Ami egyszer már bevált, az másodjára is kelendő lesz – szól a régi mondás, ami nem csupán a kereskedők, de a filmkészítők számára is az egyik legfontosabb alapszabályt jelenti. Ennélfogva évente több alakalommal is találkozhatunk különböző, nagy sikerű produkciók második, harmadik, negyedik és kitudjahanyadik folytatásával.

Most éppen egy 1995-ös science fiction, A lény van soron, amelynek – egyelőre – második része, nemes egyszerűséggel csak A lény 2-nek keresztelt utódja borzolja a nézők idegrendszerét.

Mivel az eredeti filmben a szereplők töredéke maradt életben, a magyar származású rendező, Peter Medak (Rómeó vérzik) csupán két túlélőre, Michael Madsenre és a címszereplőt játszó, igencsak formás ex-modellre, Natasha Henstridge-re számíthatott.

Az emberiség már hosszú azon morfondírozik, hogy vajon milyen módon tudna eljutni a Marsra. Nos, ez az álom most valóra vált – csak az a baj, hogy rémálomként folytatódott!

Az első Mars-expedíció tagjaként egy amerikai szenátor jóképű fia (Justin Lazard) lép a vörös homokra, majd kitűzi a csillagos-sávos lobogót és nemsokára vissza is tér a Földre – otthon azonban furcsa változásokat vesz észre magán. Rohamok törnek rá és fékezhetetlen vággyal veti magát a szebbnél-szebb nők után, hogy aztán a szerelmi légyott végeztével nem mindennapi módon búcsúzzon el tőlük.

Már gondolhatjuk, hogy problémák vanna, ugyanis, mint később kiderül, Ross nem véletlenül viselkedik így, hiszen a sivatagbolygóról a DNS-ébe ékelődve hazahozta a világ leggyilkosabb vírusát.

A veszélyre egy tudós, Dr. Baker (Marg Helgenberger) ébred rá leghamarabb és a laborban az első rész Siljéhez teljesen hasonló, de emberi génekkel „szelídített” lényt, név szerint Eve-t (Henstridge) klónoz ki. Eve szerepe lenne az új támadó megfékezése. De vajon a tetsében lévő emberi gének felül tudnak-e kerülni a benne szunynadó idegen lény gyilkos ösztönein…?

A lény 2. augusztus 27-től támad a balassagyarmati Madách Filmszínházban.

(1998, Nógrád Megyei Hírlap)

A kilencvenes évek közepén egyedi science fiction filmként indult a messziről jött idegen története és egész szép sikert ért el a közönség köreiben - elsősorban az újonc Natasha Henstridge testi adottságainak köszönhetően. Így persze a folytatás sem maradhatott el, amiből azonban az ismert színészek jó része - illetve a megbízhatóan felépített történet - már hiányzott. A lény 2. a nézők, kritikusok és mozipénztárak előtt is elhasalt, két további, kierőszakolt folytatása pedig már a tévében próbálkozott visszatérni - ám a hollywoodi középszerre specializálódott sztori-fekete lyuk egy évtized után a sötét mélyűrbe szippantotta a szebb jövőre szánt földönkívüli leányzót...

Hééé, Quentin!

Bizisten, soha nem gondoltam volna, hogy ennyire jól lehet pötyögtetni erre a Pulp Fiction albumra!

Éppen most cseréltem CD-t a gépben – úgy figyuszolj ide, hogy Hanséktól A sziklát hagytam félbe, mégpedig az In the Tunnels kellős közepén! –, hogy hangolódjak egy kicsit, mielőtt hozzákezdenék  a Jackie Brownhoz. Aztán jött is egyből a „Whose motorcycle is this?” – „It's a choppe'” – „Whose chopper is this?” – „It's Zed 's” – „Who's Zed?” – „Zed' s dead, baby... Zed's dead!” – kombináció Bruce-szal, hogy egy félpillantás múlva már utazzak is egy jót a Bullwinkle Part II. hullámain... Hoppsza! Most már Chuck Berry danolássza a You Never Can Tell-t, úgyhogy Travolta után szabadon Twix-be állítom az ujjaimat a szemem előtt és ropok egy keveset a szobában, mielőtt a főszerkesztő rámborítaná a berendezést...

