Ha olyan hírek kezdenek kiszivárogni a hollywoodi filmstúdiók környékéről, hogy egy-egy, éppen aktuális bombasiker folytatásán törik a fejüket a producerek, az emberek legnagyobb része kárörömmel vegyes kíváncsisággal várja az új film bemutatóját – hiszen általánosan elterjedt vélemény, hogy a második, harmadik és az azt követő sokadik rész mind-mind sokkal gyengébb, mint az eredeti.

A valóság azonban jó párszor szépen rácáfol a várakozásokra. Vannak olyan szuperprodukciók ugyanis, amelyek a folytatások révén nemhogy kihunynak, de jócskán megerősödve ostromolják a mozikat. Ilyen klasszikus például a Csillagok háborúja-sorozat vagy az Indiana Jones-széria. Most azonban itt van egy hasonlóan igényes, minőségi szórakozást nyújtó film, amely egy epizóddal már lekörözte a két, említett trilógiát. Visszatér minden idők leglazább, legviccesebb, legszórakoztatóbb és leglehengerlőbb zsarupárosa! Mel Gibson és Danny Glover ugyanis negyedszerre is csőre tölti a halálos fegyvert! Itt van persze a második rész óta velük hülyéskedő, nagydumás, aprócska Joe Pesci, valamint a Mel oldalán verekedő amazon, Rene Russo is.

A Halálos fegyver 4. elődjeihez hasonlóan szintén nem kacérkodik a viccel, a lőszerrel és az ökölpárbajjal – ennek eredményeként óriásit durran!

Hőseink szokásukhoz híven már megint a (nagyon)rosszfiúk nyomában loholnak. Jelen esetben ugyanis a fenyegetés a tengerentúlról, pontosabban Ázsiából érkezik: Az Egyesült Államokban száll partra a távol-keleti maffiák egyik legveszélyesebb és legkegyetlenebb fejese, Wang Sing Ku (egy újabb hongkongi szupersztár: Jet Li), hogy szervezete élén  Amerikában is megvesse a lábát.

A többi inkább maradjon titok, hiszen a Halálos fegyver 4. tartogat egy jópár látványos, izgalmas és humoros meglepetést. Elég annyit mondani, hogy a filmet készítő Richard Donner rendező és Joel Silver producer ismét belead apait-anyait: a nézők egy másodpercig sem fognak unatkozni!

Riggs és Murtaugh legújabb kalandja augusztus 13-tól Gyarmaton, augusztustus 20-tól Tarjánban látható.

(1998, Nógrád Megyei Hírlap)

Szegény Richard Donner már évek óta nincsen köztünk, hogy megrendezze a világ egyik legjobb buddy-movie-jának ötödik részét, ám az idők kezdete óta tervezgetett folytatás most talán tényleg megvalósulhat. A hollywoodi elitbe lassacskán viszsakapaszkodó Mel Gibson ugyanis bőszen szervezi a Passió: Feltámadás című folytatását és ha újra sikerrel jár, talán hozzálát a Riggs - Murtaugh - Leo Getz trió búcsúdalának. A csapat ugyan egyre öregebb - Gibson 69, Danny Glover 79, Joe Pesci 82, de még Rene Russo is 71 -, ám akkor is kivárjuk a Halálos fegyver 5-öt. Hiszen tudjuk, nem öregek még ehhez a sz*rhoz!

Manapság már sajnos nem készítenek jó háborús filmeket. Sőt! egyáltalán nem is készítenek háborús filmeket!

Most nem azokra a vietnamos és kommandós tákolmányokra gondolok, amelyekben súlycsoporttól függetlenül a fellelhető összes világ-, Európa- és járási bajnok kickboxos rohangászik félmeztelenül, izomtól dagadó kezükben mázsás gépfegyvert lóbálva. Nem is azokra az egykori, kötelezően megtekintett, népbutító elvtársfilmekre, amelyekben Továris Kolja, a tundra lelkiismerete küzd egymagában a 42-es német páncéloshadosztállyal.

Az agyamban olyan – többnyire amerikai és angol – alkotások képkockái peregnek, ahol a cselekményt túlnyomórészt nem a karok, fejek és bombák porba hullása teszi ki és ahol azok a karakterek, akikkel azonosulni – a jók – és azoktól, akiktől gyomorfekélyt kapunk – a gonoszok – nem egysíkúra összecsapott csinálmányok. Az ilyen filmekben a főszereplő nem patyolattiszta, hófehér szárnyú angyal, aki előtt csakis az igazság győzelmének pillanata lebeg, hanem egy emberi érzelmekkel megvert, sérülékeny hullajelölt. Az ellenfele pedig nem az a sátáni, arcnélküli, szadista állat, akinek legszívesebben mindenki az arcába lépne.

Na, az ilyen „középutas” háborús filmek közé tartozik a II. vh-s A piszkos tizenkettő is.

