Hééé, Quentin!

Bizisten, soha nem gondoltam volna, hogy ennyire jól lehet pötyögtetni erre a Pulp Fiction albumra!

Éppen most cseréltem CD-t a gépben – úgy figyuszolj ide, hogy Hanséktól A sziklát hagytam félbe, mégpedig az In the Tunnels kellős közepén! –, hogy hangolódjak egy kicsit, mielőtt hozzákezdenék  a Jackie Brownhoz. Aztán jött is egyből a „Whose motorcycle is this?” – „It's a choppe'” – „Whose chopper is this?” – „It's Zed 's” – „Who's Zed?” – „Zed' s dead, baby... Zed's dead!” – kombináció Bruce-szal, hogy egy félpillantás múlva már utazzak is egy jót a Bullwinkle Part II. hullámain... Hoppsza! Most már Chuck Berry danolássza a You Never Can Tell-t, úgyhogy Travolta után szabadon Twix-be állítom az ujjaimat a szemem előtt és ropok egy keveset a szobában, mielőtt a főszerkesztő rámborítaná a berendezést...

Na, oké! Szóval, Quentin! Félre a hatásteremtő dumával, fordítsuk komolyra a szót! Mivel a fu-val kezdődő és cking-ra végződő szavakat úgyis kikorrektúrázzák az anyagból, inkább hagyjuk a fenébe őket és beszéljünk erről a Jackie Brown nevezetű nőszemélyről. Nos, nem rossz anyag, nem rossz, azt meg kell hagyni! A jóöreg Elmore Leonard király pasas: ír egy húzós kis krimit Rum Punch címmel, te meg az iránta való tiszteletből egy cseppet megcibálod a sztorit, áttuningolod a párbeszédeket, meg összecsődíted a jó arcokat, akik még ingyen is végighallgatnák a másfél órásra rövidített rendezői instrukcióidat. Oké, persze itt van Bob meg Sam, akik nélkül el sem lehet képzelni ezt az egész balhét, poénból beszáll még  Bridget meg Mike és hogy a tegnapi sztárokat se hagyjuk ki, szólsz Pamnek meg Bob Forsternek, aki már baromi régen – kábé húsz éve – nem kapott testre szabott, pofás kis szerepet.

Idd a kólát nyugodtan, én majd szövegelek helyetted is!... Szóval, adva van ez a Jackie Brown, akit Pam játszik. Jackie ugyebár egy sima kis stewie, aki csak úgy jön-megy a levegőben egy lepusztult társaság utasszállítóján. Jön, megy, áthoz egy kis ezt-azt a határon: néha egy kis piát vagy emlékpólót, néha meg egy pár tízezer dolcsit Ordellnek – aki ugyebár Sam –, a fegyverkereskedőnek. Na most: egyszer csak elcsípik őt a zsaruk, név szerint a Michael Keatonék, akik tudják ám, hogy kivel üzletel ez a Jackie és alkut ajánlanak neki: játssza a kezükre Ordellt és akkor esetleg kevesebbet kell lehúznia a sitten. Időközben persze egy nyugis öregróka, Max Cherry – tudod: Robert Forster –, az óvadékügynök kihozza Jackie-t a fogdából és aztán egész jól összehaverkodik vele. Annyira jól, hogy közösen kieszelnek egy fifikás kis tervet, aminek az lenne a végeredménye, hogy zsebre vágnak félmillkót Ordell pénzéből.

Igen ám, de Ordellnek van egy haverja, a Louis Gara – isten bizony, Bob De Niro még sohasem volt ilyen szuperül idióta –, meg egy Melanie nevű csaja, akit a Bridget Fonda domborít bikiniben. Nna, ők ketten is elgondolkoznak egy picinyeg a dolgok állásán és a Melanie csaj megpróbálja rávenni a Louist, ők ketten is csinálják meg a maguk kis balhéját.