Na, oké! Szóval, Quentin! Félre a hatásteremtő dumával, fordítsuk komolyra a szót! Mivel a fu-val kezdődő és cking-ra végződő szavakat úgyis kikorrektúrázzák az anyagból, inkább hagyjuk a fenébe őket és beszéljünk erről a Jackie Brown nevezetű nőszemélyről. Nos, nem rossz anyag, nem rossz, azt meg kell hagyni! A jóöreg Elmore Leonard király pasas: ír egy húzós kis krimit Rum Punch címmel, te meg az iránta való tiszteletből egy cseppet megcibálod a sztorit, áttuningolod a párbeszédeket, meg összecsődíted a jó arcokat, akik még ingyen is végighallgatnák a másfél órásra rövidített rendezői instrukcióidat. Oké, persze itt van Bob meg Sam, akik nélkül el sem lehet képzelni ezt az egész balhét, poénból beszáll még  Bridget meg Mike és hogy a tegnapi sztárokat se hagyjuk ki, szólsz Pamnek meg Bob Forsternek, aki már baromi régen – kábé húsz éve – nem kapott testre szabott, pofás kis szerepet.

Idd a kólát nyugodtan, én majd szövegelek helyetted is!... Szóval, adva van ez a Jackie Brown, akit Pam játszik. Jackie ugyebár egy sima kis stewie, aki csak úgy jön-megy a levegőben egy lepusztult társaság utasszállítóján. Jön, megy, áthoz egy kis ezt-azt a határon: néha egy kis piát vagy emlékpólót, néha meg egy pár tízezer dolcsit Ordellnek – aki ugyebár Sam –, a fegyverkereskedőnek. Na most: egyszer csak elcsípik őt a zsaruk, név szerint a Michael Keatonék, akik tudják ám, hogy kivel üzletel ez a Jackie és alkut ajánlanak neki: játssza a kezükre Ordellt és akkor esetleg kevesebbet kell lehúznia a sitten. Időközben persze egy nyugis öregróka, Max Cherry – tudod: Robert Forster –, az óvadékügynök kihozza Jackie-t a fogdából és aztán egész jól összehaverkodik vele. Annyira jól, hogy közösen kieszelnek egy fifikás kis tervet, aminek az lenne a végeredménye, hogy zsebre vágnak félmillkót Ordell pénzéből.

Igen ám, de Ordellnek van egy haverja, a Louis Gara – isten bizony, Bob De Niro még sohasem volt ilyen szuperül idióta –, meg egy Melanie nevű csaja, akit a Bridget Fonda domborít bikiniben. Nna, ők ketten is elgondolkoznak egy picinyeg a dolgok állásán és a Melanie csaj megpróbálja rávenni a Louist, ők ketten is csinálják meg a maguk kis balhéját.

Naszóval: a végeredmény az, hogy mindenki ráhajt a Mehhikóból átcsempészendő ötszázezerre. Átverés jobbról, átverés balról, de vajon ki sétál el a táskányi suskával, hmm?

Oké, Quentin, te tudod, mi a vége. Én is tudom, de én meg úgyse' mondom el.

Szóval, most két és fél órába sűrítettél bele egy amolyan Tarantinós sztorit: laza dumák, egyéni arcok, meghökkentő szituk, ahogy azt megszoktuk tőled. Hiszen ez a védjegyed. Ezekben te vagy a király, te vagy a nagymenő, te vagy az ist... Oké-oké, mondom a lényeget is. Szó, ami szó, ha őszinte akarok lenni, kifinomult egy film, de tényleg, most a pergő cselekmény helyett sokkal több időt szánsz a sztori kibontakoztatására és sokkalta árnyaltabbak a jellemek kidolgozása is, nem ugrasz egyik időből a másikba, hanem szépen egy síkon bontakoztatod ki a cselekményt. A jellemrajzok nagyok jók, amikre persze rátesznek egy jó nagy lapáttal a kitűnő színészeid is: Pam érzelmes, de kőkemény, Forster nagyon nyugodt és nagyon laza, Sam utálnivalóan jó, Bob meg zseniális, ahogy szokott. De...

