Megmondom őszintén, amikor elkezdődött ez az egész Potter kontra Frodó mizéria, hozzáfogtam, hogy elolvassam Tolkien regényfolyamát. Nem jutottam azonban a végére, mivel a számomra eléggé terjengős írásmód miatt már a szövetség kialakulása környékén összezártam a legendát – a rajongókkal ellentétben egyszerűen nem volt türelmem hozzá. Segített azonban a mozifilm bemutatója és annak rendje-módja szerint végig is ültem A Gyűrűk Ura közel három óráját, majd ahogy felkapcsolták a lámpákat, azonnal arra gondoltam: J.R.R. Tolkiennek igaza volt, regényéből nem lehet jó filmet készíteni.
Szimplán csak jót valóban nem, de, fantasztikusan kalandosat, hihetetlenül szórakoztatót és mégis komoly mondanivalót hordozót, ártatlanul meseszerűt, de emellett borzongatót, játékosat és harcosat, egyszóval minden összetevőjében lenyűgözőt annál inkább!
Hogy mindezek teljesüljenek, ahhoz azonban kell egy zseniális filmkészítő, az eddig fillérekből forgató Peter Jackson, aki átlátja és uralja nem csak a gyűrű legendáját, de az egész, három részes, 300 milliós monstre produkciót is. Jackson, aki eddig is remek, de szűk rétegnek szánt alkotásokkal – Bad Taste, Hullajó, Mennyei teremtmények, Törjön ki a frász! – rukkolt elő, a világ egyik legnépszerűbb fantasy-történetét olyan hihetetlen technikai precizitással és érzékeny gyermeki lélekkel vitte vászonra, hogy az ilyenkor általában teherként jelentkező popularitás ellenére az Amerikai Filmakadémia nem kevesebb, mint 13 Oscar-díjra jelölte a filmet – ebből az operatőrnek, a vizuális effekt-készítőknek, a maszkmestereknek és a zeneszerző Howard Shore-nak át is adták, azonban senkinek sem lehetett volna kifogása, ha rendezőként-producerként maga Jackson is magasba emeli a szobrot.
Bár az eredeti regénnyel nem tudom összehasonlítani a filmet, számomra A Gyűrűk Ura már önmagában is minden idők egyik legnagyobb élményének számít: csak a Csillagok háborúja, kisgyerekkori, tátottszáj-effektust eredményező hatásával vethető össze. Jackson filmjével úgy volt képes hatalmas sikert elérni, hogy egyetlen pillanatra sem tévesztette szem elől a lényeget: a mesét és kalandot. A gyűrűtörténettől távol tartotta az anyagias világban élő anyagias gondolkodású nézők és kritikusok mindenütt profitorientációt szimatoló orrát és ehhez csupán egy dolgot kellett tennie: felszabadultan mesélnie. Megnyitnia a fantáziáját, hogy profi filmkészítők segítségével vászonra festhesse álmait, a csupaszív hobbitok, a gonosz orkok, a varázslók és harcosok világát.
Ian McKellen és Viggo Mortensen vezetésével a színészek remekelnek, a kosztümök és díszletek látványosak, a számítógépekkel megsegített képi világ minden képzeletet felül múló, a számtalan apró ötlet és meglepő jelenet (Zsákos Bilbó megpróbálja visszavenni a gyűrűt; a világ Frodó szemével, amikor viseli a gyűrűt), a precízen kivitelezett, A rettenthetetlen és a Gladiátor hősi mítoszát idéző akciójelenetek (Arwen lovas menekülése, a sírdombi összecsapás) és a hatásos rendezői ötletek (Aragorn lassítva elsétál, miközben nyilak csapódnak be mellette) mind kétségtelenné teszik a tényt: A Gyűrűk Ura nem csupán az utóbbi évek, de az egész filmtörténet egyik legjobb és leglélegzetelállítóbb alkotása.
Tolkien büszke lenne rá.
(2002)
Épp friss, mai premier a Tolkien Univerzum eddigi legutolsó felvonása a történelem legdrágább sorozataként behirdetett A hatalom gyűrűi első két epizódja. Háááát... az első rész számomra enyhe csalódás. Az állítólag 1 milliárd (?!) dollárba kerülő új széria nyitánya gyönyörű, látványos, látszik benne a pénz, ám hiába felel meg a jelenkori (politikai) elvárásoknak, valahogy erőtlen - főképp a Galadrielt játszó Morfydd Clark nem meggyőző -, hatásában, hangulatában, karaktereiben - eddig - nem ér fel Peter Jackson eredeti trilógiájával. Nagyjából A hobbit-filmekkel van egy szinten. Persze, korai még lándzsát törni a tündék felett, én bizakodó vagyok, de addig is, míg kiforrja magát a széria, legyen itt a modern kori legelső Tolkien-adaptáció, A Gyűrű szövetségének szösszenete...
