Könnyen lehet, hogy 2021 az ázsiai származású filmkészítők sikeréve lesz. Ugyanis a szinte minden fesztiválon taroló A nomádok földje és kínai rendezője, Chloé Zhao után az – eddig – szintén kevésbé ismert koreai-amerikai Lee Isaac Chung és a hat Oscarra jelölt Minari várható idén az akadémiai gála legtutibb befutójának. De vajon lesz belőle arany?

Csípős amerikai álom

A nyolcvanas évek konzervatív Reagan-érájában vagyunk, amikor még az eredeti értelmezésében létezett a kifejezés, miszerint „bárki lehetsz, aki csak akarsz”, és még meg volt az illúziója annak, hogy „mindent elérhetsz, ha keményen dolgozol”!

Az ázsiai nem-az-egyén-a-fontos-hanem-a-tömeg mentalitást maga mögött hagyva Jacob (van élet Lucille után is: Steven Yeun Oscarra jelölve) családostól települ át a napos Kaliforniából a jóval szürkébb Arkansas mélyére. A fiatal férfi feleségével, Monicával (Yeri Han) együtt egy csibeválogató üzemben robotol, ám mellette hatalmas álmokat dédelget: tervei szerint selfmade-manként a házuk körül elterülő földet saját erejéből megművelve koreai zöldségekkel és gyümölcsökkel látja majd el az anyaországból az Ígéret Földjére kivándorló több tízezer koreait.

 A nagy vállalásban segítőtársa is akad a kissé habókos, vasárnaponként szó szerint saját keresztjét cipelő farmer, Paul (Will Patton – Armageddon – remekül hozza a jólelkű, pünkösdi-karizmatikus figurát) alakjában. Hiába azonban a segítség, a problémák egyre csak tornyosulnak Jacob földje felett. A kemény munka kezdi felőrölni amúgy sem felhőtlen házasságát és bár felesége próbál mellette állni, egyre kevésbé hisz Jacob szavainak: „Elmegyünk Amerikába és megmentjük egymást!” A nehézségeket tetőzi kisfiuk, David (Alan Kim) szívproblémája is, ezért úgy döntenek, hogy elhívják a nagymamát, Soonjat (Yu-jung Youn szintén Oscar-közelben), hogy vigyázzon Davidre és nővérére, Anne-ra (Noel Cho), míg szüleik az amerikai álmot üldözik.

A szókimondó, öntörvényű nagyi érkezésével azonban nem oldódik meg minden gond. Sőt…

 A Minarit hat Oscar-díjra jelölték – a két, említett színész mellett maga a film, az író-rendező Chung és a zeneszerző, Emile Mosseri (The Last Black Man in San Francisco) kapta a nominációt.Filmrajongóként csak apróbetűsen, nagyon a billentyűzetet takarva írom le: lehet, hogy nem teljesen megérdemelten. Nem, nem azért, mert a Minari rossz film. Szórakoztató, elgondolkodtató, kedves, szerethető, de ennél nem sokkal több. Kevésbé moziínségesebb időkben – elsősorban a színészek játéka miatt – is eljutna a vörös szőnyeg közelébe, de semmiképpen nem vinné el a főbb díjakat.

Mégpedig azért, mert bár érdekes történetet mesél el, részben az ázsiai és az amerikai kultúrát állítja szembe egymással, a családi életet, problémákat, nézeteltéréseket ütközteti a kitörési vágy sokszor romboló kényszerítő erejével, valahogy mégis langyos és kiszámítható marad, mintha csak a klasszikus hollywoodi történetmesélés sokat látott elemeit rakná egymás után – egyetlen erős szála a nagymama és a gyerekek kapcsolatának fejlődése. Mint ahogy az egyik jelenetben is elhangzik a film is „megpróbál hasznos lenni”, de sajnos csak egy sokadik feldolgozás a ma már nem nagyon létező amerikai álomról.

És hogy mi az a minari? Hát a nastirtium officinale, azaz a vízitorma egy koreai változata. Igazi finomság – bár most nem annyira csípős, mint amennyire az ínyencek kívánnák…

(hetediksor.hu, A hetedik sor közepe, 2021.07.11.)

