Jackie a legjobb.

Ehhez kétség sem férhet. A mai bunyós akcióstílus nagymenői – legalábbis még mindig annak gondolják magukat – már sehol sincsenek hozzá képest. A mogorva izületropogtató és a kigyúrt balett-táncos ideje régesrég lejárt és mivel ők már hosszú évek óta semmi újat nem nyújtanak – sőt, az utóbbi időben már egy ütést sem visznek be – a mozilátogatók kedvéért, elmehetnek harcművészeti sulit vagy konditermet nyitni. Jackie úgyis jó sokáig marad még és humorával, elképesztő technikai tudásával, fantáziájával és az őrülettel határos bátorságával elkápráztat majd bennünket – és remélhetőleg még jópár évtized múlva is életben lesz, hogy átvegye a szórakoztató mozi felvirágoztatásáért, az orvosai által elhasznált gipszmázsákért járó életmű-Osziját.

Mert Jackie tényleg a legjobb. Háztetőkről veti le magát, falakon rohan fel, helikoptereken kapaszkodik, erkélyekre ugrik be és mindezeket olyan játszi könnyedséggel teszi, mint ahogy én most a billentyűzetet pötyögtetem. Bár pályafutása során készített jónéhány sztori és drámai hatás szempontjából is értékes alkotást – Rendőrsztori, Az istenek fegyverzete, Kemény halál – filmjeiben sohasem a történet, hanem a látvány, az akció és a humor a leglényegesebb elem. Mert ez az ő saját stílusa: a könnyed, súlytalan szórakoztatás, amiért többszázmillió ember szereti a világon.

Most, legfrissebb filmje, Az elveszett zsaru forgatásán szerencsére ismét visszatelepedett a csaknem egy évtizede, Az istenek fegyverzete II. után üresen maradt rendezői székébe, emellett pedig forgatókönyvíróként és a harci jelenetek koreográfusaként is kivette részét a munkából – ez utóbbi kategórián belül aztán teljesen megérdemelten idén meg is kapta a Hong Kong-i Filmszövetség díját. Bár valamilyen érthetetlen oknál fogva Az elveszett zsarut Amerikában csak kábeltévén mutatták be, jobb film, mint a bődületes sikert elért másik Jackie-mozi, a Csúcsformában. Míg ez utóbbi elsősorban Chris Tucker dumájára, valamint lövöldözésekre épít, addig Az elveszett zsaru jobban előtérbe helyezi Jackie komikusi képességeit és az autós üldözések, harci jelenetek terén kifogyhatatlan fantáziáját.

Dél-Afrikában egy rejtélyes ércet bányásznak ki a földmélyéből a tudósok. Nem sokkal később egy nemzetközi elitkommandó jelenik meg a dzsungel fái között és egy profi módon végrehajtott akció során nem csupán a kőzetdarabot, hanem a három tudóst is elrabolják. Valakik azonban elárulják a csapatot: miután fellép a „Te, az ott nem a mi pilótánk ejtőernyővel?”-effektus, a nagy kavarodásban a kommandósok egyike, Jackie (Jackie) is kiesik a közvetlenül az erdő felett repülő helikopterből.

A fák közé zuhant, eltört lábú és több sebet szerzett katonát aztán egy afrikai törzs tagjai találják meg, akik ápolgatni kezdik az ismeretlen nyelven beszélő idegent. Jackie szerencsére felépül, azonban gondja akad azzal, hogy egyáltalán nem emlékszik arra, ki ő és vajon hogyan került Afrikába. A bennszülöttek mutatnak neki egy helikopterroncsot és elmesélik, hogy nyolc, az övéhez hasonló ruhát viselő katona holttestét találták benne.

Jackie-nek lassan derengeni kezdenek a dolgok és egy napon elérkezik számára a visszatérés lehetősége is: a közelben egy sivatagi rallye autói húznak el és némi bonyodalom után ő törzsi ruhába öltözve és harci színekkel kifestve a japán Yuki (Mirai Yamamoto) és bátyjA Mitsubishijének volánja mögött fut be a célba.

Vadonból szalajtott, a saját nevére és múltjára nem emlékező hősünk aztán bekerül a híradásokba. Később mellécsapódik egy rámenős újságíró, Christine (Michelle Ferre) is – és Jackie, oldalán a két nővel elindul, hogy a tőle megszokott humoros és látványos keretek között, afrikai és holland helyszíneken választ kapjon a nagy kérdésre: Ki vagyok én?

