Ami egyszer már bevált, az másodjára is kelendő lesz – szól a régi mondás, ami nem csupán a kereskedők, de a filmkészítők számára is az egyik legfontosabb alapszabályt jelenti. Ennélfogva évente több alakalommal is találkozhatunk különböző, nagy sikerű produkciók második, harmadik, negyedik és kitudjahanyadik folytatásával.

Most éppen egy 1995-ös science fiction, A lény van soron, amelynek – egyelőre – második része, nemes egyszerűséggel csak A lény 2-nek keresztelt utódja borzolja a nézők idegrendszerét.

Mivel az eredeti filmben a szereplők töredéke maradt életben, a magyar származású rendező, Peter Medak (Rómeó vérzik) csupán két túlélőre, Michael Madsenre és a címszereplőt játszó, igencsak formás ex-modellre, Natasha Henstridge-re számíthatott.

Az emberiség már hosszú azon morfondírozik, hogy vajon milyen módon tudna eljutni a Marsra. Nos, ez az álom most valóra vált – csak az a baj, hogy rémálomként folytatódott!

Az első Mars-expedíció tagjaként egy amerikai szenátor jóképű fia (Justin Lazard) lép a vörös homokra, majd kitűzi a csillagos-sávos lobogót és nemsokára vissza is tér a Földre – otthon azonban furcsa változásokat vesz észre magán. Rohamok törnek rá és fékezhetetlen vággyal veti magát a szebbnél-szebb nők után, hogy aztán a szerelmi légyott végeztével nem mindennapi módon búcsúzzon el tőlük.

Már gondolhatjuk, hogy problémák vanna, ugyanis, mint később kiderül, Ross nem véletlenül viselkedik így, hiszen a sivatagbolygóról a DNS-ébe ékelődve hazahozta a világ leggyilkosabb vírusát.

A veszélyre egy tudós, Dr. Baker (Marg Helgenberger) ébred rá leghamarabb és a laborban az első rész Siljéhez teljesen hasonló, de emberi génekkel „szelídített” lényt, név szerint Eve-t (Henstridge) klónoz ki. Eve szerepe lenne az új támadó megfékezése. De vajon a tetsében lévő emberi gének felül tudnak-e kerülni a benne szunynadó idegen lény gyilkos ösztönein…?

A lény 2. augusztus 27-től támad a balassagyarmati Madách Filmszínházban.

(1998, Nógrád Megyei Hírlap)

A kilencvenes évek közepén egyedi science fiction filmként indult a messziről jött idegen története és egész szép sikert ért el a közönség köreiben - elsősorban az újonc Natasha Henstridge testi adottságainak köszönhetően. Így persze a folytatás sem maradhatott el, amiből azonban az ismert színészek jó része - illetve a megbízhatóan felépített történet - már hiányzott. A lény 2. a nézők, kritikusok és mozipénztárak előtt is elhasalt, két további, kierőszakolt folytatása pedig már a tévében próbálkozott visszatérni - ám a hollywoodi középszerre specializálódott sztori-fekete lyuk egy évtized után a sötét mélyűrbe szippantotta a szebb jövőre szánt földönkívüli leányzót...

Hééé, Quentin!

Bizisten, soha nem gondoltam volna, hogy ennyire jól lehet pötyögtetni erre a Pulp Fiction albumra!

Éppen most cseréltem CD-t a gépben – úgy figyuszolj ide, hogy Hanséktól A sziklát hagytam félbe, mégpedig az In the Tunnels kellős közepén! –, hogy hangolódjak egy kicsit, mielőtt hozzákezdenék  a Jackie Brownhoz. Aztán jött is egyből a „Whose motorcycle is this?” – „It's a choppe'” – „Whose chopper is this?” – „It's Zed 's” – „Who's Zed?” – „Zed' s dead, baby... Zed's dead!” – kombináció Bruce-szal, hogy egy félpillantás múlva már utazzak is egy jót a Bullwinkle Part II. hullámain... Hoppsza! Most már Chuck Berry danolássza a You Never Can Tell-t, úgyhogy Travolta után szabadon Twix-be állítom az ujjaimat a szemem előtt és ropok egy keveset a szobában, mielőtt a főszerkesztő rámborítaná a berendezést...

