Charles barátunk nem mindennapi ember. Már csak azért sem, mert ha éltünkben először találkozunk vele, a megismerkedést követő első öt percben máris a barátunknak szólítjuk. Húsz perc után a hátára mért erőteljes haveri tenyeresekkel fejezzük ki iránta megnyilvánuló szimpátiánkat, majd pedig másfél óra elteltével tudjuk, hogy személyiségét sohasem fogjuk elfelejteni. Aztán azt vesszük észre, hogy kezünkben jéghideg pezsgőspohárral egytől-egyig sorra járunk minden szóba jövő esküvőt, remek beszólásait fülelve, mélázva csücsörítő száját és izgatottan járó tekintetét kutatva az unalmas násznép tagjai között.

A fenti pár sor is bizonyítja, hogy Charles nem egy átlagos figura Erzsébet királynő hűséges és engedelmes alattvalói közül. Munkájára nézve lehetne londoni hírlap kézbesítő, liverpooli teherautósofőr vagy a bányától elbocsájtott, munkanélküli családapa. Barátunkat azonban nem fertőzte meg a ködös albioni levegő, ő egyszerűen azt a foglalkozást választotta magának, amely olyan, mint egy nagy labda: felületén nincsenek kiálló élek és hegyes sarkok, amik felsértik az embert, és akárhonnan is pillantunk rá, mindig a nekünk legszimpatikusabb oldalát látjuk. Ennek a melónak csak pozitív tulajdonságai vannak: az egész világon a legszabadabb és legkevesebb macerával járó elfoglaltság. Nincsen főnök, aki minden csip-csup dologba belekontárkodik és az sem probléma, ha egy kiadós éjszakázás után az ember összeszűkült szemmel és órás késéssel evickél ki a paplan alól.

Mr. Charles Agglegény. Csakúgy, mint az angol filmszínész, Hugh Grant, aki a Négy esküvő és egy temetés című parádés vígjáték kedvéért bújt bele a fiatalember szerepébe – és egy csapásra a legmenőbb világsztárok között találta magát. A film a tavalyi év egyik legnagyobb meglepetése volt, a mai viszonylatban alacsony, tízmilliós alatti befektetés ellenében világszerte több, mint kétszázmilliós ajándékkal lepte meg a készítőit. A kirobbanó siker és a több Oscar-jelölés oka pedig nem más, mint a könnyed, humorral átszőtt történetből, a szeretetreméltó karakterekből és az őket megjelenítő remek színészek játékából összeálló, szórakoztató vígjáték. Félreértés ne essék, nem azokról félig-meddig morbid – egyébként szintén nagyon jó – poénokról van szó, amiket gyűjtőnéven a klasszikus értelemben vett angol humorként tartanak számon a lexikonok. És amivel a Monty Pythonék is behülyülték magukat a köztudatba.

Richard Curtis forgatókönyvíró és Mike Newell direktor egy laza kis szerelmes sztorit álmodtak meg és készítettek el. Hugh Grant mellett sikerült megnyerniük az őzikepillantású amerikai színésznőt, Andie McDowellt, valamint mindenki nagy örömére feltűnik – és végre meg is szólal – Mr. Bean, aki egy kissé zavart pap rövidebb szerepében figurázik.

Charles mindig későn kel. Ez általában nem jelent túlságosan nagy problémát a számára, de a mostani esetben kissé cikis eredményre is vezethetne. Ugyanis, amikor éppen a lóbőrt húzza, a város másik felében barátai és a nagy létszámú lagzis sereg esküvőre készül. Minden és mindenki együtt áll a nagy örömünnepre, csupán egy fontos személy, a tanú – jelen esetben Charles-unk – hiányzik a palettáról. Szerencsére barátunk minden gubancot megold és őrült rohanás után az utolsó előtti másodpercben robban be az Úr házába.

Ott azonban újabb probléma jelentkezik: hova a fenébe tűntek a gyűrűk? Semmi gond: az adakozó kedvű baráti társaság talál megoldást a kényes helyzetre, hogy aztán önfeledten szórakozva elvegyüljenek az ünneplő tömegben. A megrögzött agglegényként élő, de folytonosan szerelmi kapcsolatra vágyó Charles itt fedezi fel magának az elbűvölő amerikai lányt, Carrie-t (Andie MacDowell). Megint egy egyéjszakás, futó kalandról lenne szó, amely az örök búcsúként kimondott sziával ér véget? Vagy valami többről, igazi szerelemről is tanúskodnak a mosolygó arcok?

