„Csókolom, Önnek nincsen deja vu-ja?” – kérdezi a remek Bill Murray az Idétlen időkig című filmben, miután sokadszorra kel fel életének ugyanazon a reggelén. Mire a házinéni készségesen válaszol: „Nem tudom, aranyos, de utánanézek a konyhában!”

Nosztalgiázzunk! Igaz, milyen jó dolog visszagondolni a régi szép időkre, az eltűnt boldogság pillanataira? Ugyan ki ne szeretné felidézni az első csók, az első lottóötös vagy az utolsó nyereséges vállalkozás megrészegítő hatású élményét? De tegyük a kezünket a szívünkre: semmi reményünk, ezek ugyanis soha vissza nem térő élmények.

Még szerencse, hogy egy kicsit pótolhatják a hiányérzetet azok a rejtélyes pillanatok, amikor csak úgy, a nagy semmiből belénk nyilall egy-egy rejtélyes, ilyesmi gondolat: „Te, én ezt már egyszer átéltem! Te, én ezen a helyen egyszer már voltam! Sőt, ezt a sztorit is láttam már!” És gondolkodunk és gondolkodunk, mert nem tudjuk, hogy a fenébe lehet nekünk ilyen érzésünk.

Úgy tűnik, az L.A-i filmmogulok számára nem létezik az a fogalom, amit mi okoskodva deja vu-nak nevezünk – ezt támasztja alá a fenti hollywoodi idézet is -, csupán az alábbi kategóriák jelentenek valamit: feldolgozás és jól bevátl apró ötletek variálása.

És hol vannak már azok az idők, amikor fél Amerika felháborodott Thelma és Louise embert próbáló road movie-ján vagy Sharon Stone potencialyuggató jégcsákány-döfésein?! Manapság már minden második bokorban kőkemény nők teremnek. Igen. Régen volt már az, amikor a háziasszonyok küzdelmei kimerültek a csirkecombbal és halfilével vívott csatározásokban és a mocsokban való alámerülés egyet jelentett a mosógépben okozott örvényekkel.

Ennek mindörökre vége. Tanúskodik a dologról az a négy igen dekoratív, de hivatalos lotyóként működő hölgyemény, akik a Rosszlányok című film főszereplői. Szépek, ügyesek, jól öltözöttek, emellett ahhoz képest, hogy eddig  csupán a bordélyszobák hangulatát szították fel a lóval és a colttal is nagyszerűen bánnak.

Az egyik ilyen akció során történik meg az eset, hogy a csapat legtartózkodóbb leánya, Anita (Mary Stuart Masterson) került szorult helyzetbe aktuális vendége révén, ugyanis az úr kissé furcsán értelmezi a női szolgálatkészséget. Ezért a négyes legvagányabb és legkeményebb tagjának, Codynak (Madeleine Stowe testreszabott szerepben) kell némi lőfegyverhasználattal jobb belátásra szenderíteni az erőszakoskodót.  A lakosság azonban nem nézi jó szemmel a sajnálatos halálesetet, ezért a konzervatívabb polgárok a lincshangulatnak engedve Cody azonnali fellógatását tartják ildomosnak. Szerencsére mokány társnői a segítségére sietnek és feltűnik a négyes másik fele is: Lilly (Drew Barrymore, a vagány és kőkemény csaj) és a délről származó Eileen (Andie MacDowell), aki Anitához hasonlóan inkább a háttérből figyeli a dolgokat. Utazókofferjeikkel megrakott szekerükkel nekivágnak Oregonnak, hogy mint optimista vállalkozók, egy saját fűrésztelepet hozzanak létre. Persze a dolog nem megy egyről a kettőre. Nem elég megküzdeniük a megbokrosodott lovakkal, még Cody hajdanvolt szeretője, Kid Jarrett és tucatnyi banditája is zaklatja a csapatot, nem is beszélve a keménykalapos rendőrökről, akiket a vérre szomjazó Echo City-i népek küldenek a szökevények nyakára.

Ettől kezdve a jó útra tért lányok élete csupa hajsza, menekülés mindneki elől, aki szóba jöhet; heves pisztoly- és szócsaták váltják egymást, de olykor-olykor egy kis romantika is átvilágít a lőporfüstön. A szokványos fordulatokba színt visznek a tóban fürdőző fehérszemélyek vagy a naplementés enyelgés-percek. De ezek csupán a film ksiebb hányadát töltik ki.

Jonathan Kaplan rendező (X-tervezet, Őrjítő vágy) nem bonyolította a cselekményt újabb, meglepetést okozó húzásokkal, megmaradt a régi, stabilan működő western-sémáknál, csupán a szereplőkkel vetetett fel harisnyatartót és hosszúszoknyát. Ezért érezzük minduntalan – talán többször is, mint kellene –, hogy egy-egy szituációt mintha már láttunk volna egy másik filmben.

Éppen ezért a Rosszlányok szépen megpihen a húzósabb vadnyugati filmek árnyékában és vállalja azt, ami: egy nagy kürtőskalács. Jó az illata, guszta a látványa, de ha az ember felülről pillant bele, látja, hogy a közepén valami hiányzik belőle.

Az első harapás után azonban megérezzük az ízét és amíg az utolsó morzsa is el nem tűnik, elégedetten elmajszoljuk.

Mert miért is kellene túlságosan erőlködni? Manapság western helyett mindenki úgyis robbantgatós vagy ejtőernyős filmet készít. A Vadnyugat hőskora majd kétezer után fog újra eljönni!

(1995, Cinema Videó Plusz)

A rosszfiúkat egy évvel megelőzve, éppen három évtizede érkeztek a mozikba a Rosszlányok, mégpedig a Farkasokkal táncolóval és a Nincs bocsánattal újra népszerűvé tett westernvágta porfelhőjén érkezve. Az azóta a nagyvászonról már jó ideje eltűnt főhősnők - Madeleine Stowe, Andie MacDowell, Drew Barrymore és Mary Stewart Masterson - vadnyugati csajnégyesét ugyan nem követte nagy fegyverropogás és Morricone-himnusz, ám Ripley és Sarah Connor nyomdokában járva kellemes erősnő kalandot lovagoltattak bele a vadnyugati naplementébe...