…És az Oscart kapja… Hmm-hmm: néma csend. Hmm-hmm: halk papírcsörgés.

Szóval az Oscart kapja… FORREST GUMP! Nagy taps. És újra: Forrest Gump! Nagyobb taps. Aztán megint: Forrest Gump, Forrest Gump… és végül: Tom Hanks Gump! Őrületesen kirobbanó taps!

És Forrest Gump feláll a milliós szupersztárokkal teletömött széksorok között, kefehajával és széttaposott, szakadt Nike cipőjében kibóklászik az emelvényre, átveszi az Oscar-díjat és ahelyett, hogy örömében fél Hollywoodot a keblére ölelné és könnyes szemmel köszönetet rebegne az anyukájának, a feleségének, a gyerekeinek, a kertészének, a kutyusának és a cicusának ő csupán körbepillant, látható izgalommal az egyik lábáról a másikra áll és egyszerűen a képünkbe vágja: „Nekem, kérem, pisilnem kell!”

Óriási az ováció és mindenki tombol, villannak a vakuk, kattognak a gépek. Igen! Igen! Igen! Ő Forrest, a MI FORRESTÜNK!

Pedig nem is olyan túl régen ez a Gump gyerek egy esetlen, szerencsétlen, „mindenki-utál-engem” kisfiú volt. Igen, egy olyan furcsa izé, egy olyan hogyishivják, akit vagy nem szerettek az emberek, vagy sajnálják őt, esetleg végképp nem tudták, mihez kezdjenek vele.

De minden megváltozik egyszer!

Egy kameradaru tetején ülünk éppen és az Alan Silvestri zenéjére lassan keringőt járó tollpihét figyeljük. A fehér vibrálás jobbra-balra siklik a lágy szellő hatására, miközben egyre jobban megközelíti a városban sétáló embereket. Ráhull egy járókelő vállára, átsuhan egy autó alatt, hogy az amerikai kisváros valamelyik buszmegállójában várakozó furcsa jelenség cipőjén állapodjon meg.

Igen, itt vagyunk: Forrest Gump (Tom Hanks) csücsül a padon, egy nem mindennapi ember, egy nem mindennapi életpályával a háta mögött. És ez a fickó kinyitja nekünk a bonbonos dobozát, majd hagyja, hogy bátran belemarkoljunk az ízletes édességbe – persze a legfinomabb darabokat már úgyis befalta előlünk.

Gump mama (Sally Fields) tisztában van fia korlátozott adottságaival – ugyanis a 75-ös IQ még csak alulról sem súrolja a zsenialitás határát – ezért, hogy biztosítottnak lássa csemetéje jövőjét, képes minden járhatatlan utat kitaposni a számára. Ha kell, még bizonyos fehérneműs-lepedős helyezkedésektől sem riad vissza. Így kerül a kis Forrest a kisegítő helyett egy normál suliba, ahol nem törődve a lenyalt hajú gyerekek ellenszenvével sikerül összebarátkoznia a későbbi végzet asszonyával, a most még csak zsenge leányka, Jennyvel (Robin Wright).

Hosszú éveken keresztül kitartanak egymás mellett, de miután egyre inkább közelednek a felnőtt korhoz, Forrestnek rá kellene döbbennie – persze, ha képes lenne rá –, hogy az elkövetkező bő három évtizedben boldogságuk – elsősorban Forresté – késlekedik beteljesülni. Szó szerinti értelemben is zseniálisan sikeres pályát fut be, mint az iskolai amerikai foci csapat tagja, de közben a lány is a saját útját kezdi járni. A vietnami háború robbanásai még messzebbre repítik őt, ahol megismerkedik Dan hadnaggyal (Gary Sinise Oscar-közelben), aki mindig Forresten tartja a szemét, sőt barátságuk a kisebb-nagyobb csetepaték ellenére veteránkorukban is tartós marad.

Persze, most hosszú oldalakon keresztül következhetnének Forrest kalandjai, azok a hihetetlen események, amelyek révén megismeri és többször is újra felfedezi őt Amerika és a világ. Csakúgy, mint a padon mellette ülő pasas, mi is hitetlenkedünk a sztorikon. Először. Kiröhögjük a bugyuta, de nagy szívvel megáldott Forrestet. Először.

Aztán rájövünk, hogy Robert Zemeckis rendező, aki eddig a könnyű Spielberg-mozik létrehozója volt, most egy teljesen új hőst teremtett számunkra. Mert letűnt már a félmeztelen bicepszkirályok és az öltönyös nagyagyak kora, a sziklakemény kommandósok helyett a puhány átlagemberek és szomszéd nénik vannak most soron. A páncélautót fel fogja váltani a bevásárlókocsi és a „vállról indítható” kifejezésről is legkedvesebb Pityu papagájunk jut majd az eszünkbe. De jó is lenne!

Sajnos, mint tudjuk, a világ nagyon nehezen akar megváltozni. Pedig rajtunk múlik az egész. Egyszerűen hagyjuk, hogy átszáguldjon rajtunk az élet és azon a bizonyos napon „Úristen, mennyi mindent nem tettem meg, amit pedig meg kellett volna” – sóhajjal húzzuk magunkra a fekete faláda tetejét. Pedig előttünk a példa: az emberek megöregszenek és meghalnak mellette, de Forrest Gump marad, hiába az elismerések és kitüntetések tömege, a több milliót érő rákhalász flotta, a maga egyszerű módján ő az egyik legteljesebb Ember, aki a valós világban vagy a fantáziában valaha is élt.

Vajon mi hogyan állunk ezzel?

Aki nem látta, annak kötelező, aki viszont már végignézte, annak újra ajánlatos Forrest Gumppal és hihetetlen kalandjaival találkoznia. Ugyanis Robert Zemeckis műve – a hat Oscar tanúskodik róla! – egyszerűen a tavalyi ÉV FILMJE!

A fehér tollpihét pedig újra felkapja a szél…

(Cinema Video, 1995)

A valaha készült egyik legjobb film...