Hölgyek és Urak! Nézzenek jó mélyen a szívükbe és a lelkükbe, majd az elemezgetés után teljes őszinteséggel válaszoljanak: érdemes szerelmesnek lenni? Na? Ugye, hogy nem!

Az a néhány andalító, forró csók, az a pár, bizsergető simogatás és kedves, becéző suttogás. az olykor-olykor megejtett szenvedélyes ölelés és a többi, érzelmet kifejező gesztus – például: ékszer, bunda, BMW, ördögös bokszeralsó, Domina-bőrcucc ajándékozása – összességében nagyon sokat jelent – egészen addig, míg a sarkon be nem fordul – Jézusom! – a féltékenység zöld színben vicsorító szörnye, hogy egyetlen szorítással kinyomja a szuszt a szerelemtől pihegő szívekből.

Ehhez pedig nem kell túl sok: elég egy halvány kis rúzsfoltszerűség, egy ismeretlen arcszesz- vagy parfümillat, egy titokzatos, „szótlan” telefonhívás vagy egy kedves jóakaró kétértelmű megjegyzése és tessék, áll a bál: jön a vita, a kiabálás, a kisírt szem, rosszabb esetben pedig a mutatós öröm- vagy pofonnyom. Egy szóval: kinek kell a szerelem, ha lépten-nyomon ilyen és más hasonló veszélyek fenyegetik a bimbózó rózsák, a turbékoló galambok és a rózsaszín lufik romantikáját? A válasz természetesen: mindenkinek – de legfőképp a filmkészítőknek és filmnézőknek!

Minden, amit tudni akarsz a féltékenységi bosszúról, de eddig sosem merted megtenni. Tény és való, hogy a filmvígjátékok területén a legkifizetődőbb témát – leszámítva egy Carrey nevű pofa arcizmait – a szerelmi csatározások kimeríthetetlen témaköre jelenti.

Ne is húzzuk tovább, vágjunk a közepébe! Itt van a Meglesni és megszeretni, az egyik legfrissebb romantikus komédia, amely azonban egy szinttel az átlagos konkurencia fölé nő: bájos, vicces, aranyos, ahogy kell, de olyan gonoszkodó, hogy akár John Carpenter is rendezhette volna.

Griffin Dunne-t Magyarországon, mint a Martin Scorsese Lidérces órákjának szerencsétlen hivatalnokát ismerjük. A negyvenkét éves amerikai azonban nem csupán színészi sikereivel – Egy amerikai farkasember Londonban, A nagy kékség, Kutass és rombolj! –, de produceri munkáival – Nyakiglove, Üresjárat, A gyönyör rabjai – is nevet szerzett magának a szakmai berkekben. Miután pedig az 1995-ben készített Duke of Glory című rövidfilmje egészen az Oscar-jelölésig vitte, logikus továbblépésnek tűnt, hogy nemsokára egy nagyfilm rendezőjeként is porondra lépjen.

Mielőtt azonban Dunne először „Action”-t kiáltott volna, rövid bemelegítő értekezést tartott a szakma krémjével: Martin Scorsese-vel, Sidney Lumettel, Jonathan Demme-vel és a szintén színész-rendező, Oscar-jelölt Tim Robbins-szal. Hogy érdemes volt-e kérdezősködnie, az rövidesen kiderül.

Sam (a rutinos romantikus: Matthew Broderick) egy rendes, jószívű, jámbor fiatalember, akire egy rossz szót sem lehet mondani. Sőt: Sam egy túlságosan is rendes, túlságosan is jámbor fiatalember! Mivel a munkáját nem idióta ügyfelek vagy vásárlók környezetében, hanem a csendes, nyugodt, balhémentes galaxisok, csillagködök, üstökösök és más égi tünemények társaságában tölti, nincs miért a falra másznia. Emellett pedig ott van a jobbján a Föld mosolygó novája, Linda (Kelly Preston), aki teleszkópon keresztül megfigyelve vetekszik az égbolt bármely csillagképével.

Minden csillogónak tűnik, de nemsokára Sam egy lelki fekete lyukban találja magát: Linda ugyanis a vidéki hétköznapok helyett a nagyvárost választja. New Yorkban kap állást és barátja minden kérlelése ellenére elutazik. Csillagászunk tehát egymaga marad, egyedül Lindáról szóló gondolatai enyhítik a szalmaözvegység keserű ízét. Egy napon aztán végképp beborul az ég: hír érkezik Lindától, amely röviden összefoglalva a „viszlát, szerelmem, találtam jobbat”-üzenetet tartalmazza.

