Sam Dawson az én emberem! Igen, ő!

Bár nem rohan haza minden nap Perpatvart nézni és nem csap balhét a Keymark gatyák környékén sem, mégiscsak megérintette a szívemet a története – még akkor is, ha ugyanolyan fazonú és árnyalatú ruhákat is hord, mint Raymond „Rainman” Babbitt!

Sam (Sean Penn) ugyan nem szereti a juharszirupot, de teljesen odavan azért, hogy a kávézóban, ahol dolgozgat, nyolc év után végre ő főzhesse az illatos koffeinbombákat. Ezen kívül megőrül a Beatles zenéjéért, Dr. Seuss Zöld tojás és sonka című könyvéért, de leginkább nyolc éves kislányáért, Lucyért (Dakota Fanning) – és Sam észre sem veszi, hogy kettejük közül éppen a korához képest meglepően intelligens lányka kis családjuk vezetője. Sam Dawson ugyanis egy furcsa pszichiátriai betegségben szenved, melynek következtében értelmi szintje soha nem haladja meg egy hét éves gyermekét.

Ez az alapfelállása Jessie Nelson filmjének. A hölgy korábban már szerzett némi tapasztalatot a belső családi konfliktusok és érzelmek kezelésében, hiszen ő rendezte a Corrina, Corrina című filmet és többek között ő írta az Édesek és mostohák, valamint a Velem vagy nélküled forgatókönyvét is. A Nevem: Samben az eddigiekhez hasonló témát jár körül, azzal a különbséggel, hogy a szülői szeretetet és a gyermekneveléshez való jogot most egy fogyatékos ember szemszögéből láttatja. Samet egy véletlen félreértés következtében letartóztatják, majd alacsony mentális szintjére hivatkozva bírósági úton megpróbálják elvenni tőle a kislányát. A szerető apa azonban nem adja fel és barátai unszolására keres egy sztárügyvédet (Michelle Pfeiffer), hogy az ő oldalán szálljon harcba az igazáért.

A film az Esőemberrel a háta mögött nem hoz elő új fordulatokat és karaktereivel – sikeres, de katasztrofális magánéletű ügyvéd, a maga módján szerető apuka, túlérett kislány – is találkoztunk már korábban, kellemes, kedves humorú hangulata – amit nagyban erősít a Beatles és a korábban tempósabban dübörgő John Powell (Ál/Arc; Z, a hangya; Csibefutam;  Shrek) filmzenéje – és remek színészi alakításai azonban emlékezetessé teszik a filmet. Az örök kívülálló Sean Penn Oscar-jelölése önmagáért beszél és Michelle Pfeiffer is a tőle megszokott szintet hozza, de rajtuk kívül meg kell említeni Sam segítőkész barátait – elsősorban Stanley DeSantist (Ed Wood, Boogie Nights) és a Halálsoron gonosz őrét játszó Doug Hatchinsont – is. A legjobb alakítást azonban mégis a csak nyolc éves Dakota Fanning, Lucy életre keltője nyújtja: már most nyilvánvaló, hogy a kislány Haley Joel Osmenthez hasonlóan a legfiatalabb korosztály legjobbja – szerepéért egyébként már begyűjtött három rangos díjat és két jelölést. Dakota két évesen már olvasott és az elmúlt két évben olyan menő sorozatokban szerepelt, mint a Kerge város, a Vészhelyzet, az Ügyvédek és a Helyszínelők. A Nevem: Sam a második filmje, idén azonban három további moziban és egy mini-sorozatban lesz látható, a jövőre elkészülő két filmjéről – az egyik egy Dr. Seuss feldolgozás – már nem is beszélve.

A Nevem: Sam egy kellemes lelki túra az egyszerű emberek a miénknél semmivel sem lebecsülendőbb szeretetének világába, egy érzelmi-jogi kaland, melyből még azt is megtudhatjuk, hogyan képes a Kramer kontra Kramer szövegkönyve egy bírósági tárgyalás megfordítására!

(2002, Filmcsillag)

Szegény jóöreg Marvin bátyó csak fekszik szinte teljesen magatehetetlenül elszeparált betegszobájában és fogalma sincsen arról, hogy körülötte családjának legfontosabb, legérzelemtelibb és legfelemelőbb napjait éli meg két lánya, illetve két unokája. Marvin csak fekszik a szobájában, miközben tőle néhány méterre nagyot változik a világ.

