Az idei év Oscarjára India ugyan a – shortlistről végül lemaradó – Last Film Show-t jelölte, ám az elmúlt időszak nagy slágerévé mégis inkább a 2018-ban megkezdett, de a Covid miatt hányatott sorsú RRR vált. A történelmi, de részben fiktív sztori számtalan díja és jelölése közé a lendületes Naatu! Naatu! (Táncolj! Táncolj!) című dalával begyűjtött egy Golden Globe-ot, így komoly esélye van arra, hogy a nóta behúzza az idei Oscar-aranyat is.

Táncolj! Harcolj!

Nagy többségünk csak az akciójelenetek szürreális szuperharcos jelenetein nevetgélve találkozott az indiai filmgyártás gyöngyszemeivel és a „Bollywood nem Hollywood” érzés boldog tudatlanságban nem ismerkedünk meg az ország mozis alkotásaival. Így – leszámítva néhány, nemzetközileg is közismert és általában „nyugati szemlélettel” dolgozó rendezőt, mint Mira Nair (Salaam Bombay!, Esküvő monszun idején) vagy Shekhur Kapur (Elizabeth) – teljesen rejtve marad előttünk az echte, valódi bollywoodi, dramaturgiájában, eszközeiben kissé idegen indiai filmgyártás.

Bevallom, az eddigi távol-keleti kalandozásaimból nekem is kimaradt az ország mozis kínálata, mert a látszatra előzmény nélküli, váratlan táncra perdülés és éneklés a sokszor három órás filmidőben asylumosan bűnre csábító rémképeket vetített elő: sosem tudtam eldönteni, hogy az alkotók viccelnek vagy vérkomolyan gondolják a táncdalfesztiválos hangulatú betéteket. Nemrégiben a piaci szempontból jól eltalált című és témájú Kung Fu Yoga (ami nagyjából akár 3 milliárdos népességhez is szólt) is csak a jóöreg Jackie Chan miatt fért fel a listámra, ám mivel még ő sem győzött meg, ezidáig nyugodt szívvel kihagytam a Sivahíró dalosharcos filmeket.

Lehet… tévedtem! Az RRR ugyanis felejtősre reinkarnálja a korábbi, fotelszakértős indiai élményeimet és a gif-re termett, Gangesz kapitány és a Monszun katonája fapados Marvel-utánzat helyett egy szórakoztató, látványos, néha humoros, a magyar léleknek sokszorosan túlcsorduló érzelmekkel teli bő három órás, valódi különlegességet nyújt…

Majdnem poirot-sra igazított, csinos bajszok, szépen fésült férfi frizurák és ápolt szakállak! Minden borbély (bocs: barber) Szőrszál Nirvánája kibővítve a szenvedélyes, őserő férfiak életével: ez Komaram Beem (N.T. Rama Rao Jr.) és Alluri Sita Ramajaru (Ram Charan Teja), a valóban élt, ám sosem összedolgozó indiai szabadságharcosok kitalált és nem túlságosan bonyolított története.

1920-ban járunk. A sötét lelkű Brit Birodalom fehér helytartója, Scott Buxton (Ray Stevenson – Thorok, A beavatottak, Róma, Vikingek stb.) és felesége csalárd módon „megvásárolják” a tehetséges, vidéki kislányt, Mallit és magukkal viszik őt Delhibe. A falu védelmezője, Bheem ezért felkerekedik, hogy bármi áron, de kiszabadítsa a leányzót a hódítók fogságából. Egy másik szálon látjuk a – well, többszörösen is kihangsúlyozottan bloody gonosz – britek hű, ambíciózus egyenruhását, Rajut, amint látványos akcióban egymaga helyretesz egy több ezres, az európai uralom okán felbőszült tömeget, majd nekilát, hogy különböző módszerekkel meggyengítse az ellenállást.

Két hősünk története egy majdnem tragédiával végződő vonatbaleset alkalmával szövődik egybe, amikor a maxra pörgetett jelenetben nem csak egy kisfiú életét mentik meg közösen, hanem lassításokkal iskolázva Michael Bay-t is visszaültetik az iskolapadba.

Az elsőre színpadiasan túljátszott, érzelmileg és zeneileg is túlpörgetett, epikus kezdés azonban valahogy mégsem tűnik zavarónak vagy irritálónak, ha sikerül elmerülnünk a miénktől eltérő elbeszélésmód világában. A két szimpatikus főszereplő között kialakuló, oldschool férfibarátság, az életigenlő vidámság és a számtalan látványelem ugyan egyenként is soknak tűnik, ám kapunk mellé még nem gonosz angol hölgyet, nyelvismeret nélküli, szerelmes ismerkedést, hazafias érzelmeket, akciót és táncos párbajt, nem túl élethű CGI-állatok támadását, némi cselszövést és árulást, félreértést és meghasonulást, nagybetűs Barátságot, keserű de hősies visszaemlékezést és egy tényleg látványos végső leszámolást. Ja és persze fény derül a főhősök rejtett titkára, valódi motivációjára is. Így áll össze egy zenés-éneklős-táncolós-akciózós, múltszázadi eposz, ami ugyan időben és érzelmekben is néha túl sok, ám valahogy mégis jól működő látványszínház!

Randevú Ramával! Az RRR – azaz: Rise, Roar, Revolt, vagyis nagyjából: felemelkedés, üvöltés, felkelés – című tesófilm eldalolja nekünk, hogy van szórakoztató indiai főhős Rajesh Koothrappali után is. És bár teljesen jogosan, de túl sokszor dörgöli a fehér (brit) ember orra alá a bűneit – mennyibe is kerül egy angol töltény? – és néha szürreális látványvilággal operál, de vidám, energikus és túláradóan érzelmes időtöltés. Kissé gyermekien naiv jelenetei, párszor leülő ábrándozása, minden hibái ellenére is üde, gondtalanul szórakoztató színfolt a főáramú hollywoodi showbiz „Majd mi jól megmondjuk neked a Nagy Üzenetet, meglássadcsak!” bőrkabátos okosságának szürkeségében!

És most… zárótánc!

Manapság már egyre ritkább, de szerencsére még előfordul, hogy kellemes meglepetés érheti a nagy elvárásokat már valamikor 2020 előtt a ruhatárba leadó filmnézőt. A néhány, nyugati szemmel, szemlélettel is maradéktalanul élvezhető indiai alkotás mellett évente százszámra készülnek a - valljuk be - nehezen emészthető, hosszúra nyújtott, énekes, táncos, harcolós, szerelmes, cselszövős mozik, amik nem is nagyon jutnak túl az ázsiai piac határain. Elsőre az RRR is hasonló időpocsékolásnak tűnt, ám a harsány, látványos szabadságharcos eposz valahogy mégiscsak utat ropott magának a nyugati féltekére is...

(hetediksor.hu, A hetedik sor közepe, 2022.02.07.)