Hát, emberek, megmondom teljesen őszintén, amikor megnéztem Tony Kaye bemutatkozó filmjét, az Amerikai história X-et, valami olyat éreztem, mint abban a percben, amikor döbbenten felálltam a Közönséges bűnözők vetítésének a legvégén. Akkor azt motyogtam magamban, hogy ilyen eszméletlenül csavaros és frappáns történetet még életemben nem láttam. Az X esetében is valami hasonlót éreztem, de akkor a megdöbbenéstől szóhoz sem tudtam jutni, csak némán lestem a végefőcím lassan felfelé osonó sorait. Eltelt egy pár perc, mire összeszedtem magam és rogyadozó léptekkel kikászálódtam a sorok közül.

Az azóta eltelt időben sokat gondolkoztam a filmen és mindig ugyanoda jutottam vissza: akármelyik produkció nyeri is az idei Oscar-díjat, a méltatlanul csak egy szoborra jelölt Amerikai história X az idei év legjobb alkotása!! Még azt is meg merem kockáztatni, hogy elhalássza az évtized legmegrázóbb alkotásának járó elismerést Steven Spielberg Schindler listája elől !

Tony Kaye ugyanis, aki eddig elsősorban a reklám- (Nike, Volkswagen, Volvo) és videoklip-szakmában (Soul Asylum: Runaway Train) szerzett hírnevet magának, ezzel a bemutatkozásával mindenkit kiütött a ringből. Az Amerikai história X ugyanis egy stílusos, kegyetlenül realista, illuziómentes tükör az erőszak, a gyűlölet és az emberi aljasság mosolygó álarca számára, egy olyan remekmű, amely remélhetőleg még nagyon sok vitát kiváltva előbb-utóbb a kötelező vizuális olvasmányok közé kerül majd!

Főszereplője egy testvérpár. Derek Vinyard (Edward Norton félelmetesen zseniális!) az átlagtól intelligensebb, mások vezetésére képes fiatal srác – és neonáci. Öccse, Danny (még sohasem volt ilyen jó: Edward „John Connor” Furlong), aki mindenben követi bátyját, az erőszakos Derek gyerekkori megfelelője. Az egyik éjszaka fekete fiatalok próbálják feltörni a fiúk autóját, mire a náci jelekkel teletetovált Derek kilép az ajtón én kegyetlen hidegvérrel lelövi a tolvajokat. A gyilkosságért három év börtönt kap és amikor kilép a kapun, valahogy teljesen más emberként kerül vissza a családjához.

A történet tulajdonképpen csak ennyi. Az operatőri munkát is végző Tony Kaye azonban remek módon meséli el nekünk a teljes történetet: fekete-fehér visszaemlékezésekben látjuk,  tulajdonképpen mi is volt az, ami Dereket és testvérét a nácizmus felé vitte. Megtudjuk, hogy apja tűzoltó volt és a fekete negyedben egy égő ház oltásakor teljesen ok nélkül lőtték le. Megismerhetjük a fiúk anyját, Dorist (Beverly D’Angelo), aki kétségbeesett erővel próbálja egybetartani széthulló családját és a szeretet jegyében még azt is elnézi fiainak, hogy a skinheadek közé tartoznak. A múltbeli pillanatképekben feltűnik a helyi náci mozgalom öltönyös elindítója, Cameron Alexander (Stacy Keach annyira alávaló, hogy legszívesebben szétverné őt az ember), aki a befolyásolásra alkalmas fiatal fiúkból Derek segítségével rettegett bandát szervez.

Kaye remekül variálja ezeket a múltbéli eseményeket a Derek visszatérése után történtekkel: a néző az időben vissza-visszautazva megrázó képekben ismerkedhet meg a valósággal: a náci eszmék emberellenességével, az erőszak hiábavalóságával és azzal az önámítással, amely Dereket és öccsét is a fanatizált, ész nélkül pusztító bőrfejűek közé vitte.

A filmről hosszú odalakat lehetne megtölteni, de Edward Norton megdöbbentő játékának, a rendező remek stílusának, a David McKenna által írt forgatókönyv sorainak hosszas elemzése sem tudná megfelelően érzékeltetni az Amerikai história X jelentőségét.

A filmet egyszerűen látni, érezni és átérezni kell, mert az általa bevitt, fájdalmas ütések mindenki csontját ugyanúgy összezúzzák! Hiszen ez a radikális, néhol erőszakos, de mindvégig hiteles mozi nem csupán a nyugis hétköznapjaink perifériáján tomboló faji ellentétekről, hanem mirólunk és az általunk értelmetlenül kegyetlenné tett világról is szól…

…és talán ahhoz is hozzájárul, hogy egy szép napon ne lesütött szemmel, hanem büszke tekintettel álljunk lelkiismeretünk képzeletbeli tükre előtt!!

(1999, VOX)

Kétség sem férhet hozzá, hogy számomra a filmtörténet egyik legmeghatározóbb és legjelentősebb műve a kipattintott Edward Norton zseniális átalakulásával! Sokkoló, letaglózó, ám mégis felemelő és reményt nyújtó mozi, ami képileg és zeneileg is tökéletesen kivitelezett és természetesen 10/10-es kategóriájú! Tony Kaye rendező 2020 óta tervezi egyfajta alkotói "folytatásként" az African History Y című filmet Djimon Hounsou főszereplésével, ám annak munkálatairól nem hallani újabb infókat.

Van-e olyan, aki szeretné visszaidézni a hetvenes évek trapéznadrággal, diszkózenével, csiricsáré ruhákkal színessé varázsolt világát? Ha van, ha nincs, az ifjú amerikai titán, Paul Thomas Anderson, a Boogie Nights című nagy visszhangot keltett és máris klasszikus-esélyesként emlegetett film készítője visszavisz minket két évtizeddel ezelőttre. Az ő olvasatában azonban nem a John Travoltától megszokott parkettkirály-történetet kapjuk kézhez. Anderson ugyanis – igen rendhagyó módon – a periféria, az akkori szexfilmipar kulisszatitkaiba vezeti be a nézőt.

A Boogie Nights azonban a várakozásokkal ellentétben nem egy kommersz, szenzációhajhász alkotás. Bizonyítja ezt a film premierje óta kapott három Oscar-jelölés, az amerikai külföldi újságírók Golden Globe-ja, a boszoni és a Los Angeles-i filmkritikusok díja!

Jack Horner (az újra sokat foglalkoztatott Burt Reynolds) hosszú évek óta dolgozik a szexfilmiparban. Tudja, hogy szakmai szempontból a végét járja, ezért utolsó dobásként újítással próbálkozik: elhatározza, hogy filmjeiben nem tömény akció, hanem az értelmes történet és a lélek is szerepet fog játszani. Éppen a megfelelő időben érkezik hozzá Eddie (Mark Wahlberg, azaz Marky Mark), akit a vidéki életéből menekülve hozza össze a sors a producerrel. A fiatalembert Horner rövidesen Dirk Digglerként mutatja be a szakma és a közönség számára. Az új sztár mellett természetesen megmarad a régi, szintén hangzatos neveket viselő csapat (William H. Macy, Julianne Moore, Heather Graham) is; a megújult, frissült stáb aztán teljesen megváltoztatja a filmipart. A hetvenes években teljesen övék a világ – egészen addig, amíg be nem köszönt a nyolcadik évtized…

A hiteles korképet festő, nézők és kritikusok által is elismert filmet július 3-tól vetíti a balassagyarmati Madách Filmszínház.

(1998 Nógrád Megyei Hírlap)