Az amerikai álom egy kicsit más szemszögből. A koreai származású család elgondolkodtató drámája a maguk - pontosabban az apa - kis, önmagának elképzelt birodalmáról 2021-ben hat Oscar-jelölést is megért, ám csak a legjobb női mellékszereplőnek járó szobrot vihették haza az alkotók...

Egy kis modernkori, keleti filmtörténelem:

Az átlag európai néző személyes megismerkedése a Hong Kong-i filmmel természetesen Bruce Lee mára kissé elavultnak tűnő, ám villámgyors akcióival kezdődött. A fergeteges láb- és kézmunka, valamint a mellé társuló, egyéni küzdőstílus mifelénk is óriási sikert aratott, értelemszerűnek tűnt tehát az, hogy más távol-keleti harcművészek további filmjei sem állnak majd meg az Ural lábainál. Jöttek is ezután csőstől a tört angolságú utószinkronos és magyar felirattal ellátott klasszikus kung-fuk, mint a Hapkido, a Forgószélkisasszony, A legyőzhetetlen vutang és egyéb harcostársaik. Nem sokkal később pedig elözönlötték az országot a németből hozott huszonhatszormásolt egyenbunyók, amelyek mind a Der Klappenschlange mit dem Zustellengegeben aus der Koppintaschen Hölle, a Die Junge Tiger Warriors Zurück zu das Schaolinistischen Karate Zentrum vagy valami más borzadálynéven kerültek a mariahilferes videók gyomrába. A sok „Ja, Meister!”, „Du, Mörder!” und a már jóval választékosabb „Ich bring dich um” özönében aztán szerencsére feltűnt egy loboncos, gyűrött orrú és egyébként fantasztikus testi adottságokkal rendelkező fiatalember, aki teljesen sajátos, humoros stílusával megújította a halálkomolyság posványába süllyedt klasszikus bunyós filmeket. Igaz, hogy az elején még ő is csak egy volt „a srác, akinek a gonosz bajnok megölte a családját, de ő egy öregember tanításai által szuperharcossá válik és kirúgja a képből a gyilkost”-szerű figurák közül, de mégis: fantasztikus koreográfiája és ügyessége révén mára világszerte ismert sztárrá vált.

 A fiatalember Cheng Lung (született: Chan Kwon Sang) néven kezdte meg a pályafutását. Ma azonban másként ismeri őt a keleti akciófilmeket és vígjátékokat kedvelő világ: ő Jackie Chan, a kórházak intenzív osztályának törzsvendége.

 A nyolcvanas évtized elejétől azonban színre lépett egy másik, tehetséges kínai is, aki elsősorban a modern tűzpárbajok területén jeleskedett. Alkotásaiban a magasba emelte a magányos, olykor nem éppen tisztalelkű, városi hőst, a mai világ pisztolyos, gépfegyveres harcosát. Filmjei nem csupán pergő ritmusukkal, egyéni beállításaikkal és villámgyors vágásukkal, hanem erőszakos jeleneteikkel is legendássá váltak. Többek között ő volt az, aki felkarolta John Woo-t és producerként jónéhány nagy sikerhez segítette hozzá a rendezőt. Arca talán ismerős lehet egy pár Hong Kong-i film szereplőlistájáról: ő Tsui Hark, a vékony, kis bajuszt és rövid kecskeszakállat viselő, folyton cigarettázó, izgága emberke.

Hong Kong ismét Kínáé, de a távol-keleti volt-brit gyarmat legkiválóbb és leghíresebb filmesei már nem. A művészi alkotásairól híres Ang Lee, valamint Wayne Wang és a színésznő Gong Li vagy a keményebb stílust képviselő Woo, Jackie Chan, Ringo lam és Stanley Tong már otthagyták a lábnyomukat a filmfővárosban. Most földijükön, Tsui Harkon a sor, aki nem más, mint a belga spárgakirály, Jean-Claude Van Damme kedvéért ment Amerikába.

Hát persze, amikor az ember éppen a leginkább vágyna egy kis lazításra, néhány napos gondtalan pihenésre, pontosan akkor jönnek érte, hogy ugyan, ugorjon már vissza melózni egy röpke pillanatra, mert igencsak szükség van a két dolgos kezére.

