Van-e olyan, aki szeretné visszaidézni a hetvenes évek trapéznadrággal, diszkózenével, csiricsáré ruhákkal színessé varázsolt világát? Ha van, ha nincs, az ifjú amerikai titán, Paul Thomas Anderson, a Boogie Nights című nagy visszhangot keltett és máris klasszikus-esélyesként emlegetett film készítője visszavisz minket két évtizeddel ezelőttre. Az ő olvasatában azonban nem a John Travoltától megszokott parkettkirály-történetet kapjuk kézhez. Anderson ugyanis – igen rendhagyó módon – a periféria, az akkori szexfilmipar kulisszatitkaiba vezeti be a nézőt.

A Boogie Nights azonban a várakozásokkal ellentétben nem egy kommersz, szenzációhajhász alkotás. Bizonyítja ezt a film premierje óta kapott három Oscar-jelölés, az amerikai külföldi újságírók Golden Globe-ja, a boszoni és a Los Angeles-i filmkritikusok díja!

Jack Horner (az újra sokat foglalkoztatott Burt Reynolds) hosszú évek óta dolgozik a szexfilmiparban. Tudja, hogy szakmai szempontból a végét járja, ezért utolsó dobásként újítással próbálkozik: elhatározza, hogy filmjeiben nem tömény akció, hanem az értelmes történet és a lélek is szerepet fog játszani. Éppen a megfelelő időben érkezik hozzá Eddie (Mark Wahlberg, azaz Marky Mark), akit a vidéki életéből menekülve hozza össze a sors a producerrel. A fiatalembert Horner rövidesen Dirk Digglerként mutatja be a szakma és a közönség számára. Az új sztár mellett természetesen megmarad a régi, szintén hangzatos neveket viselő csapat (William H. Macy, Julianne Moore, Heather Graham) is; a megújult, frissült stáb aztán teljesen megváltoztatja a filmipart. A hetvenes években teljesen övék a világ – egészen addig, amíg be nem köszönt a nyolcadik évtized…

A hiteles korképet festő, nézők és kritikusok által is elismert filmet július 3-tól vetíti a balassagyarmati Madách Filmszínház.

(1998 Nógrád Megyei Hírlap)

Két csupasz test fonódik össze szenvedélyesen a tusoló alatt.

De ez még nem minden! A meleg víz lágyan szétterül a hűvös falicsempén, miközben a felszálló, lassan oszladozó gőzpamacsokat romantikus zene borzolja. A cirógató cseppekben hulló víz lecsordogál az ölelkező pár bizsergő bőrén és a fürdőszobai szerelvények engedelmesen meghajlanak az izgató, túlfűtött erotika hatására. Remek. A tökéletesen idilli hangulatot még az sem tudná megzavarni, ha hirtelen Cousteau kapitány búvárszemüveges arca bukkanna fel a lefolyóból.

Ugyan, kérem, ilyen jelenetet bármelyik közép-európai művészfilmben láthatott már az ember dögivel. Míg az idevalósi nézők egy hasonló akció alkalmával cöccögve húzzák el a szájukat, addig az Ígéret Földjének lakosai odaát pirulva hunyják le a szemüket és prűd sikkantással rohannak ki a konyhába egy-egy hasonló akció alkalmával. Ők ugyanis hivatalosan minden szabadosságtól és erotikus kilengéstől elhatárolják magukat.

Pedig, ha a T-Hölgyek, Urak jobban átpillantanának a gőzfelhőn, észre vennék, hogy a fülledt és csábító zuhanyakrobata nem más, mint kedvenc látványosságunk: Sharon Stone. A férfiú pedig, aki magából kivetkőzve és önfeledt örömmel a szőke szexördögöt gyurmázza: az acélkemény Sylvester Stallone!

A csupasz és összegabalyodott testek képe imponáló – mondhatni: ínycsiklandozó. De óhatatlanul befészkeli magát az ember agyába az a pici, villásfarkú, patás és aprószarvas kis lény, aki folytonosan csak azt duruzsolja a fülünkbe, hogy vigyázz, itt valami trükk rejtőzik! Most mi van? Sly, a lefutott macho man és a sikertelen humorista szerepek után újfajta figuraként, mint háromdimenziós Playgirl-poszter szándékozik filmjeiben funkcionálni vagy esetleg Marky Markot próbálja meg a Calvin Klein alsógatya-reklámokból kipenderíteni? A producerek esküsznek az előbbire és arra, hogy favoritjuk ezzel az arculattal egy újfajta közönséghez szól. Meglehet, de akkor az is valószínű, hogy A Pusztító forgatásáról véletlenül elcsent (?!) és a világsajtót nagy dirrdurral bejárt, az olasz csődört a legteljesebb valóságában ábrázoló, dekoratív képek az új imázs bevezető mozzanatai voltak.