Naszóval: a végeredmény az, hogy mindenki ráhajt a Mehhikóból átcsempészendő ötszázezerre. Átverés jobbról, átverés balról, de vajon ki sétál el a táskányi suskával, hmm?

Oké, Quentin, te tudod, mi a vége. Én is tudom, de én meg úgyse' mondom el.

Szóval, most két és fél órába sűrítettél bele egy amolyan Tarantinós sztorit: laza dumák, egyéni arcok, meghökkentő szituk, ahogy azt megszoktuk tőled. Hiszen ez a védjegyed. Ezekben te vagy a király, te vagy a nagymenő, te vagy az ist... Oké-oké, mondom a lényeget is. Szó, ami szó, ha őszinte akarok lenni, kifinomult egy film, de tényleg, most a pergő cselekmény helyett sokkal több időt szánsz a sztori kibontakoztatására és sokkalta árnyaltabbak a jellemek kidolgozása is, nem ugrasz egyik időből a másikba, hanem szépen egy síkon bontakoztatod ki a cselekményt. A jellemrajzok nagyok jók, amikre persze rátesznek egy jó nagy lapáttal a kitűnő színészeid is: Pam érzelmes, de kőkemény, Forster nagyon nyugodt és nagyon laza, Sam utálnivalóan jó, Bob meg zseniális, ahogy szokott. De...

De… Na, oké, látom, most felkaptad azt a karakteres álladat. De: a mellett, hogy nagyon jó a film, egy kicsit átejted a rajongókat, hiszen csupán az utolsó fél órában dobod be azokat a jellegzetesen Quentines trükkjeidet. Sebaj, ez nem nagy gond, hiszen tudjuk, hogy te soha nem hagysz cserben bennünket.

Nnna, kösz Quentin, jól eldumáltunk. Mit szólnál, ha leugranánk ide a sarokra és beburkolnánk egy-egy Le Big Macet? Rendicsek? Oké. Addig is elmesélem egy ötletemet, ami szerintem – hangsúlyozom: szerintem – nagyon szupi kezdés lenne az új filmedhez.

Tudod, volt az a B-kategóriás film ötvenhétből, az a Sikító szöszik a démonkirálynő testőreinek barlangjában, amit te is láttál vagy harmincötször. Nna, abban volt az a rész a harmicnegyedik percben, amikor az a bárdos pasas, aki a legelején olyan három és fél másodpercig tűnt fel a háttér tömegjelenetének jobb szélén, a kínzópad mellett...

(1999, VOX)

Nagyon ritka az az eset, amikor egy friss, nem túl nagy hírveréssel beharangozott film nem csupán pillanatok alatt bombasikerré, de rövid időn belül körülrajongott kultuszmozivá is válik. Jónéhány évvel ezelőtt ilyen mozi volt a Ponyvaregény vagy nemrégiben A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső. Most eljött az idő, hogy idehaza is megismerkedjünk az utóbbi hónapok egyik legfergetegesebb sikerével, a már most klasszikusként emlegetett Mátrix-szal.

A Wachowski tesók, Larry és Andy ezidáig csupán a Bérgyilkosok forgatókönyvével és a Fülledtség című remek kis krimivel bizonyították a tehetségüket: a szuperakciómozik producerkirálya, Joel Silver – Die Hard-sorozat – újabb bizonyítási lehetőséget kínált fel számukra... Wachowski pedig éltek a lehetőséggel.

Az ezredforduló előtt vagyunk, amikor Neó (Keanu Reeves bombaformában), a hacker azzal tölti ideje nagy részét, hogy a Mátrix nevezetű információs hálón szupertitkos számítógépeket csapol meg. Egy napon azonban több váratlan látogatót is kap és nemsokára rádöbben arra a valóságra, amely aztán végképp felrázza őt a saját álomvilágából: a világ elpusztult, az emberek pedig a Földön uralkodó gépezetek bábjaiként tengetik az életüket. Röviddel ezután Neo csatlakozik a Morpheus és Trinity (Laurence Fishburne, valamint Carrie Anne Moss) által vezetett szakadár csapathoz és megkezdi küzdelmét a cybertéren keresztül az emberiség megmentéséért...

