Musca domestica vagy Bambylius discolor? Esetleg Asilus Crabroniformis, netán Ponicillida dufouri?

Nem, nem! Ezek bizony még véletlenül sem régen elhunyt hellén filozófusok vagy állandóan orgiázó római császárok, de nem is az Aranycsont-díjas ebek és doromboló macskoszok törzskönyvezett nevei. A különböző reuma kanőcsökről és értágító tablettákról nem is beszélve.

Az kéne még! A fenti latin izéknek semmi közük a magasabb-rendű – esetleg intelligenciával is megáldott – életformákhoz. Nincs mit szépíteni a dolgokon, ezek kérem szépen, egyszerűen csak: legyek! A szobakonyhákban tüzes, meleg délutánonként alpárian „ledögözött” apró, röpködő rovarok tisztességes megszólításai. A tudós kollégák időközben már valószínűleg a felfedezés örömétől sikítva azonosították a latinhoz párosított magyar elnevezéseket: házilégy, feketefarkú pöszörlégy, darázsalakú farkaslégy és végül, a nagy denevérlégy.

A rétek, az erdők és az üzemi konyhák zajosak a csöppnyi szárnyak döngésétől, de nem csak a légtérben, hanem a légyológiai szakkönyvek lapjain is tömegével zümmögnek az apróságok különböző rovartani csoportjai.

Van egy különleges fajta azonban, amelyről hivatalos feljegyzés még soha és sehol nem jelent meg. Annyira ritka és nehezen megtalálható, hogy első és egyetlen példánya csupán pár napig létezett egy félreeső raktárépület átrendezett, alsó szintjén. Repülni nem tudott, tudományos kísérleteket folytatni és nőt rabolni viszont annál inkább! Idegesen reszketett a feje, járt a szeme és előszeretettel mászkált a plafonon.

Egyes – fájdalom: mára elhalálozott – megfigyelők leírása szerint a latin megnevezések közül az Ízeltlábusz cronenbergusz közelítené meg legjobban a valóságot, de a mindennapok során, hogy kevésbé tájékozott ismerőseink is tudják, miről van szó, ajánlott a Brundle-légy besorolás használata.

Seth Brundle, a kissé mellőzött, de amúgy biz’isten zseniális fiatal tudós éppen a Világegyetem egyik legunalmasabb partiján lődörög – Jack Nicholson csókoltat mindenkit! –, amikor véletlenül összefut Veronicával, a szintén fiatal újságcápával. A lány érdekes emberekre vadászik a buli zavarosában és már néhány híresebb zsákmány életéből készül kiharapni nagyobb darabokat, amikor leszólítja őt az első pillanatra is az átlagból kimagaslónak tűnő Seth Brundle.

Némi csevej és rábeszélés után Veronicának megtetszik a tudós által tálalt sztori és – csupán újságírói kíváncsiságának engedve – elutazik a férfival egy külvárosi háztömbhöz, amelyet helyre kis laboratóriummá alakított át az emberi tudásvágy. Ebben, a kimondottan agyasok számára létrehozott helyiségben kísérletezik Brundle a fizika törvényeit és az emberi tudományt forradalmasító technikával – a teleportációval. És ahelyett, hogy teljessé tenné a kétszemélyes légy-ottot, Veronica macerálása helyett tüstént be is mutatja neki a berendezéseit. Az elsőre futurisztikus telefonfülkéknek tűnő teleportáló gépek felzümmögnek, majd a lány harisnyája hipp-hopp, szépen áthelyeződik a térben. Ez aztán a tuti címlapsztori!

Múlnak a napok és az újságírónő mind többször jelentkezik Seth birodalmában és egy idő után nem csupán segítőtársa lesz a technológia továbbfejlesztésében, hanem közelebbi ismeretségbe kerül Brundle ágyneműivel is.

A szerelem elsöprő és öröknek is tűnik. De csak egy ideig. Veronica főnöke ugyanis folyton a nő körül kavar és mindent megpróbál, hogy ex-szeretői státuszát mielőbb visszanyerje.

Ennek hatására, egy buta félreértést követően a laborban egyedül szomorkodó Seth olyan lépésre szánja el magát, aminek a következményeit még saját maga sem tudja felmérni…

David Cronenberg, az egyéni idegborzoló filmek mestere ezzel az alkotással tette le végérvényesen a névjegyét az amerikai rendezők magasra emelt asztalára. Az 1986-os A légy bemutatása hatalmas visszhangot váltott ki, amit elsősorban a gyomorkavaró trükköknek köszönhetett. A rendező azonban nem egy fröcskölős brutálfilmet készített, hanem a klasszikus sztorit modern környezetbe helyezve egy feszült atmoszférájú kétszemélyes kamaradarabot forgatott. A spórolósan, szinte egyetlenegy helyiségben játszódó cselekmény mellett az akkoriban még kezdőnek számító színészek – Geena Davis és Jeff Goldblum, aki annyira hiteles, hogy valószínűleg hónapokat tölthetett legyek társaságában és játéka azóta is kötelező tananyag minden bogármütyürész számára –, valamint a Chris Walas nyálkás fantáziáját dicsérő maszkmesteri munka az, ami minden idők egyik legidegborzolóbb filmjévé teszi Cronenberg moziját.