Jack Quinn (Van Damme) valahol a mediterrán vidéken éppen a strandpapucsát veti le a medence partján, amikor meghallja a hívó szót. Nem szívesen fülel oda, hiszen éppen a nyugdíjas éveit tervezgeti és különben is, csini feleségével első babájuk világrajövetelére várnak. A cégnek azonban nem véletlenül van szüksége Quinn-re. Izompacsirtánk ugyanis kém, ügynök, terroristaelhárító és miegymás egy személyben. A hír azonban mégis felkelti Quinn érdeklődését: megtudja, hogy újra felbukkant az általa régóta megszállottan üldözött, főrossz, a kegyetlen Stavros (a jobb napokat is látott, külön a film kedvéért felpumpált Mickey Rourke). Több se kell Jacknek, érzékeny búcsút vesz az asszonytól, aztán nyergel, hogy végérvényesen leszámoljon örök ellenfelével.

Ennél a résznél aztán történik némi lövöldözés, agybafőbeverés meg gyilkolászás, aminek a végén Stavrosnak sikerül olajra lépnie, míg eközben Quinn-t egy időre kivonják a forgalomból. A pihenőidőben emberünk egy félreeső, elzárt szigeten, halottnak hitt ügynökök társaságában tengeti az életét, egészen addig, amíg egy napon a kosztot megunva önállósítja magát és igencsak leleményes módon távozik a helyszínről.

Nemsokára felkeresi Yazt (egy újabb kosaras: Dennis Rodman), a teletetkózott és felékszerezett fegyverkereskedőt, hogy annak bőséges készletéből feltankolva újra Stavros nyomába eredhessen. Yaz szereti készpénzért eladni a cuccait, mivel azonban vásárlójának momentán egy fillére sincsen – már csak az áru szemmel tartásáért is – egyszerűen csatlakozik Quinnhez.

A kicsi izmos, meg a magas vékony beindunak – és senki sem csodálkozhat azon, hogy áldásos tevékenységük révén nemsokára kő kövön nem marad a római Colosseumban.

Már megszokhattuk, hogy Jean-Claude-ot mostanában a kínai rendezők passzolgatják egymásnak. Először John Woo (Tökéletes célpont), majd Ringo Lam (Mindhalálig), most pedig Tsui Hark a Nyerő párosban. Azt szintén megszokhattuk már, hogy Steven Seagal filmjeihez hasonlóan a belga harcos akciói is nagy dirrel-durral indulnak az amerikai mozikban, néhány héten belül azonban nyom nélkül eltűnnek a vászonról. Európában azonban egészen más a helyzet: a népek tömegestől tódulnak, csakhogy lássák a csetepatékat.

Nincsen ez másként a Nyerő páros esetében sem, annál is inkább, mert a megszokott, bugyuta párbeszédeket és egykaptafa sztorikat most Tsui Hark rendezői tehetsége váltja meg a kárhozattól. Keze alatt ugyan a film nem válik klasszikussá, de jó eséllyel pályázhat a legkirobbanóbb, legpörgősebb és legizgalmasabb Van Damme-mozi díjára. Sztárunk teszi a dolgát: üt-vág, néha odapörköl egyet és hiába Mickey Rourke amatőrbokszos múltja, egy lábsöpréssel félreállítja az egykori szexbálványt az útból. Rodmannak még könnyebb dolga van: ő a Yaz név ellenére ösztönösen Dennis Rodmant, a kosárspílert játssza – csupán a labda hiányzik a kezéből.

A Van Damme-Hark kooperáció egyébként nemsokára újabb gyümölcsöt terem: már a dobozban van kilencvennyolcas bulijuk, a Rajtaütés.

Úgy hírlik, valami bunyós akciófilm vagy micsoda.

(1998, VOX )

Amikor Van Damme még a csúcson ugrófordulózott és a Hong Kongból elszármazott rendezők - Ang Lee, John Woo, Tsui Hark és társaik - hollywoodi mozikat rendeztek, Mickey Rourke-nak volt arca és a Féreg is a kosár után rövidre sikeredett filmes karrierje legelején járt. Egy régi, letűnt akciókor terméke a Nyerő páros, ami anno nagyot ment idehaza, ám világviszonylatban még nagyobbat hasalt. Nézzük meg újra és felejtsük is el - azért Tsui Hark egyéni akcióstílusa még ma is tetszetős...

