Azt gondolnánk, hogy az embernek idősebb korában már réges-régen benőtt a feje lágya, de nincsen ez így bizonyos, igen speciális esetekben. Itt van például ez az erősen őszülő, gumiarcú komikus, aki ifjoncabb korában még egészen komoly filmekben brillírozott, most meg túllépve a nyugdíjkorhatárt – már a hetvenes évei elejét tapossa – egyszerűen csak eszméletlenül komolytalanra veszi a figurát. Igen, aki már kitalálta, az tudja, hogy a legidétlenebb, mégis legszórakoztatóbb vígjátékok – pl.: Airplane, Nagyon Különleges Ügyosztály, Csupasz pisztoly, Drágám, add az életed! stb- - viccgyártójáról, Leslie Nielsenről van szó.

Idősödő, de még mindig nagyon fiatalos és a poénokból kifogyhatatlan komikusunk most ismét rátesz egy lapáttal: a Mr. Maggo című filmben egy klasszikus rajzfilmfigurát, a milliárdos vagyonnal rendelkező, de szinte teljesen vak öregurat, a címszereplő Mr. Magoo-t játssza.

A történet roppant egyszerű: ellopnak egy szinte felbecsülhetetlen értékű, több milliót érő drágakövet. A vörös kincs nemsokára némi ügyetlenkedést követően az éppen a közelben horgászó Mr. Magoo csalis dobozában köt ki. Főhősünk természetesen észre sem veszi a lopott holmit, azt hazaviszi és így óriási kalamajka okozójává válik. Miközben többen is pályáznak a drágakőre, Mr. Magoo az egészről mit sem sejtve, rövidlátón botorkál jobbra-balra. Nemsokára aztán tudomására jut a dolog és innentől kezdve saját maga veszi kézbe az ügy lerendezését – mindenki vesztére!

Leslie Nielsen a vicces kis öregúr szerepében szeptember 9-én este hattól a pásztói Mátra Moziban, szeptember 10-től pedig egy héten át a gyarmati Madách-ban nevetteti a közönséget.

(1998, Nógrád Megyei Hírlap)

Drága Leslie Nielsenünk már csaknem 15 éve nincsen velünk, ámfilmjeiben és fingópárnás interjúiban örökre velünk marad! Persze, az egykor mér hollófekete hajú komikus legjobb alkotásai, az Airplane és persze a Csupasz pisztolyok örök klasszikusok maradnak, de humora miatt máig szívesen nézzük az olyan, kevésbé legendás mozijait is, mint a Bújj, bújj, ördög!, a Drakula halott és élvezi, a Sziki-szökevény vagy éppen a Mr. Magoo...

Hejjj, végrevalahára ismételten visszatért közénk a Távol-Kelet királya, a baleseti sebészet állandó bentlakója, a tökéletes bunyós akciófilmek atyja és nem utolsósorban, de legfőképpen Alonzo Mosely szjúperfantasztikusanelképesztőenhipermegaszerűenelsőosztályúanhátbaveregetőslegeslegnagyobb kedvence: MR. JACKIE CHAN! Éljenéljenéljen!!!

Szuperakrobatikus főhősünk a kilencvenes évek második felére nagy szerencsésen leugrott az amerikai és európai videótékák polcairól és régi, tíz évvel ezelőtti dicsőségét felelevenítve az Alsómisteléci Ákson VidijóTékka helyett teljes nagyságában a mozivásznakon csépeli a rosszarcúakat. (Az elveszett dicsőségről szóló megállapítás azért nem teljesen helytálló, mert míg mi csak Van Damme „Rúgdleafejit!  és Seagal „Tördkiakezit!”-stílusú opuszaiban gyönyörködtünk, azért a rizstermelő kontinensen mégiscsak Jackie volt az ász!) Naná!

Most már errefelé is újra kezd a mennyekbe emelkedni, hiszen nincs még egy olyan pasi a földön – életben! – rajta kívül, aki hasonlóan hajmeresztő és gerinctörő mutatványokra vállalkozna; pláne nem negyvennégy és fél évesen! Dehát Jackie még most sem pihen, mert egyszerűen él-hal a filmezésért és nagyon valószínű, hogy öregbátyó korában is azt fogja csinálni, amihez a legjobban ért: munkát adni a sebészeknek és a kötözőknek. Hát egy ilyen poficsek srác ez a Jackie Chan!

