Göröghon olajfái alatt nem csupán hősök, de szenvedélyes és reménytelen (?) szerelmek is teremnek.

Operaáriákat danolászó, vidám olasz katonák a II. világháborúban? A hellén fövenyen ez is lehetséges. Néhány földrengést leszámítva eddig nem sok minden rázta meg a régi mondák ködéből felbukkant Kefalínia lakóinak életét. A nagy világégés csupán egy távoli hír a rádióból és még akkor is csak bosszantó kellemetlenség, amikor egyszer csak olasz csapatok csizmája alatt dübörögnek a kockakövek. A zenekedvelő Corelli kapitány (Nicolas Cage) és emberei azonban nem megszállóként, hanem a La Dolce Vita élharcosaiként érkeznek a városkába: talján módra barátságosak, életvidámak és persze nem vetik meg a gyönyörű hellén fehérszemélyeket sem. Corelli a helyi orvos, Dr. Iannis (John Hurtnek kijárna már egy Oscar) lányára, Pelagiara (Penelope Cruz) néz csillogó szemekkel – épphogy elkezdődő, csilingelő szerelmi dalukhoz azonban nemsokára a géppuskák zaja adja a ritmust…

A csatákban edződött John Toll (Szenvedélyek viharában, A rettenthetetlen, Az őrület határán) kamerája előtt gyönyörű képekben játszhatnak a színészek. Cruz görög szépségként is igéző, Doctoros Hurt maga a szikár, csakazértis hellén hazafiság, Capitano Cage a szenvedélyes vadságot és a lágy érzelmet vegyíti; a film titkos ásza azonban a náci tisztet játszó brit, David Morrissey (Ember a talpán, Hilary és Jackie): szinte megszólalnia sem kell, az arcjátéka elbeszéli, hogyan szippantja magába a pokol a legtisztább embereket is. Sajna, mellettük a görög ellenállót játszó Christian Bale karaktere rongyos Che Guevera-klónná süllyed.

Kedves, érzelmes, könnyed mediterrán humorral teli filmecske – kár, hogy a napsütötte mészkősziklák között nem csupán a görög partyizánok, hanem az európai szem számára ismerős, egyszer már látott Maléna-feeling is ott bujkál.

(2004, DVD Magazin)

Nic Cage szakmai élete legjobb éveit taposta, míg Penélope Cruz épp a nemzetközi belépőjének első perceiben járt a Corelli kapitány... idején. A spanyol színésznő karrierje odahaza és az amerikai filmgyárakban azóta is megbízható módon halad előre, míg Cage státusza úgy 2011 és a Boszorkányvadászat, illetve a Féktelen harag környéke óta kellemetlen hullámvasúton száguld és csupán néhány kisebb, minőségibb mozi - Joe, Mandy, Disznó, Reinfeld, Álmaid hőse, Longlegs és legújabban A szörfös - tolja fel az emelkedőn. A mediterrán romantika már rég a múlté, de talán a Madden címszerepének vastag maszkja mögül - David O. Russell rendező és Christian Bale segítségével újra visszajátssza magát a hollywoodi vidámpark csúcsára.

Nnna, semmit nem öregszik ez a brucevillisz. A haja hullik rendesen, az szent, de hiába múlt el negyvenhárom és hiába lökdösik őt hátulról az ifjoncabb pistolero-jelöltek, ez a tökös fickó csak nem ereszti ki a kezei közül a géppuskát. Hiába minden, Bruce bátyót már lerobbantani sem lehet a töltényhüvelyekből emelt akciótrónusáról. Arnie és Sly suttyomban már a nyugdíjas évekre kuporgatják a filléreiket, Jean-Claude meg Seagal pedig lényegtelen pufogtatós filmecskékre pazarolják az energiájukat. Egyszóval, Bruce van egyedül a hadsz0ntéren, hogy egyszálmagában, szakadt- és valószínűleg atombiztos trikója mögé bújva feszítsen a golyózáporban.

Nos, mielőtt azonban Bruce-unk az ősz folyamán az Armageddonban minálunk is bemutatná, hogyan kell néhány aprócska űrbéli szikladarabot szétharapni, egy nem kevésbé csillagászati moziban kapja magára kedvenc gazellabőr zekéjét: ez itten, kérem szépen, A kód neve: Merkúr!