Az Amerikában a legelismertebb színpadi rendezők közé tartozó Jerry Zaks legelső mozijában szinte ugyanúgy dolgozik, mintha a színházi deszkákon irányítaná csapatát: minden felhajtás, látványos beállítás, túlpörgetett cselekmény nélkül leülteti a nézőt és a maga finom módszereivel majdnem két órára a székhez is szögezi. Érzelemmel és szenvedéllyel teli kamaradarabjában a legjobbak nyújtanak ízelítőt a színészet magasiskolájából: a Meryl Streep, Leonardo DiCaprio, Diane Keaton, Robert De Niro zsenialitását felvonultató csapat játszi könnyedséggel meséli el nekünk a történetet, miközben Piotr Sobocinski kamerája észrevétlenül a dráma részévé tesz bennünket – a nappali kanapéján láthatatlanul ücsörögve csupán egyetlen dolgunk akad: az értelmetlen érzelmi eltávolodást maga alá gyűrő testvéri szeretet és megértés győzelmét ünnepelni.

Lee (Streep) és Bessie (Keaton) nővérek, de több, mint két évtizede nem találkoztak, de még csak nem is beszéltek egymással. Lee, az önálló, akaratos, de nem túl sok pedagógiai érzékkel megáldott anya két fiút nevel Ohioban, míg nővére, Bessie az egész életét Floridában tölti, ahol szelíd és önmagát feláldozó mártírként súlyosan beteg édesapja, Marvin (Hume Cronyn) és habókos Ruth nénikéje (Gwen Verdon) életét igyekszik megkönnyíteni.

Ki tudja, hány évig nem találkozna újra a testvérpár, ha nem jönne közbe egy súlyos probléma: Bessie betegnek érzi magát és kivizsgálásra megy, ahol Dr. Wally (rövid, de hálás szerep: Robert De Niro) leukémiát állapít meg nála. Bessie senki máshoz nem fordulhat segítségéért, ezért felhívja testvérét, aki a hírt meghallva két fiával, a lázadó Hankkel (Di Caprio) és könyvmoly öccsével, Charlie-val (Hal Scardino) autóba száll, hogy Bessie segítségére legyen.

A két nő találkozása aztán egy sor, eddig elfojtott érzelmi és lelki problémát tár fel. Miközben Lee és gyerekei sorra átesnek azokon a vizsgálatokon, amelyekből a megfelelő gerincvelő-donort kiválaszthatják, a házban, az öreg Marvin csendes szobájában szép lassan megindul egy folyamat, ami nem csupán közelebb hozza az egymástól eltávolodott testvéreket, de óriási érzelmi vihart kavar az egész családban…

A Marvin szobája nem nagy film – a szó köznapi mozis értelmében véve. Nincsen hatalmas költségvetés, nincsenek óriási gázsik, égig érő lángoszlopok – a rendező ezek helyett megelégszik színészei zsenialitásával és a forgatókönyv remek párbeszédeivel. Filmje egy komoly kamaradarab, amely azonban – elsősorban Robert De Niro és a testvérét játszó Dan Hedaya révén – nem nélkülözi a finom, könnyed humort sem. Zaks e kettő között egyensúlyozva egy megható, az emberi érzelmeket és a szeretet dicsőítő kamaradarabot mesél el nekünk. Filmjével bebizonyítja, hogy nem csupán pirotechnikai cuccokkal, hanem intelligens forgatókönyvvel, brilliáns színészi játékkal és minőségi rendezéssel is lehet sziporkázó tűzijátékot csiholni.

(1999, VOX)

A Marvin szobája szereplői közül annak idején ugyan csak Diane Keatont jelölték Oscar-díjra, ám mára elmondható, hogy az erős színészi gárda azért mára nem kevesebb, mint 7 akadémiai aranyat tarthat az íróasztalán. A zseniális Meryl Streepnek három, Robert De Nironak kettő, Leonardo DiCaprionak és az említett Diane Keatonnak pedig egy-egy szobrot tudhat a magáénak. Kellemes, minőségi, de nem túl maradandó dráma kiváló alakításokkal...