Noss, mivel eddigi, nálunk legutolsónak számító filmje – a Nagy Odaát mozijaiban már legeslegutolsónak számító filmje, a Csúcsformában dübörög nyolcvanmillió dollár felett –, a Jackie, a jófiú éppen ezekben a hetekben villog a mozivásznakon, essen néhány elfogulatlan szó erről az opuszról is. A film szuper! Sőt! Szuperszuper: látványos, akciódús és nem utolsósorban eszméletlenül vicces. Méltó folytatása a három éve készített Balhé Bronxban és a két éve összehozott Első csapás című moziknak. Jelen esetünkben Jackie – filmbeli nevén: Jackie – egy tévésszakácsot alakít. Jackie – mármint a filmbeli – tésztát gyúr, levest kavargat és eszében sincs, hogy néhány akrobatikus mutatvánnyal a falhoz kenje a rosszfiúkat.

Csakhogy nem sejti, hogy nem is olyan messze a tévéstúdiótól két igencsak ideges mutatóujjú banda egy kábszerüzletet igyekszik tető alá hozni. Az ügy természetesen nem megy zökkenőmentesen, ezért némi heveny  ravaszhúzogatás után aprócska csetepaté tör ki. Igenám, de az öltönyös gonosztevő, bandafőnök, Giancarlo (Richard Norton, akit Jackie-ék – mármint nem a szakácsék – egy pár filmben korábban is szétcincáltak) kiszúrja, hogy tévések videóra veszik az össznépi helyehulyázást. Nosza, pár lövés a szemtanúk irányába. Az operatőr ottmarad, a riporternő, Diana (Gabrielle Fitzpatrick) azonban karikába szedi a lábát és a terhelő videókazettával elhúz a balfenéken. De nem sokáig rohan, hiszen összefut az éppen forgatásról igyekvő Jackie-vel (nem a színésszel!). Jackie – még mindig, mint az imént – persze csodálkozik, hogy miért ugrik rá tucatnyi, fekete öltönyben vicsorító ipse, de azért arra még marad ideje, hogy némi kéz- és lábmunkával kicsinosítsa a mérges támadókat.

Egy kis további lihegés és törés-zúzás után persze az alkalmi páros meglép az üldözők elől, a videókazetta azonban sajna, elkeveredik. Mivel sem hőseinknek, sem pedig a két banda tagjainak halvány fogalmuk sincsen, hogy hová tűnt a létfontosságú bizonyíték, megindul a pergő ereszdelahajamat nevezetű társasjáték. A végére természetesen a többség kissé megtépve és fogorvos után rimánkodva hagyja el a harcteret, kivéve egyetlenegy, bár kissé rogyadozó léptű harcost: JACKIE-t!

Az ínyencek kedvéért természetesen a film legvégén leperegnek a Mr. Nice Guy többször is elrontott, elröhögött jelenetei, amelyekben megjelenik egy kissé kövérkés, de igencsak fürge kínai – a filmben egyébként ő alakította a magát mindig összetörő bicajost. Csakis a legínyencebb ínyencek kedvéért, habár erre már ők is rájöhettek: a fickó nem más, mint Samo Hung, a Jackie, a jófiú rendezője, mellesleg pedig Jackie Chan szívbéli komája és tesója, akivel már legalább tucatnyi akciófilmet bunyóztak végig közösen.

Összegzésképpen, egy szóval: a Jackie, a jófiú fenomenálisanmulatságoséselképesztőenlehengerlőenakciódús és lazán kenterbe veri a felkapott ökölrázók - lásd: Steven, Jean-Claude and Co. - bármelyik, zsengécske szüleményét.

Ja, egy kissé elfogult vagyok...?

