Get to da csapda!
Az elmúlt nagyjából két évtized leginkább középszerű próbálkozásait végignézve nekem, mint rajongó átlagnézőjóembernek az forgott az agyamban, hogy mostmáraztán tényleg-végleg le kellene zárni a korabeli, dicső múltból élő, de mára egyre megfáradtabb alien – terminator – predator triumvirátus kalandjait. A galaxis pusztítói öregségükre belefáradtak a gyilokba, újat, szórakoztatót, pláne klasszikust már nem nagyon tudnak megharcolni, így a lassan sorvasztó nyugdíjaslét helyett inkább engedjük egymásnak őket, hogy egy közös, végső, világrengető, mozifilmes vagy sorozatos csatában a legendák ködébe vesző, valódi történelemmé válhassanak!
A Préda alkotói azonban ezt másképp gondolták és a franchise életbentartási kézikönyv lapjain csak a legapróbb betűs részt elolvasva úgy döntöttek, hogy nem elégszenek meg a sztoribőr újbóli lenyúzásával és inkább valami eredetit visznek az egyik sebhelyes veterán élettörténetébe! És azt kell mondani, ezzel nem csupán az öreg harcosnak, hanem a filmrajongóknak is szereztek pár emlékezetes, szórakoztató pillanatot!
A Ragadozó Los Angelesben klasszikus fináléja több mint harminc éve kiált folytatás után, ám eddig senki sem csapott le a lehetséges előzményt, eredettörténetet sejtető befejezésre! Dan Trachtenberg (egy-egy epizód Fekete tükör, A Fiúk, The Lost Symbol) rendezésében
most elérkezett az idő, hogy visszarepüljünk a sejtetett múltba és bár a direktor korábbi, zárt, fullasztó atmoszférájú 10 Cloverfield Lane című filmjének dermesztő hangulatát ugyan nem tudta a tágas vadászmezőkre csempészni, ám egy, a főszereplőjéhez és a helyszínhez méltóan nyers, erőszakos, de látványos és ötletes, múltbéli macska-egér játékra vitt el bennünket. Így a Préda a Top Gun – Maverick után az idei év második nagy meglepetésének helyét harcolja ki magának – talán azért is, mert a benne meglévő, mának szóló üzenetet politikamentesen, oldschool stílusban juttatja el a nézőknhöz!
Naru (Amber Midthunder, akit legutóbb Neesonbácsi – Az oltalmazó, Jeges pokol – edzett erre a vadászatra) a komancs törzs kissé kívülálló leányzója. Bár sok mindenhez ért, amihez egy amerikai indián nőnek értenie kell, mégsem azért kel fel hajnalban, hogy zöldséget, gyógynövényeket gyűjtögessen, sokkal inkább a vadászat, a préda elejtése érdekli – és természetesen az, hogy nagy, a férfiakkal egyenlő harcos váljon majd belőle! Ezt a korai, feminista törekvést természetesen nem sokan nézik jó szemmel, egyedül a bátyja, Taabe (Dakota Beavers) támogatja, óvja Narut, ám ő is inkább szívesebben látná otthon, a sátrak közt sertepertélni.
Egy napon azonban mintegy jelként, furcsa viharmadár húz át a felhők között, ami nem csupán égi jelként szolgál a lánynak, de nemsokára egy jellegzetes hang kíséretében a valódi próbatételt – de talán az örök vadászmezőket – is elhozza számára…
A Préda első remek húzása az, hogy az eddigi legjobb, korszakalkotó ragadozó-filmhez hasonlóan a természetbe helyezi a cselekményt, így a modern díszletek vagy a betondzsungel helyett az erdőben cserkészés, rejtőzködés izgalmát, hangulatát hozza vissza. Ehhez pedig kiváló az időpont is: 1719. Amerikának még kevésbé felfedezett, a vad területeken őslakosok által lakott időszaka, amikor többnyire még nem lőfegyverekkel, hanem késsel, íjjal, lándzsával, nyers emberi erővel vadásztak és küzdöttek: kiváló terep egy galaktikus ragadozó számára. Ennek megfelelően az alkotók kicsit átszabták a predator figuráját is, más a sisak, az álcázás, más a fegyverzet is, kevesebb a páncél, több a kockahas, ami jobban simul a történetbe és némileg kiegyenlíti a vadász és prédája közötti küzdelmet.
Egy ötletes felvezetést követően – amiben a friss turistaként, ismeretlen tájra érkező ragadozó a gyönyörűen fényképezett tájak előtt ismerkedik a helyi állatvilággal – végre megtörténik az első, félig-meddig igazi, ős-harmadik típusú találkozás is és így bizonyossá válik Naru korábbi, a rejtélyes éjszakában elhangzott figyelmeztetése: „Valami más is jár odakint!”
A filmben innentől kezdve a látványos, ötletes és persze elég véres harc veszi át a főszerepet: az okos és találékony, eltökélt lány a Disney-féle Pocahontas-t feledve harcoshercegnő üzemmódba kapcsol és „Dutch” Arnoldot megszégyenítő ötletességgel veszi fel a harcot a ragadozó ellen. Hullanak a harcosok, spriccel a vörös és neonzöld vér és miután természetesen feltűnik a kapzsi (de még píszí határon belül bemutatott) betolakodó fehér ember is, a csata újabb szintjére lép. Sarah Schachter remek, régi indián motívumokat is használó muzsikája kiváló hangulatot varázsol a látványos képek alá – én azért kicsit sajnálom, hogy nem nyúlt vissza Alan Silvestri zseniális, hideglelős eredetijéig, de sebaj, így is kapunk klasszikussá váló dallamokat –, láthatjuk a korabeli őslakos-élet hétköznapjait (bár kicsit furcsa az íjat feszíti harcosokat modern speciális-egység taktikával mozogni, de ez is sebaj), mert a Préda látványos, szórakoztató, kellően akciódús és tűréshatáron belül erőszakos. Bár klasszikus nem született, de a Predator-előzmény kiemelkedik a mai, gyenge felhozatalból, más szóval és röviden: méltó utódja az eredeti alapfilmnek!
Ja igen, és egy apróság a második rész befejezéséről: ha valaki esetleg nem emlékszik Danny Glover ajándék pisztolyára, az gyorsan elevenítse fel a képét! És az sem baj, ha a stílusos végefőcím felirat alatt mindenki a fotelben marad és figyeli az indián rajzokat! Ennek a Prédának ugyanis (remélhetőleg) nem itt ér véget az útja…!
(www.hetediksor.hu, A hetedik sor közepe, 2022.08.06.)
Végre! Jó régen volt, amikor Arnold kleine akcentusos Getdaóóón! kiáltása felharsant a fák sűrűjében és megelevenedett a dzsungel! Azóta jó negyedszázad eltelt és Danny Glover Los Angeles-i kalandját leszámítva nem igazán tért vissza Földünkre igazán harcképes predator. A sok kínlódás és felemás vadászat után azonban most végre itt a legújabb/ legrégibb ragadozó, aki végre emberére - pontosabban lányára! - akad! A Préda nem tökéletes, de a széria akciója, az új Top Gun mellett az év legszórakoztatóbb mozija, ami külön öröm a mai gyalázatos, sokszor politikai üzenetekkel teleaggatott felhozatalban...
