Musca domestica vagy Bambylius discolor? Esetleg Asilus Crabroniformis, netán Ponicillida dufouri?

Nem, nem! Ezek bizony még véletlenül sem régen elhunyt hellén filozófusok vagy állandóan orgiázó római császárok, de nem is az Aranycsont-díjas ebek és doromboló macskoszok törzskönyvezett nevei. A különböző reuma kanőcsökről és értágító tablettákról nem is beszélve.

Az kéne még! A fenti latin izéknek semmi közük a magasabb-rendű – esetleg intelligenciával is megáldott – életformákhoz. Nincs mit szépíteni a dolgokon, ezek kérem szépen, egyszerűen csak: legyek! A szobakonyhákban tüzes, meleg délutánonként alpárian „ledögözött” apró, röpködő rovarok tisztességes megszólításai. A tudós kollégák időközben már valószínűleg a felfedezés örömétől sikítva azonosították a latinhoz párosított magyar elnevezéseket: házilégy, feketefarkú pöszörlégy, darázsalakú farkaslégy és végül, a nagy denevérlégy.

A rétek, az erdők és az üzemi konyhák zajosak a csöppnyi szárnyak döngésétől, de nem csak a légtérben, hanem a légyológiai szakkönyvek lapjain is tömegével zümmögnek az apróságok különböző rovartani csoportjai.

Van egy különleges fajta azonban, amelyről hivatalos feljegyzés még soha és sehol nem jelent meg. Annyira ritka és nehezen megtalálható, hogy első és egyetlen példánya csupán pár napig létezett egy félreeső raktárépület átrendezett, alsó szintjén. Repülni nem tudott, tudományos kísérleteket folytatni és nőt rabolni viszont annál inkább! Idegesen reszketett a feje, járt a szeme és előszeretettel mászkált a plafonon.

Egyes – fájdalom: mára elhalálozott – megfigyelők leírása szerint a latin megnevezések közül az Ízeltlábusz cronenbergusz közelítené meg legjobban a valóságot, de a mindennapok során, hogy kevésbé tájékozott ismerőseink is tudják, miről van szó, ajánlott a Brundle-légy besorolás használata.

Seth Brundle, a kissé mellőzött, de amúgy biz’isten zseniális fiatal tudós éppen a Világegyetem egyik legunalmasabb partiján lődörög – Jack Nicholson csókoltat mindenkit! –, amikor véletlenül összefut Veronicával, a szintén fiatal újságcápával. A lány érdekes emberekre vadászik a buli zavarosában és már néhány híresebb zsákmány életéből készül kiharapni nagyobb darabokat, amikor leszólítja őt az első pillanatra is az átlagból kimagaslónak tűnő Seth Brundle.

Némi csevej és rábeszélés után Veronicának megtetszik a tudós által tálalt sztori és – csupán újságírói kíváncsiságának engedve – elutazik a férfival egy külvárosi háztömbhöz, amelyet helyre kis laboratóriummá alakított át az emberi tudásvágy. Ebben, a kimondottan agyasok számára létrehozott helyiségben kísérletezik Brundle a fizika törvényeit és az emberi tudományt forradalmasító technikával – a teleportációval. És ahelyett, hogy teljessé tenné a kétszemélyes légy-ottot, Veronica macerálása helyett tüstént be is mutatja neki a berendezéseit. Az elsőre futurisztikus telefonfülkéknek tűnő teleportáló gépek felzümmögnek, majd a lány harisnyája hipp-hopp, szépen áthelyeződik a térben. Ez aztán a tuti címlapsztori!

Múlnak a napok és az újságírónő mind többször jelentkezik Seth birodalmában és egy idő után nem csupán segítőtársa lesz a technológia továbbfejlesztésében, hanem közelebbi ismeretségbe kerül Brundle ágyneműivel is.

A szerelem elsöprő és öröknek is tűnik. De csak egy ideig. Veronica főnöke ugyanis folyton a nő körül kavar és mindent megpróbál, hogy ex-szeretői státuszát mielőbb visszanyerje.

Ennek hatására, egy buta félreértést követően a laborban egyedül szomorkodó Seth olyan lépésre szánja el magát, aminek a következményeit még saját maga sem tudja felmérni…

David Cronenberg, az egyéni idegborzoló filmek mestere ezzel az alkotással tette le végérvényesen a névjegyét az amerikai rendezők magasra emelt asztalára. Az 1986-os A légy bemutatása hatalmas visszhangot váltott ki, amit elsősorban a gyomorkavaró trükköknek köszönhetett. A rendező azonban nem egy fröcskölős brutálfilmet készített, hanem a klasszikus sztorit modern környezetbe helyezve egy feszült atmoszférájú kétszemélyes kamaradarabot forgatott. A spórolósan, szinte egyetlenegy helyiségben játszódó cselekmény mellett az akkoriban még kezdőnek számító színészek – Geena Davis és Jeff Goldblum, aki annyira hiteles, hogy valószínűleg hónapokat tölthetett legyek társaságában és játéka azóta is kötelező tananyag minden bogármütyürész számára –, valamint a Chris Walas nyálkás fantáziáját dicsérő maszkmesteri munka az, ami minden idők egyik legidegborzolóbb filmjévé teszi Cronenberg moziját.

