Charles barátunk nem mindennapi ember. Már csak azért sem, mert ha éltünkben először találkozunk vele, a megismerkedést követő első öt percben máris a barátunknak szólítjuk. Húsz perc után a hátára mért erőteljes haveri tenyeresekkel fejezzük ki iránta megnyilvánuló szimpátiánkat, majd pedig másfél óra elteltével tudjuk, hogy személyiségét sohasem fogjuk elfelejteni. Aztán azt vesszük észre, hogy kezünkben jéghideg pezsgőspohárral egytől-egyig sorra járunk minden szóba jövő esküvőt, remek beszólásait fülelve, mélázva csücsörítő száját és izgatottan járó tekintetét kutatva az unalmas násznép tagjai között.

A fenti pár sor is bizonyítja, hogy Charles nem egy átlagos figura Erzsébet királynő hűséges és engedelmes alattvalói közül. Munkájára nézve lehetne londoni hírlap kézbesítő, liverpooli teherautósofőr vagy a bányától elbocsájtott, munkanélküli családapa. Barátunkat azonban nem fertőzte meg a ködös albioni levegő, ő egyszerűen azt a foglalkozást választotta magának, amely olyan, mint egy nagy labda: felületén nincsenek kiálló élek és hegyes sarkok, amik felsértik az embert, és akárhonnan is pillantunk rá, mindig a nekünk legszimpatikusabb oldalát látjuk. Ennek a melónak csak pozitív tulajdonságai vannak: az egész világon a legszabadabb és legkevesebb macerával járó elfoglaltság. Nincsen főnök, aki minden csip-csup dologba belekontárkodik és az sem probléma, ha egy kiadós éjszakázás után az ember összeszűkült szemmel és órás késéssel evickél ki a paplan alól.

Mr. Charles Agglegény. Csakúgy, mint az angol filmszínész, Hugh Grant, aki a Négy esküvő és egy temetés című parádés vígjáték kedvéért bújt bele a fiatalember szerepébe – és egy csapásra a legmenőbb világsztárok között találta magát. A film a tavalyi év egyik legnagyobb meglepetése volt, a mai viszonylatban alacsony, tízmilliós alatti befektetés ellenében világszerte több, mint kétszázmilliós ajándékkal lepte meg a készítőit. A kirobbanó siker és a több Oscar-jelölés oka pedig nem más, mint a könnyed, humorral átszőtt történetből, a szeretetreméltó karakterekből és az őket megjelenítő remek színészek játékából összeálló, szórakoztató vígjáték. Félreértés ne essék, nem azokról félig-meddig morbid – egyébként szintén nagyon jó – poénokról van szó, amiket gyűjtőnéven a klasszikus értelemben vett angol humorként tartanak számon a lexikonok. És amivel a Monty Pythonék is behülyülték magukat a köztudatba.

Richard Curtis forgatókönyvíró és Mike Newell direktor egy laza kis szerelmes sztorit álmodtak meg és készítettek el. Hugh Grant mellett sikerült megnyerniük az őzikepillantású amerikai színésznőt, Andie McDowellt, valamint mindenki nagy örömére feltűnik – és végre meg is szólal – Mr. Bean, aki egy kissé zavart pap rövidebb szerepében figurázik.

Charles mindig későn kel. Ez általában nem jelent túlságosan nagy problémát a számára, de a mostani esetben kissé cikis eredményre is vezethetne. Ugyanis, amikor éppen a lóbőrt húzza, a város másik felében barátai és a nagy létszámú lagzis sereg esküvőre készül. Minden és mindenki együtt áll a nagy örömünnepre, csupán egy fontos személy, a tanú – jelen esetben Charles-unk – hiányzik a palettáról. Szerencsére barátunk minden gubancot megold és őrült rohanás után az utolsó előtti másodpercben robban be az Úr házába.

Ott azonban újabb probléma jelentkezik: hova a fenébe tűntek a gyűrűk? Semmi gond: az adakozó kedvű baráti társaság talál megoldást a kényes helyzetre, hogy aztán önfeledten szórakozva elvegyüljenek az ünneplő tömegben. A megrögzött agglegényként élő, de folytonosan szerelmi kapcsolatra vágyó Charles itt fedezi fel magának az elbűvölő amerikai lányt, Carrie-t (Andie MacDowell). Megint egy egyéjszakás, futó kalandról lenne szó, amely az örök búcsúként kimondott sziával ér véget? Vagy valami többről, igazi szerelemről is tanúskodnak a mosolygó arcok?

Nos, az a bizonyos éjszaka – igaz, némi humort sem nélkülöző félreértések után – aktívan telik el, majd a fájdalmas búcsúzás is elhangzik és… minden megváltozik. A vak is látja, hogy a két embert egymásnak teremtette az Isten és valószínűleg számukra sem idegen a szimpátia gondolata, de inkább hagyják, hogy esküvőről-esküvőre sodorja őket a sors, ahol néha-néha összefutnak, udvariasan elcsevegnek, de nem hagyják, hogy valódi érzelmeiknek még csak a szele is megérintse önálló életbe vetett meggyőződésüket. Közben a pártalan baráti kör egyre fogyatkozik és lassan azon kell Charles-nak elgondolkoznia, hogy a legközelebbi esküvői meghívón a vőlegény rovatban nem az ő neve fog-e virítani. Menyasszony-jelöltekből nincs hiány. De vajon Charles hogyan vélekedik a dologról?

Steve Martin Az Örömapa című filmje egy kicsit másképpen. Míg az amerikai komikus azon görcsölt hosszú éjszakákon keresztül, hogy elveszíti egyetlen leányzóját, ha az férjhez megy, brit megfelelőjének, Hugh Grantnek a házasság jónéhány ősz hajszállal és a leláncolt szabadság képében riogat.

Grant barátunk a fantasztikus siker után nyakig van a munkában, nekünk, nézőknek pedig nem kell attól félnünk, hogy egy újabb, tehetséges európai színészt őröl majd fel a hollywoodi gépezet: mondjuk, olcsó akcióhőssé. Garancia erre a britszínész két új filmje is. A címek önmagukért beszélnek: Szirének és Az angol, aki dombra ment fel és hegyről jött le. Jó, nem?

Tehát feltehetjük magunknak a borzalmas kérdést: házasodjunk vagy tán mégsem: Egy biztos: megrögzött agglegények, vénlányok addig meneküljetek, amíg van rá esélyetek!

(1995, Cinema Videó – nem jelent meg)