Tudtuk, hogy egyszer újra visszatérnek!

Na jó: többé-kevésbé visszatérnek! A Jurassic Park legújabb látogatói körútja előtt ugyanis elvesztettünk néhány régi ismerőst. Többek között a cinikus Jeff Goldblumot, a zeneszerző John Williamset és a rendező Seteven Spielberget – illetve őt csak majdnem, hiszen producerként azért mindent látó távcsövével rajta tartja a szemét a forgatási helyszínen. A veszteségi lista helyett azonban újra üdvözölhetjük Sam Neillt, egy rövidke időre Laura Dernt és természetesen a mindig friss húsra vágyó, szolgálatkész statisztahadat!

Dr. Grant (Neill) egy kissé elcsodálkozik, amikor a Sorna szigetre érve tapasztalnia kell, hogy egy hatalmas, a T-rexet is könnyen legyűrő, új fajta dínó – sajnos nincs kéznél az Élet az ember előtt – éppen az őt szállító repülőt és utastársait kívánja felfalni. Az őskori ebéd kis híján sikerül is, de tudósunknak, valamint William H. Macynak, Téa Leoninak és Alessandro Nivolának sikerül kereket oldania. Örülhetnek is, hiszen ők nem szórakozásból vannak a terepen: a Macy-Leoni házaspár eltűnt fiacskájának nyomát keresik. Ehhez azonban még jónéhány őshüllőnek van egy-két keresetlen harapása…

Röviden ennyi a most Joe Johnston (Drágám, a kölykök összementek!; Jumanji) által rendezett folytatás cselekményének lényege. A szűk másfél órára szabott hosszúság be is határolja a lehetőségeket: bár néhány érdekes újdonságot megtudunk az őshüllőnkről és pár újabb alfajukkal is barátságot köthetünk, az eredeti alapgondolatot képező “vajon jogunk van-e klónozni?” felkiáltás helyett most az “emberek, karikába járjon a lábatok!” érvényesül. A film ugyanis csont nélküli, de látványos és mindvégig szórakoztató cselekmény-vezetésével valahol a Frédi-Béni, valamint A szökevény közötti mezsgye dramaturgiáját követi.

A Jurassic 3-ban azonban az, hogy a menekülők vajon elkövettek-e egyáltalán valamit, na az aztán az üldözőket egyáltalán nem érdekli! Persze a raptorokat leszámítva.

 (DVD Magazin, 2002)

Július elején érkezik majd a Steven Spielberg által életre klónozott dínók legújabb, Jurassic World: Újjászületés címet viselő kalandja, melynek női főszerepére nem kisebb nevet sikerült megszereznie Gareth Edwards rendezőnek (Godzilla, Zsivány Egyes, Az Alkotó), mint Scarlett Johansson. Ám a korábbi őslényparkos epizódok sem nélkülöztek - akkori - nagy neveket, így az eredeti trilógia befejező részében is olyan imserős arcok tűnnek fel, mint Téa Leoni, William H. Macy vagy az alap-tudósok, Sam Neill és Laura Dern. A látvány és a dínók első osztályúak, a sztori hagy némi kívánnivalót maga után. Azért szórakoztatóan illeszkedik a nagy T-Rex-birodalomba...

Ez a cég nem egy olyan gazdasági társaság, amilyet mifelénk szoktak alapítani. Bár ennek a cégnek is van főnöke és a dolgozók is minden nap bejárnak a munkába és tulajdonképpen bizonyos értelemben termelés is folyik a falak között, ám a Szörny Részvénytársaságnál mindez nagyon furcsa keretek között zajlik – a máshol a szabvány szerint hosszúcombú, feszülő blúzú, szöszi titkárnőről már nem is beszélve!

A Disney és a Pixar immár sokadik közös, komputer-animációs meséje gyermekszobánk sötét sarkaiba, a nyikorgó szekrényajtók rejtekébe, a félhomályban szörnyeket formáló ruhánk árnyai közé vezet el – pontosabban: Monstropolisba, a szuperhiper dimenziókon túli szörnyvárosba, mely éltető energiáját az evilági kisgyerekek sikolyaiból nyeri és mely energiáért lelkiismeretes melósok tucatjai teszik kockára minden nap akár az életüket is. A helyi kiváló dolgozó és szupersztár a böhömnagy, zöld-lila szőrzettel borított Sulley, aki a gyerekszobákba kommandósként berontva hihetetlen sikoly-energiák előállítására ösztönzi a kocsonyaként rettegő gyerkőcöket. Az élmunkásnak persze van legjobb barátja és fegyverhordozója is: ő az egyszemű zöld gombóc, Mike, a szöveggép.

A két haverra egy nap hatalmas veszedelem ront: az egyik, véletlenül nyitva felejtett ajtón betipeg minden szörnyek legszörnyebbike, a Monstropolis lakóit lemészárlással fenyegető rémálom: egy icipici kislány. Hőseink némi sikítozást követően átveszik az irányítást és elhatározzák, hogy amilyen gyorsan csak lehet, saját hálószobájába toloncolják a szörnyekre halálos veszélyt jelentő embergyereket. Mire azonban ez sikerül, még sok víz lefolyik a homlokukon…

A Szörny Rt. viccei, szép színei és figurái a megszokott, magas szintű Disney-szórakoztatást hozzák: a világviszonylatban a maga 523 millió dollárjával Az Oroszlánkirály után a második legsikeresebb rajzfilmként nem csupán a legkisebbek, de fordulatai és akciói – ajtóraktár! – révén az egykorvolt lurkók számára is remek, sikítozós-nevetős élményt nyújtanak.