Szegény Brundle, hiába teleportálja át magát egyik fülkéből a másikba, a sorsa megpecsételődik. A lenyűgöző lepedőakrobatika és az olimpiai aranyat érő tornászmutatványok eltörpülnek amellett a kétségbeejtő tény mellett, hogy az egy izgő-mozgó légy miatt megzavarodott számítógép végzetes és visszafordíthatatlannak tűnő biológiai folyamatot indít el. Seth furcsa változásokat vesz  észre magán és rádöbben, hogy kezd átalakulni egy olyan élőlénnyé, amely még távolról sem hasonlít a Csipetcsapat aranyos Zümzümjére…

„Nem kell lakkozni!” – mondta nem is olyan régen Hofi Gézánk. Sem a legyet, sem mást. Amúgy sem tudunk belenyúlni olyan dolgokba, amiket nem mi hoztunk létre.

Ebből következően, akárhogyan is sumákolunk, a bennünk rejtőző rosszat nem tudjuk örökké elleplezni. Ahhoz, hogy átváltozzunk, talán csak néhányat kell pattintani az ujjainkkal: egy, két, há… légy!

(Cinema Videó, 1995)

Az 1958-as eredeti horror kései feldolgozásához értő kézzel nyúlt az akkorra már az Agyfürkészők, a Videodrome és A holtsáv című mozikkal nevet szerzett kanadai David Cronenberg. Filmje erőssége, hogy az emberi átváltozás-horror mellett szerelmi drámát is elmesél, ami ezzel még nagyobb súlyt ad a történet "szabad-e meggondolatlanul kísérletezgetnünk?" kérdésének. A kritikai sikert természetesen egy folytatás is követte 1989-ben, amit az első részben remek munkát végzett és Oscar-jelölésig is eljutó Chris Walas rendezett - az újabb légy azonban halk zümmögéssel gyorsan eltűnt a filmtörténet asztaláról...

Hitchcock után szabadon!

Szegény, megboldogult Alfred bácsikánk nem nagyon örülne, ha látná, hogy a mindenhol csak balhét okozó amerikai filmesek hogyan viccelődnek az ő mestermunkájával. Nem kell azonban megijedni, hiszen az egyik legfrissebb, a tengerentúlról hozzánk érkezett, vicces bolondéria A férfi, aki túl keveset tudott csupán a címében parodizálja a nagy elődöt.

Nemrégiben még Michael Douglas játszott – szó szerint – az életével a Játsz/ma című thrillerben most pedig a humor egyik élő forrása, Bill Murray (Szellemirtók, Isten nem ver Bobbal, Idétlen időkig) teszi ugyanezt – egy kicsit más formában.

Wallace Ritchie (Murray), a felettébb idegőrlő emberi tulajdonságokkal rendelkező fickó öccse, James (Peter Gallagher) társaságában a ködös Angliában ünnepli a születésnapját. Mivel azonban Wallace csak nyűg a testvére nyakán, James gyorsan intézkedik: beszervezi bátyját egy Élet színháza nevezetű játékba, amelyben az unalmas hétköznapokat élő polgárok megrendezett, biztonságos akciójelenetek során egy kicsit felrázhatják magukat a tespedtségből.

Wallace természetesen kap az alkalmon és várja is a telefonhívást, hogy ő is bekapcsolódhasson a játékba. A készülék egyszercsak tényleg kicsörög, hősünk felveszi a kagylót és az instrukciókat végig hallgatva elindul, hogy teljesítse a küldetését.

Fogalma sincs azonban arról, hogy az a bizonyos telelefonüzenet nem neki szólt. Egy téves kapcsolás okán ugyanis nem a várt szuperügynök, hanem maga Wallace Ritchie hallózott bele a kagylóba. Wallace tehát beleveti magát az események sűrűjébe. Miközben ellenfelei sorra elhullanak előle, ő naivan nem is sejti, hogy nem megrendezett, hanem egy valódi színjáték legfőbb szereplőjévé vált…

Az eddig drámai – Sommersby – és krimi – Tükéletes másolat – téren bizonyító rendező, Jon Amiel most vígjátékkal is remekelt. Nagyszerű kis filmjét szeptember 24-től a tarjáni Apolloban láthatják a vicces félreértéseket kedvelők.