Sam alatt megnyílik a föld, de szerencsére hamar összekapja magát és néhány nélkülözhetetlen cuccot összepakolva rögvest a hűtlen barátnő után veti magát. Sikerül Linda nyomára bukkannia és kinyomoznia, hogy a lány egy migráns francia étteremtulajjal, Antonnal (Tcheky Karyo) szűrte össze a levet. A boldogtalan asztronómus nem bírja ki és az elhagyatott, szemközti bérház ugyanazon emeletére bevackolódva megfigyelés alá veszi a párt. Csillagászati berendezéseit ötletes módon összeszerkesztve egy olyan lencserendszert barkácsol, amely a Lindáék lakásából jövő fényt felnagyítva Sam kuckójának falára "vetíti".

A fiú kényelembe helyezkedik és már éppen átadná magát a kukkolás keserűen mazochista élvezetének, amikor megérkezik a vagány és lendületes Maggie (még egy rutinos romantikus: Meg Ryan), aki történetesen nem más...mint Anton elhagyott kedvese.

Griffin Dunne a lehető legjobb színészi párosítást választotta a filmhez. A Ryan-Broderick kettős külön-külön már számtalan szerelmi komédiában bizonyította a tehetségét. A Meglesni és megszeretniben Meg folytatja A bátrak igazságával elkezdett stílusváltást,  végleg szakít a ártatlanszemű cukorfalat figurájával: most kemény, öntudatos, a gonoszságtól sem visszariadó, villámlótekintetű cukorfalatot alakít. Matthew ismét a harmincöt éves létére még mindig kölykös vonású arcát jól eltakaró szakáll mögé rejtőzik. Sam szerepében először letaglózott, vattacukorfelhők között lebegő szerelmes, de nemsokára tettrekész, rámenős bajkeverő válik belőle.

Szóval, megérkezik Maggie, aki Samhez hasonló okból mássza meg az ódon épület életveszélyes szintjeit. Botcsinálta kollégájával ellentétben azonban ő nem a vizuális, hanem az audio-területen jeleskedik. Az elhagyott páros rövidesen szövetségre lép és a hűtlen Lindát, Antont kukkolva és fülelve a megfelelő bosszúra készül.

Egyszer aztán, amikor a megfigyelt lakásban senki sincs otthon, hőseink átlopakodnak és ekkor valami egészen különös, de már előre sejthető dolog történik...

Dunne első nagyfilmjének rendezőjeként kezében tartja az eseményeket. A cselekmény mindig érdekes, fordulatos, teljesen hihető és humorosan szórakoztató marad. Számtalan, egészen eredeti poén emeli az átlag fölé a filmet: a legjobb talán az étteremben elengedett csótányok és a mocskos poharakat mosogató Sam jelenete. A figurák életszerűek. A minden baj okozójaként megjelenő Antonra sem haragudhatunk, hiszen Karyo ellenállhatatlan sármmal kelti életre a szimpatikus csábítót.

Aki megnézi a filmet, annak az első két sorban feltett kérdésen filóznia: hiszen ő már tudja, hogy tényleg érdemes-e szerelembe esni.

 (1998, VOX)

Kétségtelen, hogy a ma már hatvan feletti Meg Ryan - Matthew Broderick páros karrierjében a kilencvenes évek jelentették a csúcsot, amikor A-kategóriás mozikban, de főleg romantikus komédiákban brillírozhattak. Ez elsősorban a hölgyre igaz, aki az elmúlt húsz esztendőben - talán félresikerült plasztikai műtétjeinek köszönhetően? - sztárból feledhető alkotások főszereplőjévé csúszott vissza. Pedig korábban - főleg többször Tom Hanks oldalán - mindig jutott idő egy kis szerelemes civódásra és ölelkezésre! Mint a Meglesni és megszeretni című könnyed, nem sokat vállaló, de szórakoztató mesketében.

Jackie a legjobb.

Ehhez kétség sem férhet. A mai bunyós akcióstílus nagymenői – legalábbis még mindig annak gondolják magukat – már sehol sincsenek hozzá képest. A mogorva izületropogtató és a kigyúrt balett-táncos ideje régesrég lejárt és mivel ők már hosszú évek óta semmi újat nem nyújtanak – sőt, az utóbbi időben már egy ütést sem visznek be – a mozilátogatók kedvéért, elmehetnek harcművészeti sulit vagy konditermet nyitni. Jackie úgyis jó sokáig marad még és humorával, elképesztő technikai tudásával, fantáziájával és az őrülettel határos bátorságával elkápráztat majd bennünket – és remélhetőleg még jópár évtized múlva is életben lesz, hogy átvegye a szórakoztató mozi felvirágoztatásáért, az orvosai által elhasznált gipszmázsákért járó életmű-Osziját.