Az elveszett zsaru az utóbbi évek legjobb Jackie-filmje: tele apró ötletekkel, látványos autós üldözésekkel, komolytalan humorral és természetesen az elmaradhatatlan bunyós jelenetekkel, valamint a védjegynek számító és a végefőcím alatt bemutatott elszúrt jelenetek sorával. A szakértő szemek és az ínyencek bizonyára értékelni fogják majd a fapapucsos bunyót, a fináléban előadott háromfős verekedést – Jean-Claude, még sokat kell lazítanod! –, amely a műfaj egyik legjobban kivitelezett harci jelenete. Ja, igen, és Jackie legvégén végrehajtott, lélegzetelállító stuntmutatványát, amelyet a Földön egyedül egyetlenegy ember képes csak megcsinálni: JACKIE!

Még annyit tennék hozzá a dologhoz, ha esetleg valaki véletlenül összefutna Jackie-vel, megkérném, hogy ajánljon már be a következő filmjébe. Nem kell nagy pénz, nem kell nagy szerep: bőven megelégszem azzal, ha egy hasbarúgást követően könnyedén elröppenek a kamera előtt.

Már csak azért is, hogy elmondhassam majd az onokáknak: annak idején, bizony, maga Jackie küldte át a nagypapit a kirakatüvegen! Előre is köszi!

(1998, VOX)

Ha minden vágyam így teljesült volna...!
A kritika megjelenése után nem sokkal a szerkesztőség tartott egy bulis összeröffenést, ahol az egyik akkori kolléga - valószínűleg korábbi megjelent anyagaim, illetve tán Az elveszett zsaru cikkjének kezdő mondata alapján - a fejemhez vágta, hogy egyedül Jackie Chant ismerem az ázsiai filmiparból, mert állandóan csak őt dicsérem. A rövid szakmai eszmecsere nem fajult durva vitába, ám most, több évtizeddel később ugyanúgy fenntartom a véleményemet - miszerint: Jackie a legjobb -, hisz az ázsiai bunyósok közül egyedül ő kapott eddig Oscar-díjat, mégpedig 2016-ban, addigi, törős-zúzós munkássága megkoronázásaként. De lehet, rosszul tudom, mert még mindig fanatikusan elfogult vagyok...

Az igaz, hogy Dr. Indiana Jones kereken tíz éve nem forgatja legendás karikás ostorát és ha minden jól megy, akkor is csak nagyjából két év múlva tér vissza az önként – és a Spielberg-Lucas páros által – választott nyugdíjából, de addig sem kell aggódnunk, hiszen Hollywood mágusai gondoskodnak arról, hogy ne maradjunk izgalmas kalandok nélkül.

Stephen Sommers, aki korábban a Maugli, a dzsungel fia, illetve tavaly a Kísértethajó című látvány-horrorral ízlelgette a sikert, idén minden várakozást felülmúló kasszacsörgéssel ejtette ámulatba a filmvilágot. Legújabb opusza, A múmia ugyanis már bemutatása hétvégéjén átlépte a 45 millió dolláros határt és azóta a 150 milliót ostromolja Amerikában, nem is beszélve a világ többi részéről.

Háromezer évvel ezelőtt Osiris főpapja, Imhotep (Arnold Vosloo) beleszeret a fáraó ágyasába, majd a nővel szövetkezve megöli az uralkodót. A gyilkosságért szörnyű módon kell bűnhődnie: élve szarkofágba zárják és megátkozzák, hogy élőhalottként szenvedjen az idők végezetéig.

„Szerencséjére” azonban nem kell a világ végéig oszladoznia, hiszen 1925-ben két expedíció érkezik nyughelyére, Hamunaptba, amelyeknek tagjai nem csupán Imhotep sírját, de a fáraók – állítólag ott eltemetett – felbecsülhetetlen értékű kincseit is szeretnék megtalálni. A két csapat egymással vetélkedve próbál a titkok nyomára bukkanni: az elsőt Rick O'Donnel (Brendan Fraser), a légiós vezeti, akihez egy testvérpár, a történész Evelyn (Rachel Weisz), illetve annak jópofán szélhámos bátyja, Jonathan Carnahan (John Hannah) csatlakoznak. A másik, sokkal jobban felszerelt expedíció tagjai között pedig egy egyiptológust, három vagány amerikait és Rick egykori, gátlástalan katonatársát találjuk.

A vetélkedés kezdetét veszi és egészen addig tart, míg egy véletlen folytán a két csapat tagjai földalatti sírjában életre nem keltik Inhotep bosszúra szomjas testét: a múmia kiszabadul és hozzálát, hogy lerója tartozását az emberiség számára...