Nos, az a bizonyos éjszaka – igaz, némi humort sem nélkülöző félreértések után – aktívan telik el, majd a fájdalmas búcsúzás is elhangzik és… minden megváltozik. A vak is látja, hogy a két embert egymásnak teremtette az Isten és valószínűleg számukra sem idegen a szimpátia gondolata, de inkább hagyják, hogy esküvőről-esküvőre sodorja őket a sors, ahol néha-néha összefutnak, udvariasan elcsevegnek, de nem hagyják, hogy valódi érzelmeiknek még csak a szele is megérintse önálló életbe vetett meggyőződésüket. Közben a pártalan baráti kör egyre fogyatkozik és lassan azon kell Charles-nak elgondolkoznia, hogy a legközelebbi esküvői meghívón a vőlegény rovatban nem az ő neve fog-e virítani. Menyasszony-jelöltekből nincs hiány. De vajon Charles hogyan vélekedik a dologról?

Steve Martin Az Örömapa című filmje egy kicsit másképpen. Míg az amerikai komikus azon görcsölt hosszú éjszakákon keresztül, hogy elveszíti egyetlen leányzóját, ha az férjhez megy, brit megfelelőjének, Hugh Grantnek a házasság jónéhány ősz hajszállal és a leláncolt szabadság képében riogat.

Grant barátunk a fantasztikus siker után nyakig van a munkában, nekünk, nézőknek pedig nem kell attól félnünk, hogy egy újabb, tehetséges európai színészt őröl majd fel a hollywoodi gépezet: mondjuk, olcsó akcióhőssé. Garancia erre a britszínész két új filmje is. A címek önmagukért beszélnek: Szirének és Az angol, aki dombra ment fel és hegyről jött le. Jó, nem?

Tehát feltehetjük magunknak a borzalmas kérdést: házasodjunk vagy tán mégsem: Egy biztos: megrögzött agglegények, vénlányok addig meneküljetek, amíg van rá esélyetek!

(1995, Cinema Videó – nem jelent meg)

Hugh Grant nemzetközi szinten a kilencvenes évek közepén került fel a nagyvászonra és ezzel a kedves, szórakoztató vígjátékkal kezdte a sort, hogy pár év alatt tucatnyi moziban játssza el ugyanazt a csetlő-botló, habókus, szeretni való figurát. Persze, idővel próbált kibújni ebből, a testre szabott karakterből, ám végre az elmúlt egy évtized termése alapján mondhatjuk el, hogy ez olyan - többnyire mellék - szerepekkel sikerült is neki, mint amilyeneket Az U.N.C.L.E. embere, az Úriemberek, Tőrbe ejtve - Az üveghagyma, a Fortune hadművelet vagy legújabban az Eretnek című filmekben játszott el. Jól áll neki az öregedés...

Pedig úgy volt, hogy zátonyra fut az egész.

Sokan sokfélét mondtak a tavalyi év folymán a Titanic című szuperfilmről. Hírek szálldostak a maximalista rendező, James Cameron megalomániájáról és  aszínészeket a végsőkig kiszipolyozó munkatempójáról, az özönvízszerűen elszabadult költségvetésről, valamint a fél stábot a lábáról ledöntő ételmérgezésről. Mindezek a pesszimista – és rosszindulatú – bírálók szemében egyet jelentettek: a produkció és James Cameron totális csődjét.

A Titanic azonban feltámadt a hullámsírból. A végeláthatatlan forgatás miatt a bemutatót nyárról decemberre halasztották, de úgy tűnik, teljességgel megérte a csúsztatás. A várakozásokkal ellentétben ugyanis Cameron több, mint három óra hosszú filmje nem botrányt, hanem óriási szenzációt keltett.

A premiert követően a Titanic a filmszínházakban néhány röpke hét alatt kitermelte a 200 millió dollárnál is magasabb előállítási költségét; ezen felül a kritika is dicshimnuszokat zengett zengett róla. Pár nappal ezelőtt pedig négy kategóriában – legjobb drámai film, legjobb rendező, legjobb zene és betétdal – is kiérdemelte a külföldi újságírók által megszavazott Golden Globe díjat. Mindezek után az Oscar-kiosztó gála sem várat sokáig magára...

