Nem tervezett, morgolódós félkritika
Eltelt egy kis idő, mióta a legutolsó filmes szösszenetet megosztottam, úgyhogy most újra itt az alkalom egy kis szóvetésre - ám sajna nem pontosan így terveztem a folytatást!
Az év végén megtörtént ugyanis az, ami eddigi nézői karrierem során egyszer sem: félbehagytam egy mini-sorozatot! A mozgókép számomra szent, így bármennyire is kínszenvedést okozott, hősiesen végig ültem az olyan filmtörténeti „különlegességeket” is, mint az Alkonyat vagy A szürke ötven árnyalata és folytatásaik - nem is beszélve számtalan Z-kategóriás csodáról. Tehát - leszámítva néhány nagyon gyenge, de legalábbis engem nem meggyőző pilotot vagy első epizódot - soha nem álltam fel egyetlen mozifilmről vagy sorozatról sem. Az ember a rács mögött azonban most kifogott rajtam!
Szűk körben korábban párszor már kaptam azért, hogy az egészségesnél többször lovagolok a szivárványos woke-póni témakörön - párszor a szosölmédia is letiltott már, de sebaj -, azonban mivel világunkban lépten-nyomon belebotlunk ebbe a "vallás"-ba és Hollywoood és a nyugati filmipar is gáncsolgat vele rendesen, én általában nem szoktam szó nélkül hagyni a témát. Másrészt meg vagyok már annyi idős, hogy (már bocs, de) nyugodt szívvel mondjam: sz@rok mások sértődésére, hisztijére, ellenvéleményére, letiltására!
Már egy ideje szemezgettem a – természetesen – Netflix sorozatával annál is inkább, mert a két főszereplő, Stanley Tucci és David Tennant neve garanciát jelentett a minőségi szórakozásra - egészen Az ember a rács mögött köbö 20-25 percéig, amikor is szép, válogatott magyar szavak kíséretében felhagytam a próbálkozással. Amit addig kaptunk ugyanis nem csupán felmondta a mai politikai elvárások kis vörös könyvének progresszív tananyagát, hanem - ami sokkal, de sokkal nagyobb probléma! -, ezt úgy tette, hogy nagyrészt simán felrúgta a logika, a valóság, a hiteles karakterábrázolás és történetmesélés alapvető technikáit, törvényszerűségeit. Értem én, hogy manapság minden alá van rendelve a Nagy Üzenet átadásának, ám ennyire összesűrítve és arcunkba hajítva eddig még nem találkoztam vele.
Mert kapunk itt ropitestű metrós zaklatót, akit bármelyik, 90-es éveit taposó világháborús veterán ketté törne, ám mégsem akad ellenfele, mert az utazók nagy többsége lesütött szemmel bújik el a mobiljában. Hát sehol egy férfi, aki padlóba taposná a ganyéjt?! Hát nincs, így ropiman simán folytathatja derékbedobós ügyködését, sőt, még az őt lefotózó lányt is két mondattal rábírja arra, hogy törlés okán adja át neki a mobilját - van ilyen?? -, majd a fénykép miatt önmagát zaklatás áldozataként előadva folytatja a műsorát. És még mindig nincs senki, aki atyailag jól tarkón pattintaná? De jön aztán a megoldás, mégpedig a mindenható Facebook segítségével: több határozott női utas ugyanis élőben közvetíteni kezdi ropi attrakcióját, így emberünk gyorsan lassít, egészen a rá várakozó yard karjaiba. Bármiféle nőgyűlölet, toxikus maszkulinitás (és más értelmetlen szókreálmány) nélkül kérdem, miért nem tettek semmit a metróban ülő férfiak? Mert a mai üzenet szerint már nem is "férfiak"?
Ez oké, bár furcsa és életszerűtlen első látásra, de már benne is vagyunk a következő jelenetben, ahol megismerjük elsőszámú főhősünket, a Tucci alakította, halálsoron üldögélő gyilkost, aki ráérő idejében szakértősködik a börtönigazgató egyetértésével, sőt annak szinte könyörgésére – uppsz, ez is a valóság? Mellette nagydarab, afro-amerikai kannibál-sorozatgyilkos srác, aki szinte asszisztens side-kick-ként viccelődik a börtön-Poirot oldalán: ez alapból ha nem is szimpatikus, de azért elég jó felállás! És máris jön az aktuális „megbízó”, aki természetesen öreg, fehér, férfi hatalmasság és épp egy korábbi, állítólagos nemi erőszakolási ügyben – természetesen ártatlanként! – próbál kibúvót keresni. Hiába tagad mindent, Tucci pár mondat után leleplezi az álnokot és ahelyett, hogy tanácsot adna neki, rejtélyes kijelentések közepette jól elhajtja a csába! Hmmm?!
