Filmforgatás a szabad ég alatt.

„Repül a nehéz kő!” – kiált az egyik díszletmunkás, majd a büfékocsit a benne vacsizókkal együtt felborítva elhúz a jobbszélen, ahol éppen Brian Levant rendező tárgyal a vezetőoperatőrrel.

„Vigyázat!” – hallik egy hang; elsőre mindenki felkapja a fejét, aztán rémült üvöltéssel mindenki szétszéled a tájban. Egy, a napot elhomályosító, irdatlan kődarab pattan át két lihegő statiszta felett, majd az ijedtében lábait gubancoló forgatókönyvírót veszi üldözőbe. A szikla széttrancsíroz még két kamerakocsit, felrobbant pár reflektort és miután kitépi az éppen a helyszínre érkező executive producer kezéből a Corvette-ajtót, szépen, ahogy kell telibekapja a szafariszékében békésen szunyókáló baseballsapkás, egyébként Steven Spielbergre feltűnően hasonlító egyént.

Nos, valahogy így képzelem el a frédibéni, alias A Flintsone-család című film forgatását. Karikatúra-szerű, majdhogynem rajzfilmdíszletek között idétlenkedő, kőkori bőrruhába öltöztetett színészek és a tőlük nem sokkal komolyabb filmkészítők küzdelme az elszabadult műszauruszokkal és óriás poliuretán-sziklákkal.

Persze, csakúgy mint a fent említett, méretes kődarab, az egész film is habkönnyű, ami manapság egy re inkább dívik. Ugyanis Hollywood felé nem illik mélyenszántó vagy magasröptű társadalmi drámákkal, keserű emberi tragédiákkal traktálni a nagyérdeműt, mert ezeket nem túlságosan kedvelik. Elég a divatosan az élettempóhoz igazított, lendületes, de nem túl mély nyomot hagyó sültkrumpli-hamburger stílusú mozi.

Elég hozzá egyetlen nagykorú gyermek, aki az ábra szerint még mindig nem tud megszabadulni az őskortól: Steven Spielberg. A Jurassic Parkkal ellentétben most szerényben háttérben maradt, csupán nevét és Amblin Entertainment nevű cégének anyagi-technikai hátterét adta a produkcióhoz.

Az évtizedek óta nagy sikerrel futó rajzfilmet feltuningolták néhány modernizált ötlettel (valódi konyhamalac, őspapagáj üzenetrögzítő, házgyár, autómosó stb. stb.), majd a két főszerepre szerződtették azt a két színészt, akiken kívül senki más nem jöhetett volna szóba: John Goodman magára öltötte Frédi bőrruciját, Rick Moranis pedig Béni-szőkére változtatta a haját. Minden együtt állt, hogy végre felhangozzék a legendás Subidubidúúúúú!

Valamikor az emberi lét hajnalán a nem kimondottan eszes, de nagyszerű apa-férj-barát Frédi Flintsone egy ősi Kő Co.-ban, mint sziklafejtő melós dolgozik. Akár az árnyék, mindig vele van egyetlen igaz barátja, Béni is. Lagymatag középosztálybeli életüket élik, a mindennapi robotból csupán az asszonyaikkal, Vilmával (Elizabeth Perkins) és Irmával (Rosie O’Donnel) fűzött szópárbajaik, valamint ökörköri kuglipartijaiak jelentenek kivételt.

Aztán Frédire rámosolyog a szerencse. Egy teszt – és Béni hathatós – segítségével sikerül kilábalnia a kőporból és kapásból a cég elnökhelyettesi székébe kerül. Nem sejti, hogy a háttérben Cliff (Kyle MacLachlan) és Miss Sharon Stone (!) (Halle Berry) keverik a kártyákat. A hirtelen jött jólét megbolondítja Frédit és első lépésként barátját, Bénit repíti ki a cégtől.

Miközben a munkanélküli Béni mindenfajta csóró munkával próbálja eltartani a családját, addig Frédi az újgazdagok fényűző életével ismerkedik: a hajdanvolt haverság átvált erszed-el-a-hajamat kapcsolatba. Az újdonsült fejes nyakába szakad még kiállhatatlan anyósa is (Elizabeth Taylor), aki folytonos szidalmazások helyett most már feltörő vejét dicsőíti.

Ezen a ponton úgy tűnik, hogy hőseink helyzete megérett arra, hogy siralmassá minősítsük. De egy Spielberg-mozi nem lenne az, ami, ha megtagadná önmagát! Ebből következően a humor- és látványparádé egyenes úton vezet a boldog és megnyugtató végkifejlet irányába…

Nem filmtörténeti remekmű a Flintsone-család – habár megérne egy-egy díszlet-, effekt-, és kosztüm-Oscart –, de kikapcsolódás az agynak és kemény munka a nevetőizmoknak. Ahogy az lenni szokott, a tavalyi moziszezon egyik kasszasikerévé vált, dacára a több tucat képregény- és rajzfilm-adaptációnak.

Mi pedig várhatjuk az evolóciós létrán felfelé kaptató, mindig fejlődőképes homo hollywoodius legújabb agyszüleményeit: nem lehet messze az idő, amikor az összeszokott Moranis-Goodman páros eljátssza Asterix és Obelix kalandjait vagy John Malkovich tündököl az isteni Gusztáv háromhajszálas szerepében…

(1995, Cinema Video Plusz)

Az ökörköri körkép több évtizednyi, korszakalkotó rajzfilmezés után 1994-ben költözött a filmvászonra. Flintsone Frédi és Dorongi Béni kalandjainak élőszereplős változata a kor akkori nagy komikus neveinek - kivéve Halle Berry, aki még csak akkoriban kapaszkodott felfelé a hollywoodi sziklákon - közreműködésével pattintott vissza a szatirikus kőkorszakba és bár emlékeim szerint a moziban nagyon hiányzott Romhányi József zseniális, verses szövege, az első filmverzió nagyon kellemes szórakozást hozott...