(Nógrád Megyei Hírlap – nem jelent meg, 1998)

Bill Murray vicces kémkavalkádjának közismert előfutára volt az Alfred Hitchcock által rendezett, James Stewart főszereplésével 1956-ban forgatott klasszikus, A férfi, aki túl sokat tudott. Kevésbé ismert azonban, hogy a nagy rendező ugyanezt a sztorit már két évtizeddel korábban, 1934-ben a magyar Peter Lorre (azaz Löwenstein László) jellegzetes fizimiskájával isvászonra vitte . Mindkét "komoly" történet kritikai sikert aratott, ám jóval humorosabb, kései utódjuk sem marad el mögöttük. Bill Murray matrjoskás tánca pedig filmtörténeti kuriózum...!!

Azt gondolnánk, hogy az embernek idősebb korában már réges-régen benőtt a feje lágya, de nincsen ez így bizonyos, igen speciális esetekben. Itt van például ez az erősen őszülő, gumiarcú komikus, aki ifjoncabb korában még egészen komoly filmekben brillírozott, most meg túllépve a nyugdíjkorhatárt – már a hetvenes évei elejét tapossa – egyszerűen csak eszméletlenül komolytalanra veszi a figurát. Igen, aki már kitalálta, az tudja, hogy a legidétlenebb, mégis legszórakoztatóbb vígjátékok – pl.: Airplane, Nagyon Különleges Ügyosztály, Csupasz pisztoly, Drágám, add az életed! stb- - viccgyártójáról, Leslie Nielsenről van szó.

Idősödő, de még mindig nagyon fiatalos és a poénokból kifogyhatatlan komikusunk most ismét rátesz egy lapáttal: a Mr. Maggo című filmben egy klasszikus rajzfilmfigurát, a milliárdos vagyonnal rendelkező, de szinte teljesen vak öregurat, a címszereplő Mr. Magoo-t játssza.

A történet roppant egyszerű: ellopnak egy szinte felbecsülhetetlen értékű, több milliót érő drágakövet. A vörös kincs nemsokára némi ügyetlenkedést követően az éppen a közelben horgászó Mr. Magoo csalis dobozában köt ki. Főhősünk természetesen észre sem veszi a lopott holmit, azt hazaviszi és így óriási kalamajka okozójává válik. Miközben többen is pályáznak a drágakőre, Mr. Magoo az egészről mit sem sejtve, rövidlátón botorkál jobbra-balra. Nemsokára aztán tudomására jut a dolog és innentől kezdve saját maga veszi kézbe az ügy lerendezését – mindenki vesztére!

Leslie Nielsen a vicces kis öregúr szerepében szeptember 9-én este hattól a pásztói Mátra Moziban, szeptember 10-től pedig egy héten át a gyarmati Madách-ban nevetteti a közönséget.

(1998, Nógrád Megyei Hírlap)

Drága Leslie Nielsenünk már csaknem 15 éve nincsen velünk, ámfilmjeiben és fingópárnás interjúiban örökre velünk marad! Persze, az egykor mér hollófekete hajú komikus legjobb alkotásai, az Airplane és persze a Csupasz pisztolyok örök klasszikusok maradnak, de humora miatt máig szívesen nézzük az olyan, kevésbé legendás mozijait is, mint a Bújj, bújj, ördög!, a Drakula halott és élvezi, a Sziki-szökevény vagy éppen a Mr. Magoo...

Hejjj, végrevalahára ismételten visszatért közénk a Távol-Kelet királya, a baleseti sebészet állandó bentlakója, a tökéletes bunyós akciófilmek atyja és nem utolsósorban, de legfőképpen Alonzo Mosely szjúperfantasztikusanelképesztőenhipermegaszerűenelsőosztályúanhátbaveregetőslegeslegnagyobb kedvence: MR. JACKIE CHAN! Éljenéljenéljen!!!

Szuperakrobatikus főhősünk a kilencvenes évek második felére nagy szerencsésen leugrott az amerikai és európai videótékák polcairól és régi, tíz évvel ezelőtti dicsőségét felelevenítve az Alsómisteléci Ákson VidijóTékka helyett teljes nagyságában a mozivásznakon csépeli a rosszarcúakat. (Az elveszett dicsőségről szóló megállapítás azért nem teljesen helytálló, mert míg mi csak Van Damme „Rúgdleafejit!  és Seagal „Tördkiakezit!”-stílusú opuszaiban gyönyörködtünk, azért a rizstermelő kontinensen mégiscsak Jackie volt az ász!) Naná!

Most már errefelé is újra kezd a mennyekbe emelkedni, hiszen nincs még egy olyan pasi a földön – életben! – rajta kívül, aki hasonlóan hajmeresztő és gerinctörő mutatványokra vállalkozna; pláne nem negyvennégy és fél évesen! Dehát Jackie még most sem pihen, mert egyszerűen él-hal a filmezésért és nagyon valószínű, hogy öregbátyó korában is azt fogja csinálni, amihez a legjobban ért: munkát adni a sebészeknek és a kötözőknek. Hát egy ilyen poficsek srác ez a Jackie Chan!