Jöhet az kettes számú főhős, Tennant lelkész belépője! Pár pillanat alatt lejön, hogy a férfi vicces, laza családapa és isten szolgája, aki emellett mindenkinek bármilyen problémában segítene: mint látjuk majd, kissé túl is tolja ezt a jólelkűséget. Színre lép egy látóan értelmi sérült, (természetesen!) szürkén bigott, villámlótekintetű, zsarnoki keresztény (!) anyja által lelkileg megnyomorított ministránsfiú, aki a pornós pendrive-ját épp a lelkésznél próbálja elrejteni. Tennant karaktere kelletlenül – látszólag sokadjára – belemegy, zsebre vágja – bár ne tenné – a drive-ot és így egy olyan, teljesen szürreális, minden logikát nélkülöző, pár perces őrületet indít el, ami végén lendült a távirányító, így már sosem tudom meg, hogy az IMDb közönsége miért pontozta 6,6-ra a miniszériát. Sebaj!
Szóval: a lelkész természetesen megfeledkezik a titokról, így rövidesen egy nőismerős szeme láttára napvilágra kerül az adathordozó valódi, pedofil (!) tartalma. Innentől pedig elszabadul a pár perces pokol: ahelyett, hogy a lelkész feldobná a valódi „tettest”, sűrű, és logikátlan handabandázást követően gyakorlatilag a saját fiára tereli a gyanút, majd amikor beindul a „Ne érj hozzám! Ne érj hozzám!” #metoo-henger, logikátlan párbeszédet követően a káosz abban csúcsosodik ki, hogy az addig vicces, kiegyensúlyozott családapa az időközben megsérült nőt ennyi logikátlan fordulat után végül a pincébe penderíti, majd rettegve várja minden (filmes) valóságot (is) nélkülöző tettei következményét…
Ééééés… távkapcs!
Sajna, a hosszúra nyúlt leírás sem adja teljesen vissza a képernyőn látható képtelenségeket és bár én már gyorsan begorombulok és odamondogatok, mentségemre legyen mondva, hogy a nálam sokkal megengedőbb nézőtársam is hüledezve javasolta a váltást. Az ember a rács mögött így a várt színészi bravúrok helyett számomra Hollywood mai állapotának, a röviden woke-ként aposztrofált kotyvalék valaminek az ékes, 20-25 perce összenyomorított példájaként marad meg. (Sajnálom a dolgot, de ez legyen az én problémám!) Az igazi probléma nem az, hogy ezek, a feljebb felsorolt összetevők szerepelnek a sorozat kezdetén, hiszen bármennyire is ellenük vagyok, manapság szinte egyetlen alkotásból sem hiányoznak. A gond az, hogy szürreális módon összeömlesztve kerülnek bele, hogy a néző már az első pillanatokban megkapja az előírt politikai (igen, politikai!) kampányadagját és ez a széria teljes hosszában mindvégig megmaradjon az agyában – egészen addig, amíg a következő filmhez, sorozathoz leülve újra indul a legtöbbször áltudományos, valamilyen neomarxista ideológiát tuszkoló agyzsibbasztás. De a legfőbb probléma még mindig nem ez, hanem az igénytelenség és a néző lealacsonyítása azzal, hogy mindezeket a Nagy Üzeneteket nem ellensúlyozzák jól kidolgozott, fordulatos cselekménnyel és pláne összetett, érzelmeket kiváltó, azaz élő karakterekkel! Aki aktív és elemző néző, az láthatja mindezeket az én okoskodásom nélkül is!
Pár napja új évbe léptünk, így le is zárom ezt a kora januári írásbeli zsörtölődést, amit hirtelen haragomban követtem el, ugyanis 2022 végére a piac, azaz a mélyen tisztelt, csak épp elfeledett Nézőközönség behúzta az ideológiai kéziféket. Ugyanis épp a fentebb említettek miatt komoly veszteséget és így fejtörést okozva százezrek pártoltak el a Netflixtől és a Disney ideológiai bukásai – lásd pl.: Lightyear és Fura világ - okán az egeres cég gyors vezetőváltásra kényszerült. De ez már legyen az ő problémájuk, hisz a fordulat számunkra csak jót jelenthet: talán szakítanak az elmúlt pár évben elhatalmasodott politikai nagyonokítással és végre elkezdenek jól összerakott, valódi FILMeket készíteni! Talán…
alonzomosely
