Még alig csitultak el Steven Spielberg Ryan közlegény megmentése című háborús eposzának robbanásai, egy csaknem húsz éve nem forgató rendező, név szerint Terrence Malick áll ki a hadszíntérre, hogy csatába vezényelje válogatott emberekből összeállított csapatát. A II. világháború egyik legnagyobb Csendes-óceáni összecsapása, a Guadalcanal-szigetekért folytatott elkeseredett küzdelem szemtanúi lehetünk Az őrület határán című látványos, katonai dráma nézőiként.

1942-ben a szövetségesek ostrom alá vették a magas, átláthatatlan zöld fűvel borított hegyeiről és sűrű dzsungeleiről híres Guadalcanalt. A hegytetőkön a japánok rejtőznek minden felmerészkedőt gyilkos tűzzel fogadva, míg jóval alattuk az amerikai katonák igyekeznek elfoglalni a magaslatokat. Elkeseredett harc kezdődik minden egyes négyzetméterért, a fedezékből tüzelő japánok könnyűszerrel lekaszálják az igen nehéz terepen felfelé rohamozó támadókat. Óriásiak az emberi veszteségek, a parancs azonban egyértelmű: bármilyen áron, de el kell foglalni a kitűzött célpontokat.

A végsőkig elkeseredett és összetört amerikaiak megpróbálják a lehetetlent – és ezáltal a föld legsötétebb és legmélyebb poklában találják magukat.

A gyönyörű tájképeket és látványos csatajeleneteket felvonultató filmben kisebb-nagyobb szerepekben többek között olyan sztárok tűnnek fel, mint Sean Penn, Nick Nolte, Woody Harrelson, John Travolta, George Clooney, John Cusack vagy John Savage.

A háború poklába a gyarmati mozi jóvoltából április 22-től látogathatnak el a nézők.

(1999, Nógrád Megyei Hírlap)

A ritkán rendező alkotó, Terrence Malick epikus, lírai háborús filmje annak idején ugyan eltűnt Spielberg és a Ryan közlegény megmentése által robbantott bombatölcsérben, ám Az őrület határán - bár sokak szerint lassú és unalmas - a mai napig az egyik csatakedvencem. A sztárok tucatjait hadrendbe állító, Csendes-óceáni eposz a végső vágásnál ugyan néhány csorbát szenvedett, még így is a világ legjobb, II. világháborús mozijainak egyikévé vált. Kíváncsi lennék Malick gigantikus méretű eredeti verziójára is - remélem, még megérjük...

Mi az a nyúlós, ragacsos zöld bigyó a zakódon? Csak nem egy illegális bevándorló a Tau Ceti környékéről?

Felejtsd el Vincent Vegát, Mr. Pinket és Darth Vadert! Mostantól  csakis a jók járnak feketében! Színre lép ugyanis a Men in Black – Sötét zsaruk két nagymenője,  Mr. Jones és Mr. Smith, hogy a legendás Blues Brothers után szabadon megmutassák az ízlésficamban szenvedő népeknek, hogyan is kell dögös manusok módjára öltözködni! A volt operatőr és az abszolúte laza filmek – Addams Family, Szóljatok a köpcösnek! – szakija, Barry Sonnenfeld  hadrendbe  állítja a világegyetem legtitkosabb és legelitebb rendfenntartóit,  azokat a fickókat, akik elől még az alienek is lúgos verejtéket izzadva menekülnek.

Aki azt hiszi, hogy New York a földkerekség legnagyobb bolondokháza, az óriásit téved! New York ugyanis az egész Univerzum legnagyobb bolondokháza! Itt gyűlik össze az űr apraja-nagyja, hogy legtöbbször emberi alakot öltve hosszabb-rövidebb – lehetőleg balhémentes – időt töltsön el a Földön. Vannak azonban csillagközi turisták, akik a passport felmutatása nélkül, a kertek alatt osonnak át a kordonon: itt van például egy világuralomra törő, nagyméretű bogár, aki (?) szó szerint egy vidéki tapló, Edgar (Vincent D’ Onofrio jobb, mint az összes olasz zombifilm együttvéve) bőrébe bújva kezd illegális tevékenységbe. Személye azonban nem sokáig marad titokban, hiszen az MiB kötelékének veteránja, K ügynök (Tommy Lee Jones) és újonc társa, J ügynök (Will Smith) felteszi a napszemüvegét, hogy mindenféle trükkös fegyverek segédletével lekapcsolja a terrorista ízeltlábút.

Ami pedig ezen belül történik, az maga a színtiszta, eszeveszetten mennyei szórakozás! J és K ugyanis elképesztő, fergeteges humorú akciók során üldözik az egyre inkább élőhalottra emlékeztető Edgart, miközben többször is az útjukba kerülő boncmester, Weaver doktornő (Linda Fiorentino) „levakuzására” kényszerülnek. Akinek egy csipetnyi fantáziája sincsen, az óvakodjon a filmtől! A Men in Black ugyanis egy eszméletlenül laza, jó sztorival, remek ötletekkel, fantasztikus beszólásokkal csordultig töltött bőségszaru, egy olyan remekmű, amelyben a főhősöktől kezdve a hullaházi portással bezárólag minden szereplő az abszolút eredetiség dicsfényében pompázik. Tarantino irigykedhet: ha találkozol a sötét zsarukkal, megint teljesen más szemmel nézel majd a fekete öltönyös, napszemüveges fickókra!

Ja, és egy figyelmeztetés! Az űr szerelmére, a kutyádat, macskádat, hörcsögödet ne nevezd el az Orionról, vagy bármelyik más csillagképről!! Abból ugyanis nagyon komoly, intergalaktikus problémák származhatnak!!

