Nyugaton a helyzet változatlan, hiszen a fehér Házban és annak környékén mindig történik valami érdekes.
Egy-két bőséges, reprezentatív elnöki vacsora vagy szülinapi zsúr, kugli- és golfparti a kabinet tagjaival, elnöki barbecue „I am the best chief”-feliratú köténnyel, esetleg a változatosság kedvéért egy-egy lobbibotrány, kétes telekügylet vagy... ne adj isten: emberölés!
Ez utóbbi persze elég ritka az elnöki hálószoba környékén – vagy egyszerűen csak titokban tartják a nagyvilág előtt –, éppen ezért Harlan Regis (Wesley Snipes), a washingtoni zsaru is igen meglepődik, amikor a Pennsylvania Avenue 1600-ba, ismertebb nevén a Fehér Házba rendelik egy gyilkossági ügy kiderítésére – a tettes kézre kerítésére irányuló nyomozás azonban korántsem könnyen kivitelezhető.
Igy kezdődik a Gyilkosság a Fehér Házban című, idén – az Államérdek, a Charlie Sheenről és beszivárgó kémekről szóló The Shadow Conspiracy, valamint Az elnök különgépe mellett – már sokadiknak számító , elnöki témát érintő krimi sztorija. Arnold Kopelson és Arnon Milchan, az egyik legsikeresebbnek számító producerpáros mindig is nagyon jól érezte meg, hogy milyen filmekbe érdemes pénzt fektetni. Példának okáért jó tíz évvel ezelőtt Oliver Stone vietnami drámájával, A szakasz-szal véget vetettek a mozis hidegháborúnak. Az Összeomlással gondolkodóba ejtettek, A szökevény, a Vírus, valamint a Hetedik című remekekkel pedig nem csupán izgalomban tartottak, de jó pénzemberek módjára párszázmillió zöldhasút is letettek az otthoni konyhaasztalra.
Egyik legutóbbi, közös filmjükben aztán olyanra vetemedtek, mint amilyenre még soha: egyenesen a Fehér Ház eddig makulátlanul hagyott falait készültek beszennyezni. Főszereplőik mindketten Sly Stallone acélos kezei közt edződtek: Wesley Snipes A pusztítóban, Diane Lane pedig a Dredd bíróban kapott elsőosztályú, futurisztikus kiképzést.
A bömbölő zenét hallgató, szórakozva sikáló takarító nem sejti, hogy a közelben, néhány helyiséggel odébb egy nő kevésbé jó hangulatba – pontosabban: holtan – fekszik a padlón. Nemsokára lesz is nagy kavarodás a hulla felfedezését követően, hiszen a test az eddig galamb-ártatlanságú Fehér Ház épületében vérezi össze a berendezést. Az egymás lábát taposó belsősök után rövidesen a helyszínre érkeznek a rendőrség erői is. Az egyébként óriási vasútmodell-asztallal rendelkező Regis épphogy beteszi a lábát a küszöbön, máris érzi, az elnök befolyásos emberei nem nézik jó szemmel, ha valaki – legyen az akár egy kemény zsaru is – az utcáról az ő házuk táján kutászkodik.
A titkosszolgálat „segítségként” Regis mellé állítja Nina Chance-t (Diane Lane), az ügynöknőt, akinek azonban – legalábbis a kapott parancs alapján – inkább az ügy minél korábbi elkenése, az országos botrány kirobbanásának megelőzése a célja. Az elsimítás persze nem megy minden zökkenő nélkül, hiszen Regis kemény kitartással, fogcsikorgatva próbálja keresztül nyomni magát a ház bürokráciáján és nyílt ellenségeskedésén. Létfontosságú bizonyítékoknak veszik nyoma, minimális információk állnak a rendelkezésére és ráadásul kormányzati szintről is csak elgáncsolni akarják, a nyomozó mégis folytatja a munkát.
Kitartásával lassan a maga oldalára állítja Ninát is és a kettejük összefogása eredményeként olyan információkhoz sikerül jutniuk, amelyek a háttérben egy összeesküvést sejtetve egészen a legfelsőbb hatalom tagjaiig vezeti őket.
Addig azonban, amíg a gyanúból bizonyosság lesz, nincsen túl sok idejük a gondolkodásra, hiszen az egyre többet tudó páros nyomába rövidesen fegyverrel felfegyverkezett, öltönyös fickók erednek. Az életre-halálra szóló versenyfutás kezdetét veszi...
Mostanában voltak már westernhősök, űrbéli idegenek és olyan emberek, akik katasztrófákat éltek túl. A legújabb hullám szerint most az amerikai elnök házatáján nyomozók következnek. Dwight Little rendező (Mint a tűz Brandon Lee-vel, Szabadítsátok ki Willyt! 3.) beállt a sorba és a nagyágyúk – Clint Eastwood, George Pan Cosmatos és Wolfgang Petersen – mellett ő is elkészítette a maga fehérházas verzióját. A Gyilkosság a Fehér Házban bátran veheti fel a versenyt a konkurenciával, hiszen az elejétől a végéig kellő dózisokban adagolt feszültséggel és a néző számára is csak morzsánként nyújtott információkkal mindvégig ébren tartja a figyelmet.
Úgy tűnik, a hollywoodi mágusok az év végére már kifogytak az elnökös filmekből. Mivel az eddigi túlkínálat miatt már a nézők részéről sincsen túl nagy érdeklődés, nem árt egy pár évig pihentetni a témát.
Nemsokára újabb sztori-alapanyagokat nyújt majd az élet: hiszen elnökválasztás lesz 2000-ben is!
(1998, VOX)
