Jerry Bruckheimer ma a világ legsikeresebb filmproducerének mondhatja magát. A nyolcvanas években kollégájával, Don Simpsonnal olyan akciómozikat vitt sikerre, mint a Flashdance, a Top Gun vagy a Beverly Hills-i zsaru első két része. Az elmúlt tíz évben sem ült ölbe tett kézzel, hiszen sorra gyártotta a sikerfilmeket: a Veszélyes kölykök, a Bad Boys, a Crimson Tide után A szikla, majd a Con Air következett, hogy aztán a kilencvennyolcas évben minden eddigi rekordot megdöntsön az Armageddonnal és egy újabb bombasztorit szállítson a nálunk most bemutatásra kerülő, A közellenség című látványos krimivel.

Robert Clayton Dean (Will "Men in Black" Smith), amikor betér egy fehérneműüzletbe, hogy valami szép ajándékkal meglepje a feleségét, nem is sejti, milyen életveszélyes ügybe fog nemsokára keveredni. Történik ugyanis, hogy pár perccel a betoppanása után meglódul körülötte a világ: egy régi ismerőse tűnik fel, nyomában a kormány mindenre elszánt emberei, majd nem sokkal később az előlük menekülő ember egy baleset áldozatává válik. Ezt követően aztán az ügynökök a mit sem sejtő Deant veszik a célkeresztbe, hiszen úgy sejtik, egy, a nemzetbiztonságiak főnöke (Jon Voight) által szervezett politikai gyilkosság titkos videófelvételét rejtegeti.

Miközben aztán főhősünk a lábát a nyakába szedve kétségbeesetten menti az életét a kormány szupertechnikával felszerelt emberei elől, feltűnik a színen egy titokzatos fickó, Brill (Gene Hackman), aki megpróbál segíteni a kelepcébe került Deannek...

A ritmusos, látványos akció-krimi február 4-től pereg a gyarmati Madách Filmszínházban.

(1999, Nógrád Megyei Hírlap)

Szegény jó Tony Scott már jó ideje nem készíti nekünk egyedi látványvilágú és pörgős vágású mozijait. Az eltávozott mester talán egyik legjobb filmje volt ez az 1998-as krimi-thriller, amiben a Smith - Hackman duó menekül a kormányzati gonoszok elől. Az eredeti, remek sztori már régóta folytatás után kiált, ám Gene bátyánk sajna már bő 20 éve kinyugdíjazta magát, így kicsi az esély, hogy igent mondana. ám apró reménység, hogy tervben van egy, a sztorit világméretű összeesküvéssé bővítő tévésorozat elkészítése...

Nnnna, még egy irodalmi adaptáció mai köntösbe öltöztetve! Úgy tűnik, hogy a régiek tényleg nagyon tudhattak írni, mert manapság a filmkészítők többsége jóideje porosodó remekművek dohos lapjai közé dugja az orrát, hogy a saját, egyéni olvasatában álmodja filmre a benne leírtakat. Lusta diákok figyelem! Az ósdi diavetítővel ellentétben ezen mozgóképek – pl.: A három testőr, III. Richard, Rómeó és Júlia stb. – megtekintése könnyen felelési zűrzavart vagy irodalmi buktát eredményezhet;  nincs ez azonban másként a Szép remények esetében sem, amelynek legújabb feldolgozása Charles Dickens pennája helyett Alfonso Cuaron baseballsatyija alól pattant ki.

Finnegan Bell, az érzékeny, kivételes rajzolói és festői tehetséggel megáldott fiú elég mostoha körülmények között nevelkedik. Hányatott életében pillanatnyi örömet csupán a természetben való barangolás és az ott látottak lerajzolása jelent. Egy napon összefut a szökésben lévő fegyenccel, Lustiggal (Bob De Niro), aki röpke együttlétük alatt óriási hatással vana a fiúra. Nem sokkal később Finn összeismerkedik Ms. Dinsmoorral (lenyűgözően excentrikus: Anne Bancroft) és annak unokahúgával, Estellával. A fiatal fiú fülig beleszeret a lányba annak ellenére, hogy  az csak könnyedén játszik az érzelmeivel...

Jónéhány év telik el: időközben Finn (Ethan Hawke) a New York-i művészfiatalok egyik legnagyobbikává válva éppen a kiállítására készül, amikor ismét összetalálkozik a már érett, vonzó, de még mindig titokzatos Estellával (Gwyneth Paltrow). Finn-ben újra élednek a gyermekkori érzelmek, de bizonytalanná válik: nem tudhatja, hogy Estella érzései tényleg valódiak vagy csupán a nagynéni nevelésének megfelelően a férfi szív és lélek kifacsarásának kegyetlen eszközei...

