Nnnna, még egy irodalmi adaptáció mai köntösbe öltöztetve! Úgy tűnik, hogy a régiek tényleg nagyon tudhattak írni, mert manapság a filmkészítők többsége jóideje porosodó remekművek dohos lapjai közé dugja az orrát, hogy a saját, egyéni olvasatában álmodja filmre a benne leírtakat. Lusta diákok figyelem! Az ósdi diavetítővel ellentétben ezen mozgóképek – pl.: A három testőr, III. Richard, Rómeó és Júlia stb. – megtekintése könnyen felelési zűrzavart vagy irodalmi buktát eredményezhet;  nincs ez azonban másként a Szép remények esetében sem, amelynek legújabb feldolgozása Charles Dickens pennája helyett Alfonso Cuaron baseballsatyija alól pattant ki.

Finnegan Bell, az érzékeny, kivételes rajzolói és festői tehetséggel megáldott fiú elég mostoha körülmények között nevelkedik. Hányatott életében pillanatnyi örömet csupán a természetben való barangolás és az ott látottak lerajzolása jelent. Egy napon összefut a szökésben lévő fegyenccel, Lustiggal (Bob De Niro), aki röpke együttlétük alatt óriási hatással vana a fiúra. Nem sokkal később Finn összeismerkedik Ms. Dinsmoorral (lenyűgözően excentrikus: Anne Bancroft) és annak unokahúgával, Estellával. A fiatal fiú fülig beleszeret a lányba annak ellenére, hogy  az csak könnyedén játszik az érzelmeivel...

Jónéhány év telik el: időközben Finn (Ethan Hawke) a New York-i művészfiatalok egyik legnagyobbikává válva éppen a kiállítására készül, amikor ismét összetalálkozik a már érett, vonzó, de még mindig titokzatos Estellával (Gwyneth Paltrow). Finn-ben újra élednek a gyermekkori érzelmek, de bizonytalanná válik: nem tudhatja, hogy Estella érzései tényleg valódiak vagy csupán a nagynéni nevelésének megfelelően a férfi szív és lélek kifacsarásának kegyetlen eszközei...

Sajnos nem olvastam Charles Dickens eredeti művét, ezért nem is vállalkozom arra, hogy összevessem a regényt a film jeleneteivel – ami azt, hiszem egyébként is bármilyen mű esetében lehetetlen lenne. Alfonso Cuaron lebilincselően szép képekben – operatőr: Emmanuel Lubezki – meséli el számunkra a finom érzelmi terror, a reménytelennek tűnő szerelmi vágyakozás történetét. A Szép remények nem is vállal ennél többet: mindvégig egy modern mese, amely az érzelmi hullámvasutazás ellenére csak egy igazságot ismétel: csak a szeretet és a szerelem számít!

(1998)

A mexikói Alfonso Cuarón egyik korai nemzetközi belépőjének mondhatjuk ezt a Dickens-feldolgozást. A direktor később olyan filmekkel - és négy Oscarral, számtalan jelöléssel - bizonyította kiválóságát, mint az Anyádat is!, Az ember gyermeke, a Gravitáció vagy a Roma, ám a Szép remények "csupán" ezek ujjgyakorlat előfutára, egy átlagos adaptáció remek színészi alakításokkal.

Jonathon Mox (James Van Der Beek) élete – legalábbis amerikai szemszögből – lebilincselően izgalmas. A West Canaan-i középsuli diákjaként éppen egyetemre készül és a szokásos problémákkal küzd: megfelelni apuci sportelvárásainak, megfelelni az edző akaratának, megfelelni a barátnőnek és a saját vágyainak. Ezek a gondok redőzik Mox homlokát egészen addig, míg a focipályán az ellenfél bikái ki nem nyírják csapatának irányítóját és ászát, Lance-t (Paul Walker). Az eddig többnyire kispadra szorult Moxot  a rendkívül sikeres, de kőkemény edző, Bud Kilmer (Jon Voight a szokásos csúcsformában) – kénytelen-kelletlen – bedobja a mélyvízbe. Az eddig csak a bemelegítésig jutó srác most egyszeriben a legfontosabb játékos posztján találja magát: most végre bizonyíthat – de amíg ez megtörténik, még sok víz folyik le a homlokán…