Úristen, lángra kapott Walt Frazier meze! – kiáltotta a legfanatikusabb New York Knicks rajongók csoportja és megdöbbenésükhöz csatlakozott maga az ex-kosaras Walt Frazier is. Az aprócseprő üggyel azonban nem sokáig törődnek, hiszen míg Walt fejét fogva visszaült jól fizető kommentátori székébe, egy férfi poroltóval gyorsan eloltotta a stadion légterében füstölgő óriási emlékmezt… aztán megkezdődött a show: belépett a Knicks új tulajdonosa, a dzsukijuingos imperialista-burzsuj cowboymentalitással felvértezett Vad Bill Burgess. És ezzel minden megváltozott a Knicks házatáján!

Az amerikaiak kétségtelenül nagy sportőrültek és ezért – na meg mert ők amerikaiak! – előszeretettel találnak ki olyan sportokat, amelyeket rajtuk kívül senki sem ért vagy senki sem élvez igazán. Azonban nem csak kitalálják és játsszák, de végül még filmeket is csinálnak belőlük és ők csodálkoznak a legjobban, amikor az egész világ bambán lesve vonogatja a vállát, hogy vajon ezek az amcsik mit élvezhetnek a baseballon, az amerikai focin és miért őrjöngenek több tízezren azon, amikor huszonvalahány autó köröz fél napon keresztül egy bazinagy betonteknőben. Szerencsére azonban az amerikaiak nem csak maguknak, de néha a világnak is csinálnak sportfilmeket: mondjuk a mindenütt népszerű kosárlabdáról!

Edwina Franklin (Whoopi Goldberg) fanatikus Knicks-rajongó. A csapat minden egyes meccsén kint ül a 221-es szektorban és a meccs állásától függően torkaszakadtából szidja vagy dicséri kedvenceit. Mostanában általában az előbbit teszi, ugyanis a Knicks igencsak gyengén virít az NBA-ben. Eddie azonban így is a szívén viseli a millió dolláros egók sorsát – és nem is gondolja, hogy nemsokára a pálya széléről közvetlenül is beleszólhat a langaléták akcióiba. Az új tulaj, a show-elemeket előnyben részesítő Vad Bill (Frank Langella) ugyanis már az első meccs szünetében kosárdobó versenyt hirdet: a győztes a második félidőre a csapat tiszteletbeli edzőjévé válhat.

A sors úgy hozza, hogy Eddie nyeri meg a versenyt, így örömében magából kikelve a kispad előtt rohangálva végigtombolja a meccset – a közönség és Vad Bill legnagyobb örömére. A tulaj kap a sikeren és a show kedvéért meneszti eddigi edzőjét (Dennis Farina), hogy az igen népszerű Eddie vegye át a helyét. Mindez persze újból csak egy show, hisz míg látszatra a közönségcsalogató Eddie irányítja a Knickst, a háttérben a segédedző, Carl Zimmer (Richard Jenkins) végzi a tényleges munkát. Ettől függetlenül amatőr edzőnknek is vannak ötletei, hogy vigye el a rájátszásig az addig igencsak harmatosan zsákolgató, nála öt fejjel magasabb fiait…

Whoopi Goldberg – ahogy már megszokhattuk tőle – szinte egymaga betölti a pályát. Bár eltörpül a milliókat kereső játékosok, a bamba védő, a harmadik személyben beszélő egoista, a bibliaforgató prédikátor vagy a drasztvujtyéző és Ivan veddekezik-ező melák orosz mellett, mindvégig föléjük magasodik. Felpörgetett, hangos Eddie-je a szíve legmélyéről jön: humoros, kedves és emellett a már az Oscar-gálán is megszokott lendületével vezényli végig a filmet – és mellett lazán beszólogat Dennis Rodmannek is.

Aki esetleg még rajta kívül is számít sztárokra, az sem fog csalódni: olyan ismert arcok mellett, mint Donald Trump, a modell Fabio vagy a polgármester Rudolph Giuliani többek között a Lakers, az Antonio Spurs, a Phoenix Suns, a Charlotte Hornets és a Sacramento Kings óriásai is pályára lépnek – ők aztán tudják, mit csendül fel a szférák zenéje!

(2002, DVD Magazin)

Amikor Whoopi Goldberget még vicces színésznőként ismertük és nem politikai aktivistaként tűnt fel a médiában. Nem egy Apáca-show vagy Ghost, de az egykori komika a kosárpálya széléről is lehengerlően szórakoztató. Volt....