Bruce, mint ahogy már ezidáig is jópárszor, egy kissé borostás, zaklatott lelkiállapotban leledzik, szóval már megint hozza az  „a francnak kellett már ma is életben maradnom!”-stílusú, áporodott szagú, másnapos hangulatát. Szó se róla, láttuk őt már ilyennek – hát persze, hiszen Demin, a szájharmónikán és a Gusztáv-mintára fésült loboncon kívül ez a negyedik, ami jól mutat rajta/mellette –, mégpedig a legnagyobb sikerfilmjeiben. Most csupán az a különbség, hogy Bruce más néven és más beosztásban szerepel a főcímlistán. A kód neve: Merkúr-ban Art Jeffriesként egy leroggyant FBI-ügynököt alakít.

A Pentagon nagyagyú programozói létrehoznak egy szupertutiul fenomenális kódrendszert, amelyet a világban kavargó szupertitkos infóik védelmére használnak. Mivel más frappáns ötletük nem támad, a kódot, mint megoldandó feladvány legvégső tesztelésként egy rejtvényújságba rakják be, aztán kényelmesen hátradőlnek és várják, hátha akad egy zseniális fickó, aki a megfejtéssel bejelentkezik a külön az erre a célra fenntartott telefonon. Embereink fennsőbbséges vigyorral az arcszerkezetükön malmozgatnak az ujjaikkal, amikor hirtelenjében megszólal a telefon: a vonal túlsó végén pedig egy Simon nevű, kilencéves kisfiú (Miko „Kedvencek temetője” Hughes) jelentkezik! Mivel Dustin Hoffmantól már tudjuk – Ki kezd, ki a kezdő? –, hogy kit nevezhetünk autistának, rögtön rájövünk, hogy a kissrác is eme csoport tagjai közé tartozik. Mindennapjait a saját maga által emelt szabályok és egyéni rituálék szabják meg, ugyanúgy, mint Raymond „Rainman” Babbit esetében. És éppen ezek, amik a külvilág szeme elől elrejtik szabályosan zseniálisnak mondható képességeit, például azt, amelyikkel lazán megfejti a pentagonos öltönyösök fifikásnak szánt rejtvényét.

Szegény Simon, nem is gondolja, hogy ártatlan belföldi hívásával mi mindent zúdít a nyakába. Nemsokára egy titkosügynök tör be a házukba éppen azért, hogy lepuffantsa az ártatlan fiút. Persze nem kell sokáig aggódnunk érte, hiszen nemsokára teljes szélességében Art Jeffries veti magát a filmvászonra, hogy mellével a golyókat felfogva, két markában pisztolyt szorongatva, vadul csücsörítve szétlyuggatja a rájuk törő sötétöltönyösöket, akiket még az sem ment Bruce dühétől, hogy vezérükként a most megint gonoszul néző Alec Baldwin tűnik fel...

Brucevillis azért megdolgozik a pénzéért – ami nagyjából a húszmillió dolcsis határ körül mozog –, de igazándiból nem tud John McClane magasságba emelkedni, hiszen ügynökös filmje sajna történeténél és visszafogott ötletességénél fogva nem túlságosan emelkedik ki a langyos középkategória fürdővízéből. Vegyük úgy, hogy A kód neve: Merkúr egy gyors kis bemelegítés a legújabb nagy durranás, az Armageddon előtt. Volt jobb, Mr. Nagyágyú!

(1999, VOX)

Miko Hughes még csak 3 éves volt, amikor a sírból visszatérve terrorizálta a családját a Kedvencek temetőjében, majd egy esztendőre rá nemi felvilágosítást tartott a későbbi, bizonytalan identitású generációknak az Ovizsaruban. Ezek a szerepek elegendő belépőnek bizonyultak számára a kilencvenes évek kölyökszerepeihez - így Brucebá mellett is remekül kódolt alig 11 évesként -, a kor egyik legfoglalkoztatottabb gyerekszínészévé téve a fiatal tehetséget. Idővel persze csökkent a felkérések száma - a Trópusi viharban nincs is feltüntetve a neve -, hosszú időszakok teltek el egy-egy alakítása között. Mára, hogy lassan a 40-et tapossa, újra megtalálta az álomgyár, féltucatnyi mozija van gyártás alatt. Vajon véletlen, hogy majdnem mindegyik a horror vagy thriller zsáner képviselője?