A film elsőre tinivígjátéknak tűnik, azonban mégsem egészen az: a középiskolai háttér mögött ugyanis – ha még csak egy erőtlen villanásra is – a csúcssport alapjaiba enged betekintést. Abba a világba, amelyben a maximalista edző vasmarokkal irányítja a tini játékosok életét, amelyben a sport maga a háború és ennél fogva kitermeli a maga győzteseit és veszteseit, azokat a fiatalokat, akik már tizenévesként fájdalomcsillapítózzák magukat, hogy eljussanak a gólvonalig.

Prérifarkas blues azonban ezt a gondolatot a bulikkal és csajozásokkal – pláne a történet szempontjából teljesen lényegtelen, vallási fanatikus kisöcsivel és a sztriptízelős tanár nénivel – inkább az oldalvonal mellé ülteti. Helyette marad a szerelmi dilemma és „az én fijam jobb sportoló, mint a tijed”– szintű virtuskodás. Ezeket leszámítva a film szórakoztató – a focijelenetei kimondottan jól fényképezettek, lassítottak és még izgalmasak is –, de valójában ez az MTV produkció nem egy kimondott touchdown, megtekintése után valószínűleg nem kerül be a Telesport-gyűjteményünkbe. Ezen kívül sajna nem hozza közelebb a számunkra igen távolinak tűnő amerikai foci mibenlétét sem: nekünk marad hát a soccer, vagyis az eredeti, megszokott, de csak botladozva művelt jóöreg magyaros „fodbal”.

(2002, DVD Magazin)

 A 20-25 évvel ezelőtti tinifilmek bajnokságában érkezett ez az amerikai focis film, ami az akkori feltörekvő ifjoncok (James Van Der Beek, Paul Walker,, Scott Caan, illetve a lányok csapatából Amy Smart és Ali Larter) szerepeltetésével próbált némi friss cserét küldeni a pályára. A nem túl bajnoki moziban azért az öreg veterán Jon Voight mellett feltűnt a mai formájánál még jóval sportosabb Jesse Plemons (Fargo, A kutya karmai közt, Polgárháború) is, aki azóta már a legfelsőbb ligába küzdötte be magát...

Welcome to L.A.!

Eddig imádtad az Angyalok Városát? Majd’ meghaltál, hogy megcsókold a repülőtér betonját vagy, hogy a háromméteres betonkerítések tetején csüngve kifigyuszold a Beverly Hills-i nagyok felpumpált strandlabdáit? Hát, öreg, most aztán végképp mondj le ezekről az élvezetekről, mert keményen az arcodba vág a valóság: jónéhány film alapján – Szemtől szemben, Mulholland Falls és Tsai – ugyanis gyorsan tudatosulhat benned, hogy Los Angeles árnyai elég sűrűn előmerészkednek a pálmafák tövéből és rikoltozva kergetik végig a népeket az útpadkán rappelgető dealerek között.

Nosss, még mindig imádod L.A-t? Hát akkor imádd is, mert most a neontól és a kisebb-nagyobb csillagok fényétől villódzó, bár a mainál nem sokkal ártatlanabb ötvenes évekbe röppentyűzünk vissza. Míg mi vidáman masíroztunk a vörösre festett, cocialista jövőbe, a nagy víz túloldalán, a rothadó kapitalizmussal együtt halódók még vidámabban lubickoltak az élet apró örömeiben: dolláreső, fényűző partik, dögnagy verdák és aprócska gyilkosságok, meg miegymás - a napi program mindig változatos.

Bud White (Russel Crowe) egy kemény, nyers, tetterős, határozott zsaru, Ed Exley ( Guy Pearce ) pedig egy éles eszű, pedálgép mintarendőr – legalábbis ahogy első pillantásra gondolhatjuk róluk. Az állkapocszúzó Ökölgép és a szabályzatkukac Pengeagy azonban több közös vonást is mutat egymással: a legfontosabb például az, hogy mindketten belezúgnak a Hollywood-i dombvidék legdögösebb luxuslotyójába, Lynn Brackenbe (Oscart a kismamának, Kim Basingernek!) De stop! Míg idáig eljutunk, jó sok lapátfog és vércsepp hullik ám a puha szőnyegre!