A lenyűgöző látványvilágú sikerfilm augusztus 19-től Balassagyarmaton, augusztus 26-tól pedig Salgótarjánban robbantja szét a filmvásznakat.

(1999, Nógrád Megyei Hírlap)

"A" korszakalkotó sci-fi akció, amiről az idők során három-négy különböző kritikát is írtam és ami - bár a Wachowski-fivérek innen-onnan csipegettek ötleteket hozzá - friss vért pumpált az addig nem túl maradandó - A fűnyíróember, Johnny Mnemonic - cyberpunk műfajba. Persze, elkészült anno a Blade Runner és a Strange Days is, ám mégis Mr. Andersontól számolhatjuk a zsáner felemelkedését, még úgy is, hogy az eredetit követő három folytatás már nem ütött akkorát a zsarnok gépbirodalmon. Persze lehetne még a cyberpunk érzést fokozni Mátrix nélkül is, ha végre elkészülne az egy éve Tokióban forgó William Gibson-klasszikus Neorománc kábé három évtizede tervezgetett adaptációja...

Minden családnak meg van a maga fekete báránya: Mel Coplin (Ben Stiller) famílijábán is ugyanígy van ez, ám az egyetlen probléma az, hogy éppen Mel az a bizonyos fekete bárány. A fiatalember újdonsült apuka, aki boldog egyetértésben él gyönyörű, szeretett feleségével, Nancyvel (Patricia Arquette), ám a családi szaporulat hirtelen visszájára fordul az ő esetében: Mel ugyanis váratlanul elveszíti a szüleit. Pontosabban szólva: megtudja, hogy eddigi apja (George Segal) és anyja (Mary Tyler Moore) valójában nem is az édesősei, hiszen annak idején, babakorában fogadták örökbe.

Az első megdöbbenés után hősünk elhatározza, hogy felkutatja vér szerinti szüleit és akármibe is kerül, de felkeresi őket. Vizsgálódása nemsokára sikerrel jár, mivel a gyámhivatalon keresztül sikerül megtudnia, hogy eredeti családja, Schlichtingék (Alan Alda és Lily Tomlin) valahol délen, Új-Mexikóban éldegélnek. Mel felpakolja feleségét, valamint Tinát (Téa Leoni), az ügyről esettanulmányt tervező pszichológusnőt és elindulnak, hogy végre forró öleléssel köszönthessék az édesszülőket.

Az a bizonyos ölelés azonban kissé korábban és valahogy más formában esik meg, ugyanis a tervezettnél hosszabbra nyúló utazás alatt váratlan meglepetésként éri Coplinékat a hirtelen kirobbanó hormontúltengés, a félreértések sora, sőt még korábbi szerelmek váratlan feltűnése is.

A folyamatos kavarodás végére Mel számára már szinte felüdülésnek tűnik a megérkezés, hiszen az utóbbi időben kissé gyagyásnak mutatkozó jelenlegi rokonságával ellentétben reményei szerint régi-új családjának tagjai már a normális átlagpolgárok sorát gyarapítják. Vagy talán tévedne?

A rutinos vígjátékosnak számító Ben Stiller főszereplésével készült és remek további színészi alakításokat felvonultató vígjáték a könnyed viccek és a fekete humor egyvelegét adva szórakoztat: furcsa emberek, meghökkentő szituációk során keresztül meséli el Mel utazását, mely azonban nem csupán a benne szereplő flúgos társaságot mutatja be, de torz tükröt tart elénk, nézők elé is: valójában mi sem vagyunk különbek, amikor túltengő érzelmeinktől, félelmeinktől vezérelve hagyjuk, hogy gyagyaként könyveljenek el a hozzánk legközelebb álló szeretteink is.

(2004, DVD Magazin)