(1999, VOX)

Szinte hihetetlen belegondolni, hogy az az elnyűhetetlen fickó, aki több évtizede töri-zúzza magát a kedvünkért és akinek a stílust többször is megújító mozijain felnőttünk, Jackie Chan nemrégiben töltött be a 71-et!! Bár a szaltók már nem úgy mennek, mint a nyolcvanas-kilencvenes években és a bunyó is lassult valamennyit, azért remélhetőleg - a korának megfelelő szerepekben - a legenda még jó darabig velünk marad, hogy szórakoztasson.
Sajnos, a 1997-es Jackie, a jófiú rosszembere, a Chuck Norris oldalán (Karatés védőangyal) debütáló, majd többek között Hong Kong-i filmekben is (többek között: Vigyázat, (már megint) nyomozunk!, Shanghai Express, Városi vadász stb.) akciózó Richard Norton már nincs velünk - 75 évesen távozott a harcosok mennyországába...

Mitől olyan különleges egy Cortez? Például attól, hogy kém. Meg attól, hogy éppen az ellenség kémébe szeret bele, akivel aztán szigorúan titkos és mértéktartó randikra jár, hogy később, amikor eljön a repesve várt pillanat, kommandósokat megszégyenítő körülmények között vegye nőül a szeretett asszonyt. Aki egyébként esténként a Drágám, mit készítsek ma vacsorára? helyett az Édesem, hogyan mentsem meg a világot? kérdéssel melengeti fel boldog ura szívét.

Robert Rodriguez 23 éves korában, 1991-ben készítette élete első, kereken nyolc perces, Bedhead című fekete-fehér filmjét, amelyben saját családtagjait állította kamera elé. Egy évre rá aztán kultikus figurává nőtte ki magát a 9 ezer dolláros El Mariachi-val és egy csapásra Quentin Tarantino mellett a kilencvenes évek zsenijének kiáltották ki. Rodriguez rövid időn belül a Desperadoval és az Alkonyattól pirkadatiggal lépdelt a biztos csúcs felé, amit sajnos a Zorro álarcából való mondvacsinált kirúgása elérhetetlen távolságra taszított. Robert gyorsan bevállalta a nem túl jelentős Az Inváziumot és sebeit nyalogatva gyerekkori álmaiba temetkezett: így született meg a 007-es Alice Csodaországban, mely a pitiánernek számító 35 milliós költségvetés mellett csak Amerikában 113 milliót hozott!

Gregorio és Ingrid Cortez (Antonio Banderas, Carla Gugino) az átlagszülők átlagéletét élik: nevelik és izgalmas mesékkel traktálják két gyermeküket, Carment és Junit (Alexa Vega és Daryl Sabara) és közben mélyen hallgatnak titkosügynöki múltjukról. A boldog családi életet azonban egy sürgős megbízatás rombolja szét: a szülőknek eltűnt ügynöktársaik keresésére kell indulniuk.

A misszió azonban balul sül el, mert a szálakat háttérből mozgató játékgyáros és showman Fegan Flúgos (Alan Cumming – GoldenEye, Emma, Doktor Zsiványok) elrabolja Cortezéket. Carmennek és Juninak is menekülniük kell, azonban nem bújnak kis pisisként a sarokba: némi gyermeki leleménnyel és bondos ketyerékkel felfegyverkezve úgy szétcsapnak Flúgos csatlósai között, hogy azt még egy század Pindur Pandúr is megirigyelné. Elvégre a Cortez család sarjai ők is!

Rodriguez igazi családi filmet készített. Eddigi munkái humorát a kicsik ízlésvilágához igazítva és persze a véres jeleneteket elhagyva egy elvarázsolt kastélyban játszódó mini-akciófilmet forgatott. A Kémkölykök teljesen ártalmatlan, néha kissé gyerekes, de felnőttek számára is élvezhető mozi: egy komolytalan, de látványos Mission: Teenpossible, melyben az említetteken kívül a szintén szereplő Tony Shalhoub, Teri Hatcher és olyan kultuszarcok, mint Robert Patrick, Cheech Marin vagy Danny Trejo is könnyedén karikírozzák ki magukat.

A meglepetés-sikert követően Rodriguez már készíti a folytatást – Steve Buscemi és Bill Paxton csatlakoznak még a csapathoz – és az augusztusi bemutató után egy hónappal kijön legújabb vérgőzös akciójával, a Volt egyszer egy Mexikó című El Mariachi-Desperado folytatással.