Mert Jackie tényleg a legjobb. Háztetőkről veti le magát, falakon rohan fel, helikoptereken kapaszkodik, erkélyekre ugrik be és mindezeket olyan játszi könnyedséggel teszi, mint ahogy én most a billentyűzetet pötyögtetem. Bár pályafutása során készített jónéhány sztori és drámai hatás szempontjából is értékes alkotást – Rendőrsztori, Az istenek fegyverzete, Kemény halál – filmjeiben sohasem a történet, hanem a látvány, az akció és a humor a leglényegesebb elem. Mert ez az ő saját stílusa: a könnyed, súlytalan szórakoztatás, amiért többszázmillió ember szereti a világon.

Most, legfrissebb filmje, Az elveszett zsaru forgatásán szerencsére ismét visszatelepedett a csaknem egy évtizede, Az istenek fegyverzete II. után üresen maradt rendezői székébe, emellett pedig forgatókönyvíróként és a harci jelenetek koreográfusaként is kivette részét a munkából – ez utóbbi kategórián belül aztán teljesen megérdemelten idén meg is kapta a Hong Kong-i Filmszövetség díját. Bár valamilyen érthetetlen oknál fogva Az elveszett zsarut Amerikában csak kábeltévén mutatták be, jobb film, mint a bődületes sikert elért másik Jackie-mozi, a Csúcsformában. Míg ez utóbbi elsősorban Chris Tucker dumájára, valamint lövöldözésekre épít, addig Az elveszett zsaru jobban előtérbe helyezi Jackie komikusi képességeit és az autós üldözések, harci jelenetek terén kifogyhatatlan fantáziáját.

Dél-Afrikában egy rejtélyes ércet bányásznak ki a földmélyéből a tudósok. Nem sokkal később egy nemzetközi elitkommandó jelenik meg a dzsungel fái között és egy profi módon végrehajtott akció során nem csupán a kőzetdarabot, hanem a három tudóst is elrabolják. Valakik azonban elárulják a csapatot: miután fellép a „Te, az ott nem a mi pilótánk ejtőernyővel?”-effektus, a nagy kavarodásban a kommandósok egyike, Jackie (Jackie) is kiesik a közvetlenül az erdő felett repülő helikopterből.

A fák közé zuhant, eltört lábú és több sebet szerzett katonát aztán egy afrikai törzs tagjai találják meg, akik ápolgatni kezdik az ismeretlen nyelven beszélő idegent. Jackie szerencsére felépül, azonban gondja akad azzal, hogy egyáltalán nem emlékszik arra, ki ő és vajon hogyan került Afrikába. A bennszülöttek mutatnak neki egy helikopterroncsot és elmesélik, hogy nyolc, az övéhez hasonló ruhát viselő katona holttestét találták benne.

Jackie-nek lassan derengeni kezdenek a dolgok és egy napon elérkezik számára a visszatérés lehetősége is: a közelben egy sivatagi rallye autói húznak el és némi bonyodalom után ő törzsi ruhába öltözve és harci színekkel kifestve a japán Yuki (Mirai Yamamoto) és bátyjA Mitsubishijének volánja mögött fut be a célba.

Vadonból szalajtott, a saját nevére és múltjára nem emlékező hősünk aztán bekerül a híradásokba. Később mellécsapódik egy rámenős újságíró, Christine (Michelle Ferre) is – és Jackie, oldalán a két nővel elindul, hogy a tőle megszokott humoros és látványos keretek között, afrikai és holland helyszíneken választ kapjon a nagy kérdésre: Ki vagyok én?

Az elveszett zsaru az utóbbi évek legjobb Jackie-filmje: tele apró ötletekkel, látványos autós üldözésekkel, komolytalan humorral és természetesen az elmaradhatatlan bunyós jelenetekkel, valamint a védjegynek számító és a végefőcím alatt bemutatott elszúrt jelenetek sorával. A szakértő szemek és az ínyencek bizonyára értékelni fogják majd a fapapucsos bunyót, a fináléban előadott háromfős verekedést – Jean-Claude, még sokat kell lazítanod! –, amely a műfaj egyik legjobban kivitelezett harci jelenete. Ja, igen, és Jackie legvégén végrehajtott, lélegzetelállító stuntmutatványát, amelyet a Földön egyedül egyetlenegy ember képes csak megcsinálni: JACKIE!

Még annyit tennék hozzá a dologhoz, ha esetleg valaki véletlenül összefutna Jackie-vel, megkérném, hogy ajánljon már be a következő filmjébe. Nem kell nagy pénz, nem kell nagy szerep: bőven megelégszem azzal, ha egy hasbarúgást követően könnyedén elröppenek a kamera előtt.