Resiman őrnagy (Mr. Hidegvér: Lee Marvin), akinek – kissé egyéninek mondható hadvezetései felfogásának köszönhetően – szabálysértési aktái a fél katonai irattárat kitöltik, egy különleges és személyre szabott feladatot kap felettesétől, Worden tábornoktól (Ernest Borgnine). A parancs meglehetősen szokatlan: tizenkét válogatott gyilkost és született gonosztevőt kell rövid idő alatt kiképeznie elit alakulattá, hogy aztán egy szupertitkos akció során a fasiszta hadvezetés legnagyobb fejeseit kaszabolják le egy félreeső kastélyban.

Reismannek első látásra nincs nehéz dolga, ugyanis, ha kicsit félrefordítja a fejét és egy pillantást vet a stáblistára, felfedezheti, hogy nem mindennapi arcok kerültek a keze alá. Ott van még egészen fiatalon Charles Bronson, John Cassavetes – Oscarra jelölten -, Jim Brown, Donald Sutherland vagy a kuglifejú Telly Savalas is.

A java aztán a kiképzéskor jön! Az őrnagy azonban magabiztos tekintettel kordában tartja a fegyelmezetlenkedő bandát és a puszta közepén a semmiből felépíttet egy klassz kis tábort – mégpedig az akcióra kiszemelt embereivel. Az eredmény pedig nem sokáig várat magára. A munka folyamán a tizenkettek csapata lassacskán kezd összerázódni, miközben parancsnokuknak verejtékes munkával sikerül elérnie, hogy egytől-egyig szívből megutálják őt.

A kiképzés technikai része azonban még nem ért véget. Az ellenséges területre való bejutást ejtőernyővel tervezték meg a hadsereg felsőbb körei, ezért egy légitámaszpontra kell átautóztatni a csoportot, hogy az ugrást gyakorolják.

Kirívó alakjukkal, laza magatartásukkal – és persze a dilis Pinke (Sutherland) áltábornok által levezetett díszszemlével – kihívják maguk ellen az ottaniak ellenszenvét és csupán ököllel, fegyverrel és az éppen kapóra jövő hadgyakorlattal tudják jobb belátásra bírni a háborgókat.

Aztán eljön az a nap is, amikor a külső ellenséggel, is le kell számolniuk. A tökéletes támadási terv készen áll, a részleteket és a megoldandó feladatokat fejből fújják, mindenki szíve és fegyvere a helyén van. Aztán a repülőgép motorját lehet hallani és… Reisman őrnagy vezetésével megkezdődik a bevetés…

A további részleteket nem érdemes lelőn, ugyanis a többség bizonyára olvasta a könyvet vagy látta a filmet moziban, tévében. Plusz a Robert Aldrich rendező által igazgatott cselekmény úgy van kitalálva, hogy a legutolsó percig izgulhatunk a piszkos tizenkettőkért. A történet nagyrészt a táborban játszódik és a véres csetepaté helyett inkább a remek karakterek vitáin és a finoman fűszerezett poénokon szórakozunk. A tényleges bevetésre ugyanis csak a film utolsó harmadában kerül sor, de addigra már a kezdetben ellenszenves és kiállhatatlan ürgékből egy szimpatikus csapat kovácsolódik. Aztán lehet izgulni, hogy jajj, kit fognak majd eltalálni?! (Majd úgyis kiderül!)

Más grandiózus filmekhez hasonlóan – például: A halál ötven rája, A híd túl messze van vagy a Kelly hősei – A piszkos tizenkettőben is híres színészek garmadája rohamoz. Lee Marvin hideg és nagyon nyugodt, Savalas most kivételesen nem nagyszájú, hanem istenfélő ember. Sutherland pont olyan vigyori, mint ahogy bajusz nélkül megszoktuk, Bronson pedig majdnem tökéletesen beszéli a németet.

Hiába az eltelt majd’ három évtized, az 1967-es produkció és a se-nem-jó-se-nem-rossz karakterek még most is állják az idő és a mai lángtenger akciók ostromát, annak ellenére, hogy egyetlenegy páncélmellű és golyószórókezű szuperhős sem lövi halomra az ellent.

(1995, Cinema Videó)

A filmhistória egyik legismertebb és legkedveltebb II. világháborús filmjeként A piszkos tizenkettő évtizedekkel előzte meg a Marvel világmegváltó Bosszúállóit. Robert Aldrich (A nagy kés, Roham, Mi történt Baby Jane-nel?, Az Észak császára, Hajrá, fegyencváros!) rendező mozijában egy szedett-vetett banda áll neki, hogy még Tarantino becstelen brigantyjait is túlszárnyalva számoljon le a náci ellennel. Remek karakterek, kiváló alakítások, akció és humor: tökéletes választás, ha a néző háborúba akar indulni!