A Kémkölykök végén van még egy záró poén: a True Lies-feelinges befejezés részeként Cortezék riadó-képernyőjén megjelenik a főnökük és agy kezdi a mondandóját: Vészhelyzet alakult ki a Közel-Keleten… Nagyon ismerős a pali! De vajon honnan?

(2002, DVD Magazin)

Robert Rodriguez rövidke szünetet tartott vérzivataros, ám stílusos akciófilmjei között, amikor 2001-ben a korhatárt alacsonyabbra téve elkészítette első, ifjaknak szánt moziját. A Kémkölykök - bár nem volt egy kiforrott film - szép sikert ért el és a következő években két folytatást is megért, majd 2011-ben jött a szülőket helyettesítő Jessica Albával a 4D - A világ minden ideje, hogy az egyre romló minőséget teljesen új szereplőkkel '23-ban a Kémkölykök: Armageddon vigye még mélyebbre. A gyermekkor szerencsére véget ért, most már jöhetnek a megszokott Rodriguez-rombolások...

A science fiction filmnek, kérem szépen: annyi! Kifújt! – mondták a hollywoodi parafenománek kábé hat-hét évvel ezelőtt. Na, ne! – hördülnek fel kétségbeesetten a fanatikusok maroknyi csapata és pánikszerűen elrohannak, hogy a kopogtatást mellőzve George Lucasra törjék lakásának ajtaját.

Minden űrmesék atyja bánatosan ücsörög a nappalijában és szomorú szemét le sem veszi az asztal közepén terpeszkedő hatalmas csillagrombolóról.

Tudom, bemondta a CNN! – szipogja minden kérdezés nélkül, miközben egy törött Y-szárnyút forgat a kezei közt. – Az az igazság, emberek, hogy a sci-fi manapság már senkit sem érdeke! – fejezi be az előszobában szorongó tömeg felé fordulva.

Válaszként többen aléltan hullanak alá, mire Lucas a karját meglendítve röppályára állítja az Y-szárnyút. A vadászgép kecses ívben megkerül egy Ming-korabeli porcelánvázát, aztán lekaszál egy tucat üvegpoharat és a fridzsiderről lepattanva visszatér a nappaliba, hogy telibe kapja a teljesen ártatlanul ásítozó csillagromboló parancsnoki hídját.

Bingó – mormolja a házigazda, beletúr őszes szakállába és súlyos gondolataiba merülve kibámul az ablakon. Valahol nagyon messze, a csillagok közt jár.

A hollywoodiak pedig össznépileg a sír köré sereglenek, hogy könnyeikkel küszködve vegyenek végső búcsút a nézőszámért folyó harc hősi halottjától, a science fictiontől. Szépen rálapátolják a rögöket, még virágot is szórnak a hantra, aztán rohannak vissza a stúdióba, hogy eddigi tutinyerő űrhajós sztorijaikat eldobálva hozzálássanak az újra divatba jött westernesdi és robbantósdi játékaik forgatásához.

Szerencsére maradt még néhány tisztelgő, akik a hideg márványon kucorogva továbbra is szívükben őrzik az elhunyt emlékét. Ezen kevesek közöl való a főscifista német rendező, Roland Emmerich is.

A fantasztikus mániákus éveken keresztül halomra gyártotta a maga olcsó, de azért látványos jövőálmait, amikoris az évtized elején hirtelen első amerikai filmje, a Tökéletes katona című izé direktori székében találta magát. A langyos élőhalott-lövöldözés szép sikernek bizonyult és Roli barátunk máris tervezhette következő, még nagyobb dobása, a Stargate – Csillagkapu forgatását. A hosszú évek óta dédelgetett történet megvalósítása külön örömet jelentett Emmerich számára és amikor az utolsó jelneet utolsó centijét is a helyére ragasztotta, elégedett mosollyal hátra dőlve konstatálhatta a tényt: megszületett a mű!

A film bemutatása után rögtön a toplisták élére szárnyalt, hogy adrenalinszint-robbanást idézzen elő jónéhány fantasztikumot kedvelő néző szervezetében. A Stargate valószínűleg a svájci Erich von Däniken legkedvencebb meséi közé is bekerült, ugyanis a levelesládájában is idegen lényeket szimatoló ufóguru a saját elméleteire adott válaszokat látta visszakacsintani a vászonról. Nevezetesen pedig: kik vagyunk mi, honnan jövünk, valamint mikor megyünk mán haza?