Rose DeWitt (Kate Winslet), ahogy a neve alapján sejthető, egy, a felső tízezer körébe tartozó család csemetéje: ennél fogva a kolosszális méretű Titanic első osztályán utazik. Jack Dawson (Leonardo DiCaprio) azonban korántsem ennyire pénzes família sarja: ő a hajó alsóbb szintjein, a kevésbé tehetősek között hajókázik az Ígéret Földje felé.

Gyakorlatilag teljességgel lehetetlen, hogy ők ketten találkozzanak, pláne összetartozzanak: a sors azonban közbeszól. Rose ugyanis vőlegénye (Billy Zane), valamint anyja lelki nyomása alatt összetörik és már depressziós hangulatban a vízbe vetné magát, amikor feltűnik a fedélzeten Jack és megmenti a lány életét.

A két fiatal rövidesen a külvilággal nem törődve együtt tölti az idejét. Már a szerelem is fellángol közöttük, amikor a sors ismét beleszól az életükbe: egy óriási jéghegy közeledik a Titanic felé…

James Cameron, aki eddig elsősorban látványos akciófilmjeivel – Terminator, A bolygó neve: Halál, Terminator 2, True Lies – Két tűz között – nőtt az átlag fölé, most egy kevesebb robbantással tarkított, de szintén lenyűgöző képi világú szerelmi drámával jelentkezett.

A gigantikus hajó január 22-én Gyarmaton, majd január 29-én Tarjánban süllyed a habok közé.

(Nógrád Megyei Hírlap, 1998)

James Cameron süllyedésre ítélt monstruma annyira felszínen maradt, hogy a mára nagyjából (akkori áron) 2,2 milliárd dollárra feltornászott bevételével hosszú-hosszú évekig vezette a ranglistát és azóta is csak két Cameron Avatar és egy Bosszúállók volt képes beelőzni.  Én kétszer egymás után néztem meg - és nem, nem érzékenyültem el, ez mégsem a Gladiátor vagy A rettenthetetlen!! - a sokak által szeretett, sokak által gyűlölt filmet, de bármi is a vélemény róla, tény, hogy látványban, szerelemben, akcióban a mozgóképtörténet egyik legmeghatározóbb produkciója!

Emma Thompson valószínűleg zseni vagy ha nem, akkor mentális képességei igazán közel állhatnak ahhoz a bűvös határhoz, amely az átlagemberek és a géniuszok szintjét hivatott egymástól elválasztani.

A hölgy sokoldalú tehetséggel és rendkívüli egyéniséggel megáldott színész. emellett világsztár is – mégpedig mindenféle sztárdili nélküli híresség! Pedig volna miért futtatnia önmagát: mondjuk, elég szépen eldicsekedhetne a háta mögött lévő sokéves angol színházi múlttal; azokkal a nem csupán szórakoztató, de értékes filmekkel (V. Henrik, Meghalsz újra, Szilveszteri durranások, Sok hűhó semmiért), amelyeket szinte családi vállalkozásban, a színész-rendező Kenneth Branagh-gal készített. (Mindenki előtt mintának számító házasságukat azóta a filmipar karrierista gépezetének sikerült pépessé darálnia.) De Emma Thompson vég nélkül mesélhetne komoly, drámai szerepeiről (Napok romjai, Apám nevében) és felemlegethetné még azt is, hogy milyen remekül sikerült helytállnia egy tömegfogyasztásra szánt vígjátékban (Junior) is. De ő nem dicsekszik, nem reklámozza tehetségét a legfényesebb kirakatban és nem csap nagy felhajtást a két, méltán megérdemelt Oscarja körül sem.

Pedig, a fenébe is, igazán megtehetné! Más színészek majd kiugranak a tolókocsijukból, ha kilencven éves korukra kapnak egy elkésett életműdíjat, most pedig itt van ez az angol nőszemély, aki még nincs negyven sem, de máris megduplázta a nyereményét! És nem is akárhogyan! A Howard’s End-ben még színésznőként érdemelte ki a szobrocskát, de idén már a legjobb adaptált forgatókönyv készítőjeként feszíthetett az emelvényen. Az Értelem és érzelem megírásával – saját bevallása szerint – több, mint öt évet töltött el, de megérte. A film nem csupán kilenc akadémiai jelölést gyűjtött be, de összegezte Emma eddigi szerepeit – könnyed humor, könnyező dráma, kényszerűen visszafogott szerelmi érzések – és újra lehetőséget nyújtott a színésznőnek, hogy eljátszhassa a reá passzoló kosztümös szerepet: az érzékeny, de mindig erős, érzelmi zárkózottságában lassan savanyodásnak induló hölgyet.