Gyerekek, ha lefekvéskor a mami és a papi megnyugtat, hogy ne féljetek a szoba sötétjében, hisz nincs ott semmi, ami megijeszthetne benneteket, no, akkor ne higgyetek a szülőknek! Az éjszaka ugyanis veszélyekkel teli és bármelyik pillanatban rátok ronthat egy rémséges, habzó szájú, százkarú, trillióbilliómilliárd fogú szörnyeteg – persze csak a munkaköri kötelességét végezve!

(2002, Filmcsillag)

2001-ben, amikor még kézzel is rajzoltak animációs filmeket, a mindig egyedi sztorikkal előrukkoló Pixar elkészítette egyik legötletesebb és legzöldebb energiát biztosító filmjét, melyben John Goodman, Billy Crystal és Steve Buscemi adták a főhősök eredeti hangját. A szörny- és valós világ vicces-érzelmes keveredése akkora sikert aratott, hogy 12 évvel később előzményként a megszokott sulisfilmek mintájára a Szörny Egyetem került vászonra, ami végül még több dollárt sikított a Pixar kasszájába. Azóta nem érkezett újabb folytatás, ám az tuti, hogy az egykori nézők még mai is nagyon óvatosan nyitogatják az ismeretlen ajtókat...

Kihunynak a fények, a közönség morajlása lassan elhalkul, már csak egy-két gyors köhincsélést hallani… aztán teljes lesz a csend. Néma sötétségben ül a közönség egy darabig és a legtürelmetlenebbek már éppen fészkelődni és sugdolózni kezdenének, amikor…

…vakító hasít bele a nézőtér feketeségébe és valahol a megfoghatatlan távolban egy lángoló betű jelenik meg a levegőben: C! A közönség meglepetten hunyorít, majd érdeklődve előrehajol, mire hatalmas szikraeső közepette újabb betűk robbannak bele a légüres térbe: H-I-C-A-G és a legvégén mindent gyűrűszerű fényesőbe vonva egy O! A nézők meglepetten hátrahőkölnek, ám nincs idejük sokáig csodálkozni, hiszen a mindent magába szippantó fényárban férfiak és nők tódulnak a színpadra, hogy bűnös, számító, árulással és hírnévvel teli összevisszaságban bemutassák nekünk a várost, melynek neve: CHICAGO!

Roxie Hart (Renée Zellweger) egy szőke-szürke kis leányzó a sziporkázó nagyváros forgatagában, egy ártatlan, az eddigi életénél többre vágyó csillagocska, aki azonban mégsem egy szende ártatlanság. Történik ugyanis, hogy Roxie hirtelen felindulásból végez szeretőjével és nagy csinnadratta közepette bevonul a börtönbe. Tesz ezt úgy, hogy ezzel a látványos akciójával nem csupán a sajtó elsőszámú sztárjává válik, de a korábbi show- és botránykirálynőt, jelenlegi kótertársát, Velma Kellyt (Catherine Zeta-Jones) is letaszítja a hírnév kétes trónjáról. Ebben pedig nagyon nagy segítségére van a sármos, ellenállhatatlan, a szavakat és trükköket igen ügyesen csavaró jogászmágus, Billy Flynn (Richard Gere). Roxie a fényképezőgépek villanófényeiben fürödve akár hátra is dőlhetne, ám nemsokára alatta is remegni kezd a trónszék. Nemsokára ugyanis egy még nála és Velmánál is vérszomjasabb nőszemély kerül a rácsok mögé, hogy belibbenésével Roxie dicsőségét is a múltnak adja át.

Az egykori sztárok számára mind a siker, mind a címlap ugrani látszik, ám ekkor, az utolsó előtti pillanatban magabiztos mosollyal az arcán feltűnik Billy Flynn, hogy díváinkat ismét az őket megillető helyre emelje…

Rob Marshall nevével eddig nem nagyon találkozhattunk, hiszen a legutóbbi időkig koreográfusként dolgozott és a Chicago az 1999-es Annie után csak a második rendezése. Ám egy viszonylag zöldfülű direktor részéről nem elhanyagolható tény, hogy alkotása a 2003-as év egyik legnagyobb sikereként tizenhárom Oscar-jelöléséből hatot haza is vihetett.

A latban legtöbbet nyomó legjobb filmnek járó trófea mellett Catherine Zeta-Jones legjobb színésznőként kapott szobrot, mellette pedig a díjat érdemelt a vágó, a látványtervező, a jelmeztervező és a hangtechnikusok is. Bár a rendező, a forgatókönyvíró, az operatőr, a dalszerzők mellett mellékszereplőként Renée Zellweger, Queen Latifah és John C. Reilly is kénytelen volt üres kézzel távozni, tehetségük és munkájuk révén remek szórakozássá vált a Chicago. A tempós, remek zenékkel, dalokkal és táncbetétekkel megtoldott történet a sztárság legmagasabb csúcsaira, az emberi ármány és sikeréhség legmélyebb szakadékaiba vezet el úgy, hogy mindeközben remek, változatos szórakozást nyújtva Chicago álomszerű világába invitál be.

Szóljon hát az a bűnös jazz!

(2004, DVD Magazin)

Az időszakosan visszatérő musicalhullám egyik utolsó nagy dobása volt a színpadon is sikeres mozi. Az éneklős filmek dallamai között otthonosan mozgó Rob Marshall (Vadregény, Mary Poppins visszatér, A kis hableány) gengsztersztorijában az akkoriban csúcson lévő Catherine Zeta-jones és Renée Zellweger mérte össze tánctudását Richard Gere értő tekintete előtt. A jutalom nem maradt el, a tizenhárom (!) jelölésből az Akadémia hat kategóriában ítélte oda az arany szobrocskát...