Akkor most az Elemi ösztön újabb változatáról van szó? Szerencsére nem, mert a fenti jelenet csak néhány percig borzolja a hormonokat és Stallone-nak sincs még arra szüksége, hogy öreg korára holmi izomfeszegető pózolással keresse meg a betevőt. Helyette maradt a megszokott stílusánál és a bombaszakértő (jaj, már megint egy újabb?) Ray Quicket játssza. Társul hozzá Sharon Stone is, mint a rejtélyes-titokzatos May Munro és James Woods a gonosz Ned Trent szerepében.

Sztori: köztudott, hogy a CIA kötelékébe csupa márványból faragott állkapcsú, marcona harcos tartozik. Ha megbízatásuk van, ők nem tétováznka: odalépnek, odasóznak és odalőnek minden teketória nélkül, ahová a parancs megszabja nekik. Lelkizésre, filózásra egyáltalán nincs szükségük. Hisszük mi!

Ray Quicknek, a profi tűzijáték-specialistának a soron következő bevetése alkalmával azonban nem fűlik a foga a kiszemelt terepjáró felrobbantásához, amikor meglátja, hogy gyerekek is vannak az utasok között. Természetesen az akció lefújása mellett dönt, de társa, Ned Trent nem hagyja ennyiben, mert számára a küldetés elvégzése a legfontosabb. És amíg Quick lélekszakadva rohan, hogy hatástalanítsa a robbanószerkezetet, Trent szívfájdalom nélkül, egyetlen gombnyomással lángoló tűzlabdává változtatja az autót.

Fel is út, le is út. A kollégák gyors pofozkodás után szétválnak, majd néhány év elteltével egy szőke nő jóvoltából ismét találkoznak – de ellenségekként!

A szőkeség pedig May Munro, akit kisgyermekkora óta csak az motivál, hogy a szeme láttára t legyilkolt szüleit megbosszulja. Abosszút azonban csak vérrel tudja beteljesíteni, mégpedig a tettet elkövető Leon família vérével. Célpontja az idősödő apa, Joe Leon (Rod Steiger) és sármos fia, Tomas (Eric Roberts), akik elintézéséhez a robbantás-specialista Quick segítségét kéri. Telefonon keresi meg a férfit, aki először húzódozik a dologtól, majd egyre inkább May hatása alá kerülve végülis igent mond. A nő meghatározott időpontokban telefonon adja az utasításait, Ray-jel személyesen nem is találkozik. Mégis, egy idő után különös szövetség alakul ki közöttük, ami annyira elmélyül, hogy később óhatatlanul is egymás karjába omlanak…

Belép azonban a játszmába az elfelejtett CIA ex-ügynök Trent is, mégpedig a rosszak oldalán: Leonék tanácsadójaként és a családi gyilkolóbrigád főnökeként kerül összetűzésbe Munróékkal. Sűrűsödnek az események: miközben Quick aprólékosan megtervezett munkával hozzálát az ellenség felszámolásához, May ravasz húzásokkal a két oldal között kezd el ingázni. Az új felállásban bizonytalanná válik a dolgok alakulása: a nőnek valóban Quick segítségére van szüksége vagy csak egy jól kitalált, összetett csapdába akarja becsalogatni az ügy összes résztvevőjét?

A perui származású filmrendezőnek, Luis Llosának a Lopakodók után A specialista volt a második igazán nagy filmje, amit nagy hollywoodi stúdiók nagy sztárjaival forgatott le. Stallone és Stone hozzák a tőlük megszokott stílust, de játékuk elmarad James Woods hideg és szenvtelen Trentje mögött. Woods, mint már annyiszir, most is bizonyítja, hogy nála sötétlelkűbb, úriasan könyörtelenebb gazembert még nem hordott hátán a Föld. Ironikus humora üdítő kivétel a manapság divatos pszichopata őrültek között.

Akció ide-oda, tény, hogy A specialista nem tartozik az elsöprő lendületű Stallone-filmek közé. Hangvétele mindvégig megmarad a Sly-Quick játékára és szerepére jellemző figyelgető, melankolikus hangulatnál. Ez nem lehet teljesen véletlen, hiszen annak a férfinak, aki egyszer Sharon Stone hátát is szappanozta, már nem szolgálhat új izgalmakkal az élet!

(1995, Cinema Video)