Na, oké! Szóval, Quentin! Félre a hatásteremtő dumával, fordítsuk komolyra a szót! Mivel a fu-val kezdődő és cking-ra végződő szavakat úgyis kikorrektúrázzák az anyagból, inkább hagyjuk a fenébe őket és beszéljünk erről a Jackie Brown nevezetű nőszemélyről. Nos, nem rossz anyag, nem rossz, azt meg kell hagyni! A jóöreg Elmore Leonard király pasas: ír egy húzós kis krimit Rum Punch címmel, te meg az iránta való tiszteletből egy cseppet megcibálod a sztorit, áttuningolod a párbeszédeket, meg összecsődíted a jó arcokat, akik még ingyen is végighallgatnák a másfél órásra rövidített rendezői instrukcióidat. Oké, persze itt van Bob meg Sam, akik nélkül el sem lehet képzelni ezt az egész balhét, poénból beszáll még  Bridget meg Mike és hogy a tegnapi sztárokat se hagyjuk ki, szólsz Pamnek meg Bob Forsternek, aki már baromi régen – kábé húsz éve – nem kapott testre szabott, pofás kis szerepet.

Idd a kólát nyugodtan, én majd szövegelek helyetted is!... Szóval, adva van ez a Jackie Brown, akit Pam játszik. Jackie ugyebár egy sima kis stewie, aki csak úgy jön-megy a levegőben egy lepusztult társaság utasszállítóján. Jön, megy, áthoz egy kis ezt-azt a határon: néha egy kis piát vagy emlékpólót, néha meg egy pár tízezer dolcsit Ordellnek – aki ugyebár Sam –, a fegyverkereskedőnek. Na most: egyszer csak elcsípik őt a zsaruk, név szerint a Michael Keatonék, akik tudják ám, hogy kivel üzletel ez a Jackie és alkut ajánlanak neki: játssza a kezükre Ordellt és akkor esetleg kevesebbet kell lehúznia a sitten. Időközben persze egy nyugis öregróka, Max Cherry – tudod: Robert Forster –, az óvadékügynök kihozza Jackie-t a fogdából és aztán egész jól összehaverkodik vele. Annyira jól, hogy közösen kieszelnek egy fifikás kis tervet, aminek az lenne a végeredménye, hogy zsebre vágnak félmillkót Ordell pénzéből.

Igen ám, de Ordellnek van egy haverja, a Louis Gara – isten bizony, Bob De Niro még sohasem volt ilyen szuperül idióta –, meg egy Melanie nevű csaja, akit a Bridget Fonda domborít bikiniben. Nna, ők ketten is elgondolkoznak egy picinyeg a dolgok állásán és a Melanie csaj megpróbálja rávenni a Louist, ők ketten is csinálják meg a maguk kis balhéját.

Naszóval: a végeredmény az, hogy mindenki ráhajt a Mehhikóból átcsempészendő ötszázezerre. Átverés jobbról, átverés balról, de vajon ki sétál el a táskányi suskával, hmm?

Oké, Quentin, te tudod, mi a vége. Én is tudom, de én meg úgyse' mondom el.

Szóval, most két és fél órába sűrítettél bele egy amolyan Tarantinós sztorit: laza dumák, egyéni arcok, meghökkentő szituk, ahogy azt megszoktuk tőled. Hiszen ez a védjegyed. Ezekben te vagy a király, te vagy a nagymenő, te vagy az ist... Oké-oké, mondom a lényeget is. Szó, ami szó, ha őszinte akarok lenni, kifinomult egy film, de tényleg, most a pergő cselekmény helyett sokkal több időt szánsz a sztori kibontakoztatására és sokkalta árnyaltabbak a jellemek kidolgozása is, nem ugrasz egyik időből a másikba, hanem szépen egy síkon bontakoztatod ki a cselekményt. A jellemrajzok nagyok jók, amikre persze rátesznek egy jó nagy lapáttal a kitűnő színészeid is: Pam érzelmes, de kőkemény, Forster nagyon nyugodt és nagyon laza, Sam utálnivalóan jó, Bob meg zseniális, ahogy szokott. De...

De… Na, oké, látom, most felkaptad azt a karakteres álladat. De: a mellett, hogy nagyon jó a film, egy kicsit átejted a rajongókat, hiszen csupán az utolsó fél órában dobod be azokat a jellegzetesen Quentines trükkjeidet. Sebaj, ez nem nagy gond, hiszen tudjuk, hogy te soha nem hagysz cserben bennünket.

Nnna, kösz Quentin, jól eldumáltunk. Mit szólnál, ha leugranánk ide a sarokra és beburkolnánk egy-egy Le Big Macet? Rendicsek? Oké. Addig is elmesélem egy ötletemet, ami szerintem – hangsúlyozom: szerintem – nagyon szupi kezdés lenne az új filmedhez.

Tudod, volt az a B-kategóriás film ötvenhétből, az a Sikító szöszik a démonkirálynő testőreinek barlangjában, amit te is láttál vagy harmincötször. Nna, abban volt az a rész a harmicnegyedik percben, amikor az a bárdos pasas, aki a legelején olyan három és fél másodpercig tűnt fel a háttér tömegjelenetének jobb szélén, a kínzópad mellett...

(1999, VOX)