Csákánydoroszlóról elszármazott atyafink, Joe Eszterhas előszeretettel kotorászik a fehérneműs szekrény fiókjaiban. Néha azonban annyira hatalmába keríti az érdeklődés, hogy addig dobálja szanaszét a felforgatott bútorból kicibált holmikat, míg valami érdekes, ám az úri hölgyeket hisztériás sikolyra késztető dolgot nem bányász elő a harisnyás dobozkák legaljáról. Bár a Flashdance és a Zenedoboz írója a katasztrófának bizonyult, öt évvel ezelőtti An Alan Smithee Film: Burn Hollywood Burn óta nem publikált, a kilencvenes évek első felében jócskán ellátta néznivalóval a sikamlósabb szexuális fantáziával megáldott átlagpolgárokat: először kasszát robbantott az Elemi ösztön jégvágójával, majd kukucskálni küldte Sharon Stone-t a Sliverben, hogy aztán Vegasba látogatva némi cicirázással fárassza a nagyérdeműt. Hormonbizsergető fantazmagóriáinak legutolsó szüleménye a Jade, amely minden korábbi műve összesítéseként is felfogható – olyan, mint az átlagos háziasszonyok mosogatás közbeni gondolatai: erkölcstelen, szexuálisan túlfűtött, perverz és erőszakos.

David Corelli helyettes államügyész (az örök sorozat-kriminalista: David Caruso – New York rendőrei, Michael Hayes) egy okkult tárgyakkal berendezett szobában a környezethez jól illeszkedő, ám felettébb élettelen, összeszabdalt férfiba botlik. A szerencsétlen és egyébként a San Francisco-i elithez tartozó delikvens nem sokkal korábban még az ágyrugókat tesztelte egészen addig a pillanatig, míg a megszokottól eltérően velős halálsikolyt hallatva – végleg – el nem gyengült. Corelli vezetésével a zsaruk felforgatják a lakást és találnak is további érdekességeket: például egy Edwards kormányzót (Richard Crenna) és egy szemrevaló, de nem a feleségének tűnő hölgyet ábrázoló fotósorozatot. Miközben a nyomozás még intenzívebb fázisába lép, felsőbb utasításra minden jelen lévő cipzárt húz a szájára. Corelli addig pengeti az ügy húrjait, míg előtérbe kerül egy Jade nevet viselő luxusprosti, nemsokára azonban az államügyész újra eltátja a száját: kiderül ugyanis, hogy a sötét ügyek hátterében álló (fekvő) Jade nem más, mint az általa nagyra becsült barát és sztárügyvéd, Matt Gavin (Chazz Palminteri) szintén tisztelt és becsült felesége, Trina (Linda Fiorentino)…

Eszterhas a tőle megszokott módon keveri az erotikát a bűnnel és ebben kitűnő partnerre talál az Erő sötét oldalát jól ismerő rendezőben, William Friedkinben (Francia kapcsolat, Az ördögűző). Kettejük együttműködésének eredményeként olyan, átlag mindennapjainkból régóta hiányolt érdekességekkel találkozhatunk, mint egy nagyon jól sikerült autós üldözés, egy kopott szado-mazo fotó és egy dobozkában rejtőző ilyen-olyan szőrszál. A csúcspontot azonban a ’94-ben a Végső csábítás hasonló szerepében hírnevet szerzett Linda Fiorentino jelenti: ha úgy akarja, rideg, távolságtartó úriasszony, ha pedig amúgy, akkor búgó hangú, kéjenc, perverz, romlásba taszító szexistennő.

Az Úr mentsen meg attól, hogy az ajtaján kelljen bekopogtatnunk!