(1998, VOX)

Nagyon nem szükséges elemezni a filmet, hiszen minden idők egyik legjobb sci-fi vígjátékaként - másik személyes kedvencem a Galaxy Quest - az MiB még a mai, CGI-jal agyonnyomott multiverzumunkban is időtálló, szórakoztató különlegesség. Kiváló sztori, remek rendezés, elsőosztályú humor és karakterek - Vincent D'Onofrionak igazán kijárt volna egy mellékszereplő bogárOscar...

Igaz, hogy Szaddám Husszein néhány hete már kapott egy kiadós rakétaszállítmányt a kertje végébe, mégis azt kell mondanunk, hogy már megint baj van az arabokkal!

Robbantanak, lövöldöznek, terrorizálnak agyba-főbe Allah és a Szent Háború nevében, ami ugyan a valós életben nagyon szörnyű következményeket von maga után, ám a mozis álomvilágban igen jól kifizetődő csatákat (lásd: Delta Force, True Lies, Tűzparancs) eredményezhet. Ed Zwick rendező, aki már egy pár hadműveletet irányított a kamerák mögül (Az 54. hadtest, Szenvedélyek viharában, A bátrak igazsága), Öböl-háborús filmjéhez hasonlóan a Szükségállapot esetében sem tud elszakadni az arab fegyveresektől – lehet, hogy mellékállásban a Pentagontól kap egy kis fizukiegészítést? – és ismét jóöreg harcostársát, Denzel Washingtont küldi a frontvonalra. Washington New Yorkban: ez esetben terroristaellenes szakemberként hősünk nem a sivatagba, hanem a nagyvárosi dzsungelbe vezényelve próbál eleget tenni Zwick tábornok parancsának. Nem rajta múlik, hogy csupán féleredménnyel tud visszatérni a főhadiszállásra!

Bumm! Először csak viccnek tűnik az egész: egy festékbomba robban az egyik New York-i buszban nagy felfordulást és némi színt víve az ülések közé. Nem sokkal később egy másik buszon utazók már nem ennyire szerencsések. Hiába a havibérlet árához csatolt biztosítási díj, a mindent ripityomra robbantó pokolgép ellen semmi esélyük sincsen; még akkor sem, ha az FBI profija, Anthony Hubbard (Denzel Washington) megpróbál tárgyalni az utasokat túszul ejtő arab terroristákkal.

Nemsokára minden a feje tetejére áll a Nagy Almában. Rövid időn belül sorra repülnek a levegőbe az épületek: egyszer egy színház, egyszer egy suli, majd nem sokkal később minderre a koronát feltéve maga az FBI főhadiszállása robban törmelék halommá. Ezen közben azonban főhősünk emberei élén gőzerővel igyekszik kideríteni a tettesek kilétét, amiben úgy-ahogy a CIA rejtélyes és egyfolytában titkolózó, közel-keleti szakértője Elise Kraft (Annette Bening) „siet” a segítségére. A terrorista-ellenes csapat felforgatja fél New Yorkot, lekapcsol pár gyanús figurát és felszámol néhány, egymástól függetlenül dolgozó csoportosulást, de nem tud pontot tenni az ügy végére.

A nyomozók csip-csup szöszmötölését megunva aztán színre lép a nemzet megmentője: a keményvonalas, rövidrenyírt tábornok, William Devereaux (csak nem Bruce Willis?) felkapja a vizet és emberei, valamint páncélosai  élén, a csillagos-sávos textíliát lobogtatva bemasíroz New Yorkba. És a tátott szájjal ámuló, mélységesen megdöbbent FBI-CIA duó orra előtt, a szabad világ kellős közepén életbe lép a szükségállapot...

Brrrr! Eléggé rémisztő, bár szó, ami szó nem egy utópisztikus elképzelés. Edward Zwick filmjében érzékeny, világpolitikai szinten is jelentős témára próbál rátapintani, kár viszont, hogy a nagy ügybuzgóság kellős közepén szem elől téveszti a lényeget. A Szükségállapot ugyanis se nem krimi, se nem dráma, de még csak sodró lendületű akciófilm se, hanem a három téma jól összegubancolt elegye. Az egész film egészen jól indul: nagyon megdöbbentő a busz felrobbanása és izgalmas a nyomozás első szakasza is. Aztán színre lép Annette Bening figurája, aki hol igazat mond, hol nem, hol pedig csak értelem nélkül megkavarja a történetet. Később pedig bedübörög Bruce is, hogy egy teljesen felesleges szerepben az Armageddon dicshimnusza után negatív szereplőként utáltassa meg magát. Kétségtelen, hogy Zwick jó filmet akart csinálni – besegített a forgatókönyvbe is –, nála az arabok nem csupán arc nélküli, fanatikus mészárosok (nagyon jó például a Washington amerikai-arab nyomozótársát játszó Tony Shalhoub), hanem ok nélkül bűnhődő, ártatlan állampolgárok is; egyébként a főfőrossz sem közülük kerül ki: Bruce Willis talán személyes bosszúként, a dél-afrikai Planet Hollywood elleni bombatámadás miatt vállalta el a náci-szerű parancsnok szerepét?

A Szükségállapot elkészült, de nem robbant olyan nagyot, mint amilyenre a készítői számítottak: ez pedig minden morális pozitívuma ellenére a túlkomplikált, agyoncsavart és a végén vaktöltényként durranó történet rovására írható. Sokkal izgalmasabb lett volna egy Frederick Forsyth-regény lapjain találkozni vele...

(1999, VOX)