Szóval, ha szép líraian szeretnénk kifejezni a helyzetet, az ötvenes ével Los Angelese olyan, mint egy csóró film rozzant díszlete. Szemből nézve a kopások és szakadások ellenére még csak-csak tartja magát, hátulról azonban látható, hogy igencsak rogyadozik a rothadó deszkázat. Ezen a vázon aztán csüngenek egy jópáran: itt van pölö egy szennylapfőszerkesztő (Danny De Vito), aki az összes hollywoodi mocskos ügyről már a zsaruk kiérése előtt címlapsztorit képes közölni, vagy itt van a sármos, inkább filmsztárnak, mint nyomozónak tűnő, a szenzációt kereső Jack Vincennes (már egy Oscar a zsebben: Kevin Spacey), aki jó hírneve érdekében szorosan együtt dolgozik a média imént említett kiválóságával. Feltűnik még egy rendőrfőnök, Dudley Smith (James " Babe " Cromwell), egy milliomos nagymenő (David Strathairn), jópár lenyalthajú, öltönyös gangsta és néhány kis- és nagyhal a nagyvárosi zavaros koszos vizéből.

Mindent egy kávéházi tömegmészárlás – a veszteséglistán ártatlan civilek és egy zsaru, Bud White társa – indít el. Aztán jön egy teljesen más témáról szóló kihallgatás, ahol Ed Exley gyűri néhány fekete srác agyát. Egyikük aztán véletlenül elejt néhány szót egy elrabolt nővel kapcsolatban – ezt aztán egy, önmagát teljesen ártatlannak valló szék bánja a leginkább. A váratlan elrablási információ hatására felbolydul a rendőrség, beindulnak a fogaskerekek, amelyek nem csupán a film szereplőit, de a nézőket is pépessé darálják. A Szigorúan bizalmas ugyanis ezek után olyan összetett és szerteágazó sztorival lep meg bennünket, hogy írástudó legyen a talpán, aki az események és a fentebb említett emberkék kavalkádját el tudja magyarázni a kíváncsi nagyérdeműnek.

Mivel inkább nem próbálkozom meg vele, gyorsan rátérhetünk a további infókra. Curtis Hanson, a rendező már egy párszor megizzasztott bennünket. Először mindenkit elriasztott a babysitterektől – A kéz, amely a bölcsőt ringatja –, majd ingyen reklámot csinált a raftingőrülteknek – Veszélyes vizeken. Most különösebben senkit sem akart túlságosan befolyásolni, mégis egy jó maréknyi Oscarra jelölték a filmjét. Mivel a Titanic mindenkit a víz alá nyomott, ebből sajna csak Kim és a forgatókönyvíró, Brian Helgeland és társírója, maga Hanson csípett el egy-egy szobrocskát. Sebaj, a Szigorúan bizalmas ennek ellenére briliáns egy filmecske, az utóbbi évek legjobb torokszorító, bűnügyi remeke.

Csak az a kár, hogy még csak egy villanásra sem tűnik fel benne a Beverly Hills-be hazajáró dumagép, Axel Foley!

(1999, VOX)

 Az 1950-es évek korrupt, erkölcstelen Los Angelesében játszódó remek krimi rendezője, az azóta sajnos már elhunyt Curtis Hanson jónéhány remek filmet - A kéz, amely a bölcsőt ringatja, Veszélyes vizeken, 8 mérföld, Válság a Wall Streeten, Mavericks - Ahol a hullámok születnek - rendezett, ám kétségtelen, hogy ez, a két Oscarral is kitüntetett feszült zsarufilm a legjobb munkája - sőt, minden idők egyik legjobban sikerült detektívesdije! Ez persze a remek forgatókönyv és a kiváló szereplőgárda érdeme is, hiszen a kisebb-nagyobb nevek mind kiváló alakítást nyújtanak - legfőképp, az elpusztíthatatlan őserő Russell Crowe, akit ez a Los Angeles-i bűneset emelt be véglegesen a hollywoodi gladiátorarénába.