Szegény Brundle, hiába teleportálja át magát egyik fülkéből a másikba, a sorsa megpecsételődik. A lenyűgöző lepedőakrobatika és az olimpiai aranyat érő tornászmutatványok eltörpülnek amellett a kétségbeejtő tény mellett, hogy az egy izgő-mozgó légy miatt megzavarodott számítógép végzetes és visszafordíthatatlannak tűnő biológiai folyamatot indít el. Seth furcsa változásokat vesz  észre magán és rádöbben, hogy kezd átalakulni egy olyan élőlénnyé, amely még távolról sem hasonlít a Csipetcsapat aranyos Zümzümjére…

„Nem kell lakkozni!” – mondta nem is olyan régen Hofi Gézánk. Sem a legyet, sem mást. Amúgy sem tudunk belenyúlni olyan dolgokba, amiket nem mi hoztunk létre.

Ebből következően, akárhogyan is sumákolunk, a bennünk rejtőző rosszat nem tudjuk örökké elleplezni. Ahhoz, hogy átváltozzunk, talán csak néhányat kell pattintani az ujjainkkal: egy, két, há… légy!

(Cinema Videó, 1995)

Az 1958-as eredeti horror kései feldolgozásához értő kézzel nyúlt az akkorra már az Agyfürkészők, a Videodrome és A holtsáv című mozikkal nevet szerzett kanadai David Cronenberg. Filmje erőssége, hogy az emberi átváltozás-horror mellett szerelmi drámát is elmesél, ami ezzel még nagyobb súlyt ad a történet "szabad-e meggondolatlanul kísérletezgetnünk?" kérdésének. A kritikai sikert természetesen egy folytatás is követte 1989-ben, amit az első részben remek munkát végzett és Oscar-jelölésig is eljutó Chris Walas rendezett - az újabb légy azonban halk zümmögéssel gyorsan eltűnt a filmtörténet asztaláról...

Hitchcock után szabadon!

Szegény, megboldogult Alfred bácsikánk nem nagyon örülne, ha látná, hogy a mindenhol csak balhét okozó amerikai filmesek hogyan viccelődnek az ő mestermunkájával. Nem kell azonban megijedni, hiszen az egyik legfrissebb, a tengerentúlról hozzánk érkezett, vicces bolondéria A férfi, aki túl keveset tudott csupán a címében parodizálja a nagy elődöt.

Nemrégiben még Michael Douglas játszott – szó szerint – az életével a Játsz/ma című thrillerben most pedig a humor egyik élő forrása, Bill Murray (Szellemirtók, Isten nem ver Bobbal, Idétlen időkig) teszi ugyanezt – egy kicsit más formában.

Wallace Ritchie (Murray), a felettébb idegőrlő emberi tulajdonságokkal rendelkező fickó öccse, James (Peter Gallagher) társaságában a ködös Angliában ünnepli a születésnapját. Mivel azonban Wallace csak nyűg a testvére nyakán, James gyorsan intézkedik: beszervezi bátyját egy Élet színháza nevezetű játékba, amelyben az unalmas hétköznapokat élő polgárok megrendezett, biztonságos akciójelenetek során egy kicsit felrázhatják magukat a tespedtségből.

Wallace természetesen kap az alkalmon és várja is a telefonhívást, hogy ő is bekapcsolódhasson a játékba. A készülék egyszercsak tényleg kicsörög, hősünk felveszi a kagylót és az instrukciókat végig hallgatva elindul, hogy teljesítse a küldetését.

Fogalma sincs azonban arról, hogy az a bizonyos telelefonüzenet nem neki szólt. Egy téves kapcsolás okán ugyanis nem a várt szuperügynök, hanem maga Wallace Ritchie hallózott bele a kagylóba. Wallace tehát beleveti magát az események sűrűjébe. Miközben ellenfelei sorra elhullanak előle, ő naivan nem is sejti, hogy nem megrendezett, hanem egy valódi színjáték legfőbb szereplőjévé vált…

Az eddig drámai – Sommersby – és krimi – Tükéletes másolat – téren bizonyító rendező, Jon Amiel most vígjátékkal is remekelt. Nagyszerű kis filmjét szeptember 24-től a tarjáni Apolloban láthatják a vicces félreértéseket kedvelők.

(Nógrád Megyei Hírlap – nem jelent meg, 1998)

Bill Murray vicces kémkavalkádjának közismert előfutára volt az Alfred Hitchcock által rendezett, James Stewart főszereplésével 1956-ban forgatott klasszikus, A férfi, aki túl sokat tudott. Kevésbé ismert azonban, hogy a nagy rendező ugyanezt a sztorit már két évtizeddel korábban, 1934-ben a magyar Peter Lorre (azaz Löwenstein László) jellegzetes fizimiskájával isvászonra vitte . Mindkét "komoly" történet kritikai sikert aratott, ám jóval humorosabb, kései utódjuk sem marad el mögöttük. Bill Murray matrjoskás tánca pedig filmtörténeti kuriózum...!!