Már csak azért is, hogy elmondhassam majd az onokáknak: annak idején, bizony, maga Jackie küldte át a nagypapit a kirakatüvegen! Előre is köszi!

(1998, VOX)

Ha minden vágyam így teljesült volna...!
A kritika megjelenése után nem sokkal a szerkesztőség tartott egy bulis összeröffenést, ahol az egyik akkori kolléga - valószínűleg korábbi megjelent anyagaim, illetve tán Az elveszett zsaru cikkjének kezdő mondata alapján - a fejemhez vágta, hogy egyedül Jackie Chant ismerem az ázsiai filmiparból, mert állandóan csak őt dicsérem. A rövid szakmai eszmecsere nem fajult durva vitába, ám most, több évtizeddel később ugyanúgy fenntartom a véleményemet - miszerint: Jackie a legjobb -, hisz az ázsiai bunyósok közül egyedül ő kapott eddig Oscar-díjat, mégpedig 2016-ban, addigi, törős-zúzós munkássága megkoronázásaként. De lehet, rosszul tudom, mert még mindig fanatikusan elfogult vagyok...

Az igaz, hogy Dr. Indiana Jones kereken tíz éve nem forgatja legendás karikás ostorát és ha minden jól megy, akkor is csak nagyjából két év múlva tér vissza az önként – és a Spielberg-Lucas páros által – választott nyugdíjából, de addig sem kell aggódnunk, hiszen Hollywood mágusai gondoskodnak arról, hogy ne maradjunk izgalmas kalandok nélkül.

Stephen Sommers, aki korábban a Maugli, a dzsungel fia, illetve tavaly a Kísértethajó című látvány-horrorral ízlelgette a sikert, idén minden várakozást felülmúló kasszacsörgéssel ejtette ámulatba a filmvilágot. Legújabb opusza, A múmia ugyanis már bemutatása hétvégéjén átlépte a 45 millió dolláros határt és azóta a 150 milliót ostromolja Amerikában, nem is beszélve a világ többi részéről.

Háromezer évvel ezelőtt Osiris főpapja, Imhotep (Arnold Vosloo) beleszeret a fáraó ágyasába, majd a nővel szövetkezve megöli az uralkodót. A gyilkosságért szörnyű módon kell bűnhődnie: élve szarkofágba zárják és megátkozzák, hogy élőhalottként szenvedjen az idők végezetéig.

„Szerencséjére” azonban nem kell a világ végéig oszladoznia, hiszen 1925-ben két expedíció érkezik nyughelyére, Hamunaptba, amelyeknek tagjai nem csupán Imhotep sírját, de a fáraók – állítólag ott eltemetett – felbecsülhetetlen értékű kincseit is szeretnék megtalálni. A két csapat egymással vetélkedve próbál a titkok nyomára bukkanni: az elsőt Rick O'Donnel (Brendan Fraser), a légiós vezeti, akihez egy testvérpár, a történész Evelyn (Rachel Weisz), illetve annak jópofán szélhámos bátyja, Jonathan Carnahan (John Hannah) csatlakoznak. A másik, sokkal jobban felszerelt expedíció tagjai között pedig egy egyiptológust, három vagány amerikait és Rick egykori, gátlástalan katonatársát találjuk.

A vetélkedés kezdetét veszi és egészen addig tart, míg egy véletlen folytán a két csapat tagjai földalatti sírjában életre nem keltik Inhotep bosszúra szomjas testét: a múmia kiszabadul és hozzálát, hogy lerója tartozását az emberiség számára...

Az Indy-filmek hangulatát és sodró lendületét idéző, látványos, izgalmas, de ezzel együtt humoros kalandtörténet már második hete tarol a balassagyarmati Madách-ban. Július 22-től azonban Tarjánban is kikel a sírjából a múmia.

(1999, Nógrád Megyei Hírlap)

Az Indiana Jones-ok közötti ínséges időkben - 1989 és 2008 között - nem nagyon jutottunk igazi kalandadaghoz, ám 1999-ben hamvaiból újra feltámadt a régészeti-zsáner, sőt, igazi, látványos, szórakoztató, vicces és izgalmas történettel lepett meg. A múmia friss szellemet csalt elő az ősi romok közül, majd nem sokkal később a nagy klasszikus, Indy is visszatért nyugdíjasra vett tempóban. A múmia 2017-ben kapott egy felemásra sikeredett újrát Tom Cruise-szal, ám a legújabb pletykák szerint nemsokára - remélhetőleg - a régi gárdával újra tiszteletét teszi majd a történelem porondján...