Az Indy-filmek hangulatát és sodró lendületét idéző, látványos, izgalmas, de ezzel együtt humoros kalandtörténet már második hete tarol a balassagyarmati Madách-ban. Július 22-től azonban Tarjánban is kikel a sírjából a múmia.

(1999, Nógrád Megyei Hírlap)

Az Indiana Jones-ok közötti ínséges időkben - 1989 és 2008 között - nem nagyon jutottunk igazi kalandadaghoz, ám 1999-ben hamvaiból újra feltámadt a régészeti-zsáner, sőt, igazi, látványos, szórakoztató, vicces és izgalmas történettel lepett meg. A múmia friss szellemet csalt elő az ősi romok közül, majd nem sokkal később a nagy klasszikus, Indy is visszatért nyugdíjasra vett tempóban. A múmia 2017-ben kapott egy felemásra sikeredett újrát Tom Cruise-szal, ám a legújabb pletykák szerint nemsokára - remélhetőleg - a régi gárdával újra tiszteletét teszi majd a történelem porondján...

A napokban csak úgy üldögéltem a napon, bambultam kifelé a fejemből és elméláztam azon, vajon mi lenne, ha videótékás srácként pergetném a napjaimat. Minden bizonnyal nyitástól zárásig mély és termékeny eszmecserét folytatnék a betévedő moziagyakkal mondjuk „A film-noir hatása Steven Seagal művészetére” vagy a „Vajon tényleg nyugdíjba ment-e Sly?” hangzatos címek alatt. És vajon mi lenne, ha egy szép napon a sci-fi és a horror közötti üres polcrész felett egészen véletlenül megpillantanám mondjuk Demi Moore, Jodie Foster vagy – neadjisten! – Catherine Zeta-Jones szerényen esti néznivalót keresgélő szemeit? Valószínűleg meglepetésemben és zavaromban csak hebegnék-habognék, majd bénán téblábolva lányos zavaromban magamra rántanám a fél James Bond-sorozatot, hogy aztán a kazettahalom alól kikászálódva lássam, amint az imádott jelenség rajtam nevetve lazán kisétál a tékából és ezzel együtt az életemből is. És még csak egy autogramot sem kértem – a többiről már nem is beszélve!

William Thacker (Hugh Grant), a londoni könyvesboltos persze nem pancserkodta úgy el a dolgot, mint ahogy én tenném! A kissé ügyefogyott – és egy őrült, de marhára vicces walesi figurával (Rhys Ifans csúcs ebben a szerepben) együtt albérleteskedő – Willnek szintén tátva marad a szája, amikor megpillantja a boltjába betoppanó amerikai szupersztárt, Anna Scottot (Julia Roberts szinte önmagát játssza).

Thacker azonban nem mond csődöt: könnyed társalgásba elegyedik a színésznővel és már röpke pár perc alatt kiderül, hogy ez a két, teljesen ellentétes világban élő ember igencsak passzol egymáshoz. Egy pohár kifröccsenő narancslé aztán még közelebb hozza a könyvest és a nagymenő színésznőt, hogy aztán William nemsokára arra ébredjen: magát újságírónak álcázva a Ritzben üldögél és éppen arra vár, hogy Anna lakosztályába jusson…

Szerelem ez az első látásra, kérem szépen! Szimpatikus hőseink között azonban éppcsak fellángol az interkontinentális love, mindig közbejön valami vagy valaki, mi pedig rághatjuk a körmünket, hogy a fenébe: a mesékben pedig mindig elnyeri a szegénylegény a királylány kezét és hollywoodi úszómedencéjét! Ami késik, persze nem múlik: a két szimpatikus főszereplő és a remek angol komikusgárda a jól megírt és vicces forgatókönyv minden lehetőségét kiaknázva olyan nagyszerű filmecskét varázsol elénk, amilyet a Négy esküvő és egy temetés óta nem láthattunk!

A Notting Hill nyomán már én is próbálom összeszedni magam. Ha kilépek az utcára, sasszemmel figyelem a szupersztárokat és papírcetliről pedig folyamatosan magolom a bűvös szavakat: „Hello, my darling…”

(1999, VOX)

Bő negyed század is eltelt azóta már, hogy a jópofa, csetlőbotló szomszédgyerek, Hugh Grant és a gyakorlatilag önmagát játszó sztár, Julia Roberts egymásba habarodott Notting Hill-ben. A kedves, vicces, léleksimogató komédia azóta is bármikor újranézhető, nem utolsó sorban Rhys Ifans zseniális villanásaiért, amik miatt a színészt örök életre a szívünkbe zártuk.