De… Na, oké, látom, most felkaptad azt a karakteres álladat. De: a mellett, hogy nagyon jó a film, egy kicsit átejted a rajongókat, hiszen csupán az utolsó fél órában dobod be azokat a jellegzetesen Quentines trükkjeidet. Sebaj, ez nem nagy gond, hiszen tudjuk, hogy te soha nem hagysz cserben bennünket.

Nnna, kösz Quentin, jól eldumáltunk. Mit szólnál, ha leugranánk ide a sarokra és beburkolnánk egy-egy Le Big Macet? Rendicsek? Oké. Addig is elmesélem egy ötletemet, ami szerintem – hangsúlyozom: szerintem – nagyon szupi kezdés lenne az új filmedhez.

Tudod, volt az a B-kategóriás film ötvenhétből, az a Sikító szöszik a démonkirálynő testőreinek barlangjában, amit te is láttál vagy harmincötször. Nna, abban volt az a rész a harmicnegyedik percben, amikor az a bárdos pasas, aki a legelején olyan három és fél másodpercig tűnt fel a háttér tömegjelenetének jobb szélén, a kínzópad mellett...

(1999, VOX)

Nagyon ritka az az eset, amikor egy friss, nem túl nagy hírveréssel beharangozott film nem csupán pillanatok alatt bombasikerré, de rövid időn belül körülrajongott kultuszmozivá is válik. Jónéhány évvel ezelőtt ilyen mozi volt a Ponyvaregény vagy nemrégiben A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső. Most eljött az idő, hogy idehaza is megismerkedjünk az utóbbi hónapok egyik legfergetegesebb sikerével, a már most klasszikusként emlegetett Mátrix-szal.

A Wachowski tesók, Larry és Andy ezidáig csupán a Bérgyilkosok forgatókönyvével és a Fülledtség című remek kis krimivel bizonyították a tehetségüket: a szuperakciómozik producerkirálya, Joel Silver – Die Hard-sorozat – újabb bizonyítási lehetőséget kínált fel számukra... Wachowski pedig éltek a lehetőséggel.

Az ezredforduló előtt vagyunk, amikor Neó (Keanu Reeves bombaformában), a hacker azzal tölti ideje nagy részét, hogy a Mátrix nevezetű információs hálón szupertitkos számítógépeket csapol meg. Egy napon azonban több váratlan látogatót is kap és nemsokára rádöbben arra a valóságra, amely aztán végképp felrázza őt a saját álomvilágából: a világ elpusztult, az emberek pedig a Földön uralkodó gépezetek bábjaiként tengetik az életüket. Röviddel ezután Neo csatlakozik a Morpheus és Trinity (Laurence Fishburne, valamint Carrie Anne Moss) által vezetett szakadár csapathoz és megkezdi küzdelmét a cybertéren keresztül az emberiség megmentéséért...

A lenyűgöző látványvilágú sikerfilm augusztus 19-től Balassagyarmaton, augusztus 26-tól pedig Salgótarjánban robbantja szét a filmvásznakat.

(1999, Nógrád Megyei Hírlap)

"A" korszakalkotó sci-fi akció, amiről az idők során három-négy különböző kritikát is írtam és ami - bár a Wachowski-fivérek innen-onnan csipegettek ötleteket hozzá - friss vért pumpált az addig nem túl maradandó - A fűnyíróember, Johnny Mnemonic - cyberpunk műfajba. Persze, elkészült anno a Blade Runner és a Strange Days is, ám mégis Mr. Andersontól számolhatjuk a zsáner felemelkedését, még úgy is, hogy az eredetit követő három folytatás már nem ütött akkorát a zsarnok gépbirodalmon. Persze lehetne még a cyberpunk érzést fokozni Mátrix nélkül is, ha végre elkészülne az egy éve Tokióban forgó William Gibson-klasszikus Neorománc kábé három évtizede tervezgetett adaptációja...