(2002)

A mozis álomgyárban van egy senki által ki nem mondott, de mindenki által elfogadott mondás, miszerint az a színész, aki a kisképernyőn válik híressé, az szinte sosem lehet később világsztár a mozivásznon. Persze van ez alól is kivétel, hiszen George Clooney és Jennifer Aniston a Vészhelyzet, illetve a Jóbarátok díszletei közül kiugorva lettek A-kategóriás nagymenők a nagy vásznon. David Caruso, - aki a kilencvenesek elején a New York rendőreivel várt nemzetközileg ismertté - is tett pár próbát, ám végül nem sikerült moziikonná válnia, viszont 2002-ben a Miami helyszínelők 232 epizódjával végérvényesen beszoborta magát a tévés hírességek csarnokába. Pár harminc évvel ezelőtti filmes próbálkozásának egyike a Jade című erotikus thriller, ami az akkor csúcson lévő Joe Esterhas (Elemi ösztön) egyik kevésbé sikerült forgatókönyve alapján készült.

„Ez a könyv nem csukódik be soha” – hallja már sokadszorra főhősünk, Alex Cross (Morgan Freeman) és már igazán unja a dolgot, mert csak lohol és lohol, de úgy tűnik, nem sok eredménye van a nyomozásának. Cross nemrég hagyta abba – egy elfuserált akció után önként vállalt – nyolc hónapos hajómakett-készítéssel egybekötött terápiáját és most ég a vágytól, hogy kezei között szorongathassa legújabb ellenfele nyakát. Eddig azonban Carl Lewis minden rekordját megdöntő sprintje közben csak mobilokat kapkodott ki a kukákból, de sajna nem sokkal került közelebb a pók hálójához.

Éppen öt évvel ezelőtt, 1997-ben találkozhattunk legelőször a sorozatgyilkosok lelkének legjobb ismerőjével és rémével: Alex Cross-szal. A fekete kereszteslovag akkor Ashley Judd-dal szövetkezve nyomozott sikeresen, most pedig egy másik szép szőkeséggel, Monica Potterrel (Con Air, Patch Adams) társul az első film előzményében-folytatásában.

A tanárokkal mindig baj van! Nem csak egyeseket és beírásokat osztogatnak az ember gyerekének, de néha még attól sem riadnak vissza, hogy az utódot elrabolják a suliból. Ezen ritka tanerők közé tartozik a habókos informatikus, Gary Soneji (Michael Wincott) is, aki ötletes trükkel az egyik, ügynökök által védett elitiskolából tünteti el Rose szenátor kislányát, Megant (Mika Boorem). A hatalmas erővel elinduló nyomozásba nem sokkal később beszáll Cross is, aki azonban nem önszántából, hanem az elkövető akaratának engedelmeskedve csatlakozik a rendőrökhöz. Szövetkezik vele a Megan védelmével megbízott és lelkiismeret furdalással küzdő Jezzie Flannigan (Potter) is, hogy egymást segítve jussanak a később nem kevés csavarral eltérített történet legvégére…

Lee Tamahori, az Egykoron harcosok voltak című filmmel világhírnevet szerzett új-zélandi rendező rutinos profiként vezényli A pók hálójábant. Thrillere A gyűjtő nyomán járva szép képekkel mesélve kellemes és könnyed szórakozást nyújt, amit még Jerry Goldsmith remek zenéje, valamint olyan apró ötletek, mint a Szárnyas fejvadászt idéző képnézegetés tesz emlékezetessé. A stílusos rosszember, Michael Wincott (1492, A három testőr, A holló, Metró, Monte Cristo grófja) ismét a legjobb figuráját hozza, mellette szintén meggyőző Monica Potter a gyönyörű ügynök szerepében – és Morgan Freeman is a tőle megszokott profi rutinnal játssza újra Cross alakját – ő egyébként a siker érdekében biztosra akart menni: executive producerként is részt vett a produkcióban.

És vajon tényleg nem csukódik be soha az említett könyv? Dehogynem! Alex Cross összecsapja és ugyanazzal a mozdulattal zúzdába is küldi!

(2002)

Morgan Freeman a kilencvenes években nyomozott már Brad Pitt-tel, majd a régóta nem látott Ashley Judd-dal, hogy aztán az utóbbival forgatott A gyűjtő félig-meddig folytatásában egy másik szőke szépség, a már rég eltűnt Monica Potter legyen a partnere. Nem túl ütős, de tisztességesen összerakott, ám felejthető nyomozás...