Noss, mivel eddigi, nálunk legutolsónak számító filmje – a Nagy Odaát mozijaiban már legeslegutolsónak számító filmje, a Csúcsformában dübörög nyolcvanmillió dollár felett –, a Jackie, a jófiú éppen ezekben a hetekben villog a mozivásznakon, essen néhány elfogulatlan szó erről az opuszról is. A film szuper! Sőt! Szuperszuper: látványos, akciódús és nem utolsósorban eszméletlenül vicces. Méltó folytatása a három éve készített Balhé Bronxban és a két éve összehozott Első csapás című moziknak. Jelen esetünkben Jackie – filmbeli nevén: Jackie – egy tévésszakácsot alakít. Jackie – mármint a filmbeli – tésztát gyúr, levest kavargat és eszében sincs, hogy néhány akrobatikus mutatvánnyal a falhoz kenje a rosszfiúkat.

Csakhogy nem sejti, hogy nem is olyan messze a tévéstúdiótól két igencsak ideges mutatóujjú banda egy kábszerüzletet igyekszik tető alá hozni. Az ügy természetesen nem megy zökkenőmentesen, ezért némi heveny  ravaszhúzogatás után aprócska csetepaté tör ki. Igenám, de az öltönyös gonosztevő, bandafőnök, Giancarlo (Richard Norton, akit Jackie-ék – mármint nem a szakácsék – egy pár filmben korábban is szétcincáltak) kiszúrja, hogy tévések videóra veszik az össznépi helyehulyázást. Nosza, pár lövés a szemtanúk irányába. Az operatőr ottmarad, a riporternő, Diana (Gabrielle Fitzpatrick) azonban karikába szedi a lábát és a terhelő videókazettával elhúz a balfenéken. De nem sokáig rohan, hiszen összefut az éppen forgatásról igyekvő Jackie-vel (nem a színésszel!). Jackie – még mindig, mint az imént – persze csodálkozik, hogy miért ugrik rá tucatnyi, fekete öltönyben vicsorító ipse, de azért arra még marad ideje, hogy némi kéz- és lábmunkával kicsinosítsa a mérges támadókat.

Egy kis további lihegés és törés-zúzás után persze az alkalmi páros meglép az üldözők elől, a videókazetta azonban sajna, elkeveredik. Mivel sem hőseinknek, sem pedig a két banda tagjainak halvány fogalmuk sincsen, hogy hová tűnt a létfontosságú bizonyíték, megindul a pergő ereszdelahajamat nevezetű társasjáték. A végére természetesen a többség kissé megtépve és fogorvos után rimánkodva hagyja el a harcteret, kivéve egyetlenegy, bár kissé rogyadozó léptű harcost: JACKIE-t!

Az ínyencek kedvéért természetesen a film legvégén leperegnek a Mr. Nice Guy többször is elrontott, elröhögött jelenetei, amelyekben megjelenik egy kissé kövérkés, de igencsak fürge kínai – a filmben egyébként ő alakította a magát mindig összetörő bicajost. Csakis a legínyencebb ínyencek kedvéért, habár erre már ők is rájöhettek: a fickó nem más, mint Samo Hung, a Jackie, a jófiú rendezője, mellesleg pedig Jackie Chan szívbéli komája és tesója, akivel már legalább tucatnyi akciófilmet bunyóztak végig közösen.

Összegzésképpen, egy szóval: a Jackie, a jófiú fenomenálisanmulatságoséselképesztőenlehengerlőenakciódús és lazán kenterbe veri a felkapott ökölrázók - lásd: Steven, Jean-Claude and Co. - bármelyik, zsengécske szüleményét.

Ja, egy kissé elfogult vagyok...?

(1999, VOX)

Szinte hihetetlen belegondolni, hogy az az elnyűhetetlen fickó, aki több évtizede töri-zúzza magát a kedvünkért és akinek a stílust többször is megújító mozijain felnőttünk, Jackie Chan nemrégiben töltött be a 71-et!! Bár a szaltók már nem úgy mennek, mint a nyolcvanas-kilencvenes években és a bunyó is lassult valamennyit, azért remélhetőleg - a korának megfelelő szerepekben - a legenda még jó darabig velünk marad, hogy szórakoztasson.
Sajnos, a 1997-es Jackie, a jófiú rosszembere, a Chuck Norris oldalán (Karatés védőangyal) debütáló, majd többek között Hong Kong-i filmekben is (többek között: Vigyázat, (már megint) nyomozunk!, Shanghai Express, Városi vadász stb.) akciózó Richard Norton már nincs velünk - 75 évesen távozott a harcosok mennyországába...