Tudod, amikor úgy nagyjából fél évvel ezelőtt elmentem a moziba és az „én már nem is tudom, hogy melyik” filmet akartam végig nézni, a nézőtéren ücsörögve egyszer csak enyhe bizsergést kezdtem érezni a tarkómban. Ez pedig általában az egészen rendkívüli filmélményeket szokta számomra előre jelezni.
Szóval, ültem a moziban és szemem előtt leperegtek az unalomig ismert, csokit, üdítőt és más nyalánkságot hirdető reklámok – majd hirtelen az egész vászon kék színűre váltott. Megkezdődött a filmbemutató.
Miközben a gyors egymásutánban következő jelenetekben végsőkig eltökélt férfiak küzdöttek egymással, nagy meglepetésemre lágy, zongorával kísért aláfestő zene szállt a levegőben. (Ha jól emlékszem, ennyire szelíd és ennyire nyugtalan előzetese eddig csupán A holló című filmnek volt!) Csak ültem, néztem és annyira nem tudtam szabadulni a képek hatása alól, hogy néhány héttel később az elsők között váltottam jegyet a Szemtől szemben című nagyvárosi eposzra – a FILMre! Michael Mann háromórás, lenyűgöző történetére, arra a mesteri módon elkészített krimire, amely nem csupán egy bűnügyi történetről, hajszáról, pénzről, hanem annál sokkal többről, kapcsolatokról, emberekről, érzelmekről és életekről, de legelsősorban két férfiről, két élő legendáról, a színészet nagymestereiről szól. Mégpedig: Alről és Bobról, Bobról és Alről!
Persze, most kritizálhatsz a fellegekben járó stílusért, ők ketten ugyanis, mint Hollywood főgengszeterei (Mindenek előtt A keresztapa-széria, A sebhelyes arcú, Carlito útja, Taxisofőr, Volt egyszer egy Amerika, Aki legyőzte AL Capone-t, NagyMenők, Casino) hagytak maradandó nyomot a világ filmlexikonjaiban. De ne felejtsd el, hogy a mozinéhány legutolsó fenegyereke – Coppola, De Palma, Scorsese – által rendezett, az „elszállt művészember” szemével nézve kemény stílusú, kommersznek tűnő filmjeik mellett olyan elsőosztályú – és Oscart érdemlő! – drámákban nyújtott alakításokkal, mint a Serpico, az Egy asszony illata, A szarvasvadász, a Dühöngő bika és az Ébredések is képesek voltak elkápráztatni bennünket.
A sors és a filmrendezők eddig úgy óhajtották, hogy a két szuperszínész egymástól függetlenül járja az útját. Michael Mann, a rendező-forgatókönyvíró-producer azonban másképp döntött és ennek eredményeként olyan filmtörténeti jelentőségű párosítást hozott össze, amellyel talán csak egy Charles Chaplin – Buster Keaton vagy egy Marlon Brando – James Dean összeállítás vetekedhetett volna.
Szóval, elég ennyit mondanom: Robert De Niro és Al Pacino egy filmben…!
A rosszak (lásd: Darth Vader) általában feketében járnak. Néha azonban a jók is (lásd: Luke Skywalker) előnyben részesítik a sötét ruházatot. Ez a megállapítás azonban duplán vonatkozik a profi bűnözőre, Neil Mccauley-ra (Bod) és a megszállott kopóra, Vincent Hannára (Al); ők ketten ugyanis – leszámítva azt, hogy a törvény melyik oldaláról tüzelnek át a másikra – valahol a jó és a rossz ember kategóriája között foglalnak helyet. McCauley hideg fejjel gondolkodó, minden akcióját aprólékosan eltervező és kivitelező, minden eshetőségre előre számító nagykutya. A kőkemény, mosolytalan külső mögött azonban ő is csupán egy magányos, gondokkal küzdő ember, ugyanolyan, mint bárki más a tízmilliós Los Angelesben. Ellenfele, Hanna éppen az ellenkezője. Energikus, agresszív, dühös véreb, aki ha szimatot fog, addig nem nyugszik, amíg kiterítve nem látja a prédáját; emellett pedig szinte tétlenül nézi, önpusztító hajszája árnyékában hogyan omlik porrá a sokat tűrő Justine-nal (Diane Venora) kötött házassága.
McCaule, csapatának tagjaival Chris-szel (Val Kilmer), Michaellal (Tom Sizemore) és még néhány fegyverropogtatóval rajta ütnek egy pénzszállítón. Az akció eredményeként eltüntetnek 12 millió dollár értékű kötvényt, amelynek elismervényeként a három biztonsági őr hulláját hagyják hátra. Az ügyet a rendőrség legrámenősebb zsaruja, Hanna kapja – és vérszagot szimatolva, istent-embert nem kímélve, egész L.A-t felforgató üldözésbe kezd.
Többet nem mondok el neked a filmről, mert akkor hosszú oldalakon keresztül mesélhetném a történet kisebb-nagyobb csavarintásait, a két ellenfél szinte baráti kapcsolatát és teljesen hasonló gondolkodását. És akkor még nem is beszéltem a tucatnyi, kitűnően ábrázolt mellékszereplőről, az ők külön kidolgozott konfliktusaikról, a maratoni utcai összecsapásról, valamint a filmben végigvonuló epikus hangvételről!
Michael Mann most aztán feladta a leckét! Emlékszel még arra a tökéletesen megkomponált jelenetre Az utolsó mohikánból, amikor Daniel Day-Lewis áttört a csatában harcoló emberek tömegén, hogy megmentse a szerelmét? Nos, a Szemtől szemben ugyanilyen felkavaróan hat a nézőre – a különbség csupán az, hogy három órán át nem tudsz szabadulni a hatása alól!
Dante Spinotti felvevőgépe előtt a nagyvárosi pokol és az életet adó szerelem egyszerre van jelen. Kamerája hol vadul száguldva, hol pedig észrevétlenül helyben maradva festi elénk azt a gigantikus freskót, amelyhez Elliot Goldenthal, a Kronos Quartett, Moby és mások szereztek csontig hatoló muzsikát.
A Szemtől szemben (eredetileg Heat, azaz hőség) egy összetett, feszült atmoszférájú alkotás, olyan, ami a benne uralkodó hideg, kék szín ellenére is tűzbe hozza a nézőt.
A Szemtől szemben ugyanis a legbelsőbb rétegeiből, észrevétlenül izzik. Mégpedig akkora hőfokon, hogy attól rögtön megizzad az ember tenyere!
(1996, Cinema Videó)
Harminc éve a filmtörténet egyik legkiemelkedőbb alkotása! Pont.
