Manapság már sajnos nem készítenek jó háborús filmeket. Sőt! egyáltalán nem is készítenek háborús filmeket!
Most nem azokra a vietnamos és kommandós tákolmányokra gondolok, amelyekben súlycsoporttól függetlenül a fellelhető összes világ-, Európa- és járási bajnok kickboxos rohangászik félmeztelenül, izomtól dagadó kezükben mázsás gépfegyvert lóbálva. Nem is azokra az egykori, kötelezően megtekintett, népbutító elvtársfilmekre, amelyekben Továris Kolja, a tundra lelkiismerete küzd egymagában a 42-es német páncéloshadosztállyal.
Az agyamban olyan – többnyire amerikai és angol – alkotások képkockái peregnek, ahol a cselekményt túlnyomórészt nem a karok, fejek és bombák porba hullása teszi ki és ahol azok a karakterek, akikkel azonosulni – a jók – és azoktól, akiktől gyomorfekélyt kapunk – a gonoszok – nem egysíkúra összecsapott csinálmányok. Az ilyen filmekben a főszereplő nem patyolattiszta, hófehér szárnyú angyal, aki előtt csakis az igazság győzelmének pillanata lebeg, hanem egy emberi érzelmekkel megvert, sérülékeny hullajelölt. Az ellenfele pedig nem az a sátáni, arcnélküli, szadista állat, akinek legszívesebben mindenki az arcába lépne.
Na, az ilyen „középutas” háborús filmek közé tartozik a II. vh-s A piszkos tizenkettő is.
Resiman őrnagy (Mr. Hidegvér: Lee Marvin), akinek – kissé egyéninek mondható hadvezetései felfogásának köszönhetően – szabálysértési aktái a fél katonai irattárat kitöltik, egy különleges és személyre szabott feladatot kap felettesétől, Worden tábornoktól (Ernest Borgnine). A parancs meglehetősen szokatlan: tizenkét válogatott gyilkost és született gonosztevőt kell rövid idő alatt kiképeznie elit alakulattá, hogy aztán egy szupertitkos akció során a fasiszta hadvezetés legnagyobb fejeseit kaszabolják le egy félreeső kastélyban.
Reismannek első látásra nincs nehéz dolga, ugyanis, ha kicsit félrefordítja a fejét és egy pillantást vet a stáblistára, felfedezheti, hogy nem mindennapi arcok kerültek a keze alá. Ott van még egészen fiatalon Charles Bronson, John Cassavetes – Oscarra jelölten -, Jim Brown, Donald Sutherland vagy a kuglifejú Telly Savalas is.
A java aztán a kiképzéskor jön! Az őrnagy azonban magabiztos tekintettel kordában tartja a fegyelmezetlenkedő bandát és a puszta közepén a semmiből felépíttet egy klassz kis tábort – mégpedig az akcióra kiszemelt embereivel. Az eredmény pedig nem sokáig várat magára. A munka folyamán a tizenkettek csapata lassacskán kezd összerázódni, miközben parancsnokuknak verejtékes munkával sikerül elérnie, hogy egytől-egyig szívből megutálják őt.
A kiképzés technikai része azonban még nem ért véget. Az ellenséges területre való bejutást ejtőernyővel tervezték meg a hadsereg felsőbb körei, ezért egy légitámaszpontra kell átautóztatni a csoportot, hogy az ugrást gyakorolják.
Kirívó alakjukkal, laza magatartásukkal – és persze a dilis Pinke (Sutherland) áltábornok által levezetett díszszemlével – kihívják maguk ellen az ottaniak ellenszenvét és csupán ököllel, fegyverrel és az éppen kapóra jövő hadgyakorlattal tudják jobb belátásra bírni a háborgókat.
Aztán eljön az a nap is, amikor a külső ellenséggel, is le kell számolniuk. A tökéletes támadási terv készen áll, a részleteket és a megoldandó feladatokat fejből fújják, mindenki szíve és fegyvere a helyén van. Aztán a repülőgép motorját lehet hallani és… Reisman őrnagy vezetésével megkezdődik a bevetés…
A további részleteket nem érdemes lelőn, ugyanis a többség bizonyára olvasta a könyvet vagy látta a filmet moziban, tévében. Plusz a Robert Aldrich rendező által igazgatott cselekmény úgy van kitalálva, hogy a legutolsó percig izgulhatunk a piszkos tizenkettőkért. A történet nagyrészt a táborban játszódik és a véres csetepaté helyett inkább a remek karakterek vitáin és a finoman fűszerezett poénokon szórakozunk. A tényleges bevetésre ugyanis csak a film utolsó harmadában kerül sor, de addigra már a kezdetben ellenszenves és kiállhatatlan ürgékből egy szimpatikus csapat kovácsolódik. Aztán lehet izgulni, hogy jajj, kit fognak majd eltalálni?! (Majd úgyis kiderül!)
Más grandiózus filmekhez hasonlóan – például: A halál ötven rája, A híd túl messze van vagy a Kelly hősei – A piszkos tizenkettőben is híres színészek garmadája rohamoz. Lee Marvin hideg és nagyon nyugodt, Savalas most kivételesen nem nagyszájú, hanem istenfélő ember. Sutherland pont olyan vigyori, mint ahogy bajusz nélkül megszoktuk, Bronson pedig majdnem tökéletesen beszéli a németet.
Hiába az eltelt majd’ három évtized, az 1967-es produkció és a se-nem-jó-se-nem-rossz karakterek még most is állják az idő és a mai lángtenger akciók ostromát, annak ellenére, hogy egyetlenegy páncélmellű és golyószórókezű szuperhős sem lövi halomra az ellent.
(1995, Cinema Videó)