Sajnos nem olvastam Charles Dickens eredeti művét, ezért nem is vállalkozom arra, hogy összevessem a regényt a film jeleneteivel – ami azt, hiszem egyébként is bármilyen mű esetében lehetetlen lenne. Alfonso Cuaron lebilincselően szép képekben – operatőr: Emmanuel Lubezki – meséli el számunkra a finom érzelmi terror, a reménytelennek tűnő szerelmi vágyakozás történetét. A Szép remények nem is vállal ennél többet: mindvégig egy modern mese, amely az érzelmi hullámvasutazás ellenére csak egy igazságot ismétel: csak a szeretet és a szerelem számít!

(1998)

A mexikói Alfonso Cuarón egyik korai nemzetközi belépőjének mondhatjuk ezt a Dickens-feldolgozást. A direktor később olyan filmekkel - és négy Oscarral, számtalan jelöléssel - bizonyította kiválóságát, mint az Anyádat is!, Az ember gyermeke, a Gravitáció vagy a Roma, ám a Szép remények "csupán" ezek ujjgyakorlat előfutára, egy átlagos adaptáció remek színészi alakításokkal.

Jonathon Mox (James Van Der Beek) élete – legalábbis amerikai szemszögből – lebilincselően izgalmas. A West Canaan-i középsuli diákjaként éppen egyetemre készül és a szokásos problémákkal küzd: megfelelni apuci sportelvárásainak, megfelelni az edző akaratának, megfelelni a barátnőnek és a saját vágyainak. Ezek a gondok redőzik Mox homlokát egészen addig, míg a focipályán az ellenfél bikái ki nem nyírják csapatának irányítóját és ászát, Lance-t (Paul Walker). Az eddig többnyire kispadra szorult Moxot  a rendkívül sikeres, de kőkemény edző, Bud Kilmer (Jon Voight a szokásos csúcsformában) – kénytelen-kelletlen – bedobja a mélyvízbe. Az eddig csak a bemelegítésig jutó srác most egyszeriben a legfontosabb játékos posztján találja magát: most végre bizonyíthat – de amíg ez megtörténik, még sok víz folyik le a homlokán…

A film elsőre tinivígjátéknak tűnik, azonban mégsem egészen az: a középiskolai háttér mögött ugyanis – ha még csak egy erőtlen villanásra is – a csúcssport alapjaiba enged betekintést. Abba a világba, amelyben a maximalista edző vasmarokkal irányítja a tini játékosok életét, amelyben a sport maga a háború és ennél fogva kitermeli a maga győzteseit és veszteseit, azokat a fiatalokat, akik már tizenévesként fájdalomcsillapítózzák magukat, hogy eljussanak a gólvonalig.

Prérifarkas blues azonban ezt a gondolatot a bulikkal és csajozásokkal – pláne a történet szempontjából teljesen lényegtelen, vallási fanatikus kisöcsivel és a sztriptízelős tanár nénivel – inkább az oldalvonal mellé ülteti. Helyette marad a szerelmi dilemma és „az én fijam jobb sportoló, mint a tijed”– szintű virtuskodás. Ezeket leszámítva a film szórakoztató – a focijelenetei kimondottan jól fényképezettek, lassítottak és még izgalmasak is –, de valójában ez az MTV produkció nem egy kimondott touchdown, megtekintése után valószínűleg nem kerül be a Telesport-gyűjteményünkbe. Ezen kívül sajna nem hozza közelebb a számunkra igen távolinak tűnő amerikai foci mibenlétét sem: nekünk marad hát a soccer, vagyis az eredeti, megszokott, de csak botladozva művelt jóöreg magyaros „fodbal”.

(2002, DVD Magazin)

 A 20-25 évvel ezelőtti tinifilmek bajnokságában érkezett ez az amerikai focis film, ami az akkori feltörekvő ifjoncok (James Van Der Beek, Paul Walker,, Scott Caan, illetve a lányok csapatából Amy Smart és Ali Larter) szerepeltetésével próbált némi friss cserét küldeni a pályára. A nem túl bajnoki moziban azért az öreg veterán Jon Voight mellett feltűnt a mai formájánál még jóval sportosabb Jesse Plemons (Fargo, A kutya karmai közt, Polgárháború) is, aki azóta már a legfelsőbb ligába küzdötte be magát...