Mrs. Dashwoodra és három leányára mostanában elég rossz idők járnak. A borongós Albion egén összegyűlő sötét fellegek nem véletlenül zúdítják rájuk kellemetlen áldásukat. A Dashwood-család ugyanis szinte minden vagyonát elveszíti és kényelmes, nemesi voltukat prezentáló birtokukról kényszerülnek egy széllelbélelt, hideg, rossz állapotban lévő kis villába költözni. Tovább nehezíti a dolgukat, hogy a jószívűséget csak hírből ismerő rokonaik jóvoltából nevetségesen alacsony évjáradékból kényszerülnek éldegélni. Eddigi jólétükből következő munkaképtelenségük pedig lehetetlenné teszi számukra, hogy saját két kezükkel keressék meg a betevőt.

Akkora katasztrófa azért nincsen, mert az elszegényedett, de igazán szemrevaló leányzók számára mindig lehet találni egy-egy vagyoni téren is partiképes, ifjú nemesembert. A két idősebb nővér, Elinor (Emma Thompson) és Marianne (Kate Winslet – hoppá, egy Oscar-jelölés az új felfedezettnek!) máris kinézi magának a nekivalót. Előbbi a jámbor és kissé tétova Edwarddal (Hugh Grant behúzott nyakkal, görbe háttal, behajlított könyökével és védjegyévé vált pislogásával legjobb alakítását nyújtja) építgeti szigorúan tartózkodó kapcsolatát, míg szenvedélyes húga egyenesen a szívperzselő Willoughby (Greg Wise – micsoda férfi!) nyakába veti magát.

A szerelmi szálon azonban kisebb-nagyobb csomók jelennek meg. Feltűnik a színen az összetört szívű Brandon ezredes (Alan Rickman, a Drágán add az életed! és a Costner Robin Hood gazembere tud nagyon érzékeny is lenni), hogy ő is versenyre kelljen Marianne kacsójáért. Az igazi kavarodás azonban még hátra van…

Ha Shakespeare Vilmos ezt látná, bizonyára nagyon mérges lenne! Ott tartunk, hogy a kilencvenes évekre a legjobb, ízig-vérig angol történeteket nem angol, hanem ízig-vérig külföldi – és még csak nem is európai! – filmesek készítik el. Az amerikai James Ivory (Szoba kilátással, Howard’s End, Napok romjai) után most a tajvani Ang Lee (Az esküvői bankett; Étel, ital, férfi, nő) bizonyította be, hogy nem csupán a kék vér hazájában beszélik tökéletesen az ízes breton nyelvet. Az Értelem és érzelem „meglepetés-rendezője” szép képekkel, csavaros történettel, elsőrendű színészi alakításokkal és féltucatnyi, kitűnően kidolgozott, remekül életre keltett mellékszereplővel, valamint az egész sztorin  végig vonuló finom, ironikus humorral maradandó emléket hagy a szívünkben.

Ha eddig a Jane Austen név és az általa írt, nemes vérű szerelmi történetek ismeretlenek voltak, mostantól kezdve érdemes lesz majd egy kis figyelmet szentelni nekik. A XVIII. században élt regényíró aranykorát éli: nemsokára moziba kerül leghíresebb könyve, az Emma olyan ifjú titánokkal a főszerepben, mint Toni Collette (Muriel esküvője), Gwyneth Paltrow (Brad Pitt barátnője) és Ewan McGregor (Trainspotting)

Egy gond van csupán: az Emma szereplői között nem olvashatjuk Thompson nevét! De sebaj, az élő Emmáról még sokáig hallhatunk majd – elvégre lesz még Oscar-gála a közeljövőben is!

(Videó Plusz, 1996)

2025-ben az első, de a filmkritikusi munkálkodásom során éppen a 100. írás Jane Austen klasszikusának mára klasszikussá vált filmadaptációjáról! Boldog és remek filmekben gazdag új évet minden Alonzomosely-blogot olvasónak!!