Jackie a legjobb.

Ehhez kétség sem férhet. A mai bunyós akcióstílus nagymenői – legalábbis még mindig annak gondolják magukat – már sehol sincsenek hozzá képest. A mogorva izületropogtató és a kigyúrt balett-táncos ideje régesrég lejárt és mivel ők már hosszú évek óta semmi újat nem nyújtanak – sőt, az utóbbi időben már egy ütést sem visznek be – a mozilátogatók kedvéért, elmehetnek harcművészeti sulit vagy konditermet nyitni. Jackie úgyis jó sokáig marad még és humorával, elképesztő technikai tudásával, fantáziájával és az őrülettel határos bátorságával elkápráztat majd bennünket – és remélhetőleg még jópár évtized múlva is életben lesz, hogy átvegye a szórakoztató mozi felvirágoztatásáért, az orvosai által elhasznált gipszmázsákért járó életmű-Osziját.

Mert Jackie tényleg a legjobb. Háztetőkről veti le magát, falakon rohan fel, helikoptereken kapaszkodik, erkélyekre ugrik be és mindezeket olyan játszi könnyedséggel teszi, mint ahogy én most a billentyűzetet pötyögtetem. Bár pályafutása során készített jónéhány sztori és drámai hatás szempontjából is értékes alkotást – Rendőrsztori, Az istenek fegyverzete, Kemény halál – filmjeiben sohasem a történet, hanem a látvány, az akció és a humor a leglényegesebb elem. Mert ez az ő saját stílusa: a könnyed, súlytalan szórakoztatás, amiért többszázmillió ember szereti a világon.

Most, legfrissebb filmje, Az elveszett zsaru forgatásán szerencsére ismét visszatelepedett a csaknem egy évtizede, Az istenek fegyverzete II. után üresen maradt rendezői székébe, emellett pedig forgatókönyvíróként és a harci jelenetek koreográfusaként is kivette részét a munkából – ez utóbbi kategórián belül aztán teljesen megérdemelten idén meg is kapta a Hong Kong-i Filmszövetség díját. Bár valamilyen érthetetlen oknál fogva Az elveszett zsarut Amerikában csak kábeltévén mutatták be, jobb film, mint a bődületes sikert elért másik Jackie-mozi, a Csúcsformában. Míg ez utóbbi elsősorban Chris Tucker dumájára, valamint lövöldözésekre épít, addig Az elveszett zsaru jobban előtérbe helyezi Jackie komikusi képességeit és az autós üldözések, harci jelenetek terén kifogyhatatlan fantáziáját.

Dél-Afrikában egy rejtélyes ércet bányásznak ki a földmélyéből a tudósok. Nem sokkal később egy nemzetközi elitkommandó jelenik meg a dzsungel fái között és egy profi módon végrehajtott akció során nem csupán a kőzetdarabot, hanem a három tudóst is elrabolják. Valakik azonban elárulják a csapatot: miután fellép a „Te, az ott nem a mi pilótánk ejtőernyővel?”-effektus, a nagy kavarodásban a kommandósok egyike, Jackie (Jackie) is kiesik a közvetlenül az erdő felett repülő helikopterből.

A fák közé zuhant, eltört lábú és több sebet szerzett katonát aztán egy afrikai törzs tagjai találják meg, akik ápolgatni kezdik az ismeretlen nyelven beszélő idegent. Jackie szerencsére felépül, azonban gondja akad azzal, hogy egyáltalán nem emlékszik arra, ki ő és vajon hogyan került Afrikába. A bennszülöttek mutatnak neki egy helikopterroncsot és elmesélik, hogy nyolc, az övéhez hasonló ruhát viselő katona holttestét találták benne.

Jackie-nek lassan derengeni kezdenek a dolgok és egy napon elérkezik számára a visszatérés lehetősége is: a közelben egy sivatagi rallye autói húznak el és némi bonyodalom után ő törzsi ruhába öltözve és harci színekkel kifestve a japán Yuki (Mirai Yamamoto) és bátyjA Mitsubishijének volánja mögött fut be a célba.

Vadonból szalajtott, a saját nevére és múltjára nem emlékező hősünk aztán bekerül a híradásokba. Később mellécsapódik egy rámenős újságíró, Christine (Michelle Ferre) is – és Jackie, oldalán a két nővel elindul, hogy a tőle megszokott humoros és látványos keretek között, afrikai és holland helyszíneken választ kapjon a nagy kérdésre: Ki vagyok én?

Az elveszett zsaru az utóbbi évek legjobb Jackie-filmje: tele apró ötletekkel, látványos autós üldözésekkel, komolytalan humorral és természetesen az elmaradhatatlan bunyós jelenetekkel, valamint a védjegynek számító és a végefőcím alatt bemutatott elszúrt jelenetek sorával. A szakértő szemek és az ínyencek bizonyára értékelni fogják majd a fapapucsos bunyót, a fináléban előadott háromfős verekedést – Jean-Claude, még sokat kell lazítanod! –, amely a műfaj egyik legjobban kivitelezett harci jelenete. Ja, igen, és Jackie legvégén végrehajtott, lélegzetelállító stuntmutatványát, amelyet a Földön egyedül egyetlenegy ember képes csak megcsinálni: JACKIE!

Még annyit tennék hozzá a dologhoz, ha esetleg valaki véletlenül összefutna Jackie-vel, megkérném, hogy ajánljon már be a következő filmjébe. Nem kell nagy pénz, nem kell nagy szerep: bőven megelégszem azzal, ha egy hasbarúgást követően könnyedén elröppenek a kamera előtt.

Már csak azért is, hogy elmondhassam majd az onokáknak: annak idején, bizony, maga Jackie küldte át a nagypapit a kirakatüvegen! Előre is köszi!

(1998, VOX)