angeles utcáin, a vulkán csak nem akart kitörni. Így hát nem volt mit tenni, jöhetett a megszokott recept: néhány spéci számítógép, pár életnagyságú díszlet és egy kis gyufa, hogy az egész cuccot Tommy Lee Jonesra és Anne Heche-re lehessen gyújtani.

Mike Roarknak (Jones) egyszeriben túlságosan is sok dolga akad. A katasztrófaelhárítás főnökének még arra sem nagyon jut ideje, hogy egy szalámis szendvicset beburkoljon, hiszen lépten-nyomon szokatlan és meglepő eseményekbe botlik: rejtélyes robbanásokról, váratlanul felmelegedett vizű tavakról, kisebb földlökésekről érkeznek jelentések, amelyekből Roark már sejti, valami nagyon nem rendjén való bűzlik a földfelszín alatt. Azonban először nem ő, hanem Dr.Amy Barnes (Heche), szeizmológusnő szagol bele a kénköves levegőbe, hogy nem sokkal később egy gyilkos gázkitörést átvészelve megállapítsa: nagy valószínűséggel éppen egy leendő tűzhányó magmája tör éppen a szabad levegő felé.

Nem sokkal később be is igazolódik Barnes és Roark sejtése. A város szívében, a Wilshire Boulevardon nagy csinnadrattával és tűzijátékkal elszabadulnak a Föld eddig elfojtott energiái: mérgező füstfelhő tör az ég felé, lángoló kőzetdarabok repülnek szerteszét, majd forró, mindent és mindenkit elemésztő láva ömlik ki a földkéreg sebéből. Áll a bál! A helyi népek rövid időn belül elvetik a titkos filmforgatással kapcsolatos feltételezéseiket, hiszen a kitörést követően perceken belül minden lángokban áll; egykedvűen és látszólag feltartóztathatatlanul magma hömpölyög az utcákon, szinte csak arra várva, hogy valaki végre megzabolázza a természet erőit. Vajon ki lesz az, aki lehűti a felforrósodott hangulatot?

Az eddigi könnyedebb témák után Mick Jackson most egy jókora, átforrósodott vulkanikus sziklát vett a nyakába. Szó, ami szó jó állóképessége lehet, hiszen nem roggyant meg a súly alatt. A Tűzhányó ugyanis a nagy konkurrens, a Dante pokla lángoszlopait is lepipálja. Látványosabb, dübörgősebb, izgalmasabb és hitelesebb – pl.: ahogy annak lennie kell, ebben a filmben szétrobbannak a lávával érintkező kocsi gumijai! Igaz, a meglehetősen egyedi alapötletű Tűzhányó a Twisterhez hasonlóan nem gubancos cselekményével, hanem digitális istenharagjával nyűgözi le a nézőt, mégis – egy-két erőltetetten szentimentális jelenetet leszámítva – komplex, remek szórakoztatást nyújt!
Mezítláb végignézni még a kipróbált, hőkezelt buddhisták számára is csak hidegvizes lábfürdő beiktatásával ajánlott!

(1998, VOX)

Katasztrófafilmet készíteni mindig macerás, de többnyire hálás feladat, ugyanis a magas költségek, - a mai CGI világban már kevésbé - bonyolult trükkök jó esetben hálás közönségre találnak. 1997-ben a világvége hangulat duplázódott, ugyanis két lávafilm is a mozikba került - korábban már írtam arról, hogyan dupláznak, lopnak ötleteket egymástól a stúdiók -, az egyik a sikeresebben robbanó Dante pokla volt Pierce Brosnannel, a másik pedig a kissé abszurd ötletre épülő Tűzhányó a megmentő Tommy Lee Jones főszereplésével. Emlékeim szerint nekem ez utóbbi jobban tetszett - bár a metróalagúti lávában elolvadó ember látványa eléggé hajmeresztő volt...