A Stargate, kérem szépen, mindezekre megbízható válasszal szolgál!

A prológusban – úgy az 1920-as évek felé – egy nem mindennapi és az emberiség számára létfontosságú archeológiai lelet feltárásának lehetünk szemtanúi. Egyiptom homokjában kapirgálva – és Indiana Jones-szal versenyt lapátolva – tudósok kis és segédmunkások nagy csoportja egy óriási méretű, ismeretlen eredetű fémgyűrűt, valamint egy szintén rejtélyes, hieroglifákkal televésett kőtömböt bányász a felszínre. Kép elsötétül.

Kilencvenes évek dereka. Daniel Jackson (James Spader – A gyönyör rabjai, Farkas – mostanában állandóan objektív előtt) nem mondható annak a tipikusan öreg, szódásszifon szemüvegű, szöszmötölő egyiptológusnak, aki egyfolytában a levéltárak és múzeumok poros polcainak babrálásával tölti a mindennapjait! Ad egy: mert csupán a harmincadik életéve körül jár, ad. kettő: mert a megszokottól kissé eltérően alkalmazza értékes tudományát.

Ennek a forradalmi hozzáállásnak nemsokára igen érdekes következményei lesznek. Néhány állami alkalmazott keresi fel Jacksont, aztán rögvest autóba zsuppolják és befurikázzák egy szupertitkos katonai bázisra. Mire hősünk feleszmél, ama bevezetőben említett gyűrűvel és kőtáblával találja magát szemközt. A feladat sem semmi: megoldani a két tárgy titkát. Az persze rögtön egyértelmű számára, hogy a hieroglifák nem az isteni  Kleopátra Asterixnek szánt üzenetét rejtik, de ő is igen meglepődik, amikor nem sokkal később a tér-idő ránk boruló kérgét átszakító kaput sikerül életre keltenie.

Tuti a dolog: a földi civilizáció előtt megnyílt az Univerzum ismeretlen dimenziói felé vezető út. A hadsereg persze már készen áll a feladatra: Jack O’Neill ezredes (Kurt Russell minimáldumás Menekülés New York-ból hangulatban) vezetésével elit mókusokból álló különítményt indítanak el az ismeretlen felé.

Roland Emmerich nem spórolt a speciális effektusokkal. A klasszikus hollywoodifilmeket idéző gigantikus díszletei beduin ruhába bújtatott statiszták tízezreivel zsúfolta tele és a rendelkezésére bocsájtott 55 millcsiből jócskán futotta még a különleges „morphing – átváltozós” jelenetekre is. Ezekből tudhatjuk meg tulajdonképpen, hogy mi is a piramisok igazi funkciója, miért volt az isteneknek állatfeje, miért érdemes szarkofágban szunyókálni és ki a fene volt valójában Rá (Jaye Davidson: nemileg nem jellemző), a homoktenger borította Abydos bolygó Napistene.

Remek kis szórakozás zaftos trükkökkel, monumentális látványosságokkal. Valószínűleg nem is kell egy-két évnél többet várnunk a következő Stargate-epizódra.

Hogy mi lesz benne? A skála nagyon széles: rejtélyes dolgokkal úgyis úton-útfélen találkozhatunk! Ott van a Nazca-fennsík, Atlantis titka vagy Kevin Costner Westworldje! Kell ennél több?

(Cinema Videó, 1995)

A maga idejében Roland Emmerich sci-fije ötletes, látványos hiánypótló volt és bár 30 éve még úgy tippeltem, hogy az eredeti szereplőkkel mozifilmként, Csillagok háborúja, szinten folytatódik majd a történet, ám a Csillagkapu Univerzum a tévéképernyőn teljesedett ki: 1997-2007 között több, mint 200 epizóddal futott a népszerű Csillagkapu-széria, majd közben a Csillagkapu - Atlantisz (2004-2009), a Csillagkapu: Univerzum (2009-2011), közben pár, videóra készült történet után, hosszas kihagyással 2018-ban jött ki a hamvába holt Csillagkapu: Catherine. Azért nem bánnám, ha az eredeti féregjáratot követve láthatnánk egy újabb mozifilmet is...