A hősök végre visszatértek! Azok a férfiak, akik vérüket és életüket nem sajnálva kardot rántanak vagy puskát töltenek, hogy a halál szemébe nézve a végsőkig harcoljanak hazájukért, szabadságukért, elveikért vagy csak egyszerűen egy számukra sokat jelentő eszményért. Bár a többség szemlesütve félrefordul, hogy ne lássák a történelem háborúinak borzalmait, szerencsére vannak olyan filmkészítők, akik veszik a bátorságot és a maguk véres valóságában hozzák el mindennapjainkba az öldöklést. Mégpedig azért, hogy lássuk, milyen szörnyűségekre is képes az ember és tudjuk, mindig vannak olyanok, akik hősként képesek szembeszállni a sírással és fogcsikorgatással.

John Miller kapitány (Tom Hanks) csak egy tanár, akit a háború Normandia partjai elé sodort. Emberei élén rohamozva vesz részt a D-nap partraszállásában és bár csapatának nagy részét lemészárolják, mégis elvállalja, hogy egy osztag élén az ellenséges vonalakon áthaladva megkeres egy számára teljesen ismeretlen közlegényt, James Francis Ryant (Matt Damon), hogy hazavigye őt. Azt azonban nem tudhatja, hogy vajon visszatér-e a küldetésből…

Steven Spielberg szinte már II. világháborús veterán. A Meztelenek és bolondok, az Indy-széria, A Nap birodalma és a Schindler listája után most minden idők egyik leglátványosabb és egyben legmegrázóbb csatafilmjét készítette el. Remek színészeinek – Hanks mellett Tom Sizemore a titkos ász, de a fiatalok, Edward Burns, Jeremy Davies vagy Barry Pepper is nagyszerű – és Janusz Kaminski mindent láttató, érzékeny kamerájának köszönhetően magunk is a háború részesei lehetünk. A csatajelenetek lenyűgözőek, de szerencsére a robbanások közepette sosem téveszthetjük szem elől azt, a páncélosok mellett eltörpülő alakot, aki mindvégig a túlélésért küzd: magát az embert.

A Ryan közlegény megmentése – és „folytatása”, az HBO-n látható Az elit alakulat – az olyan filmekkel együtt, mint Az őrület határán, A Sólyom végveszélyben, A rettenthetetlen vagy a Gladiátor nem csupán harcot és vért, győzelmet és halált hoznak el a mindennapjainkba – általuk talán jobban tiszteljük majd az embert és vele együtt az életet is. Dicsőség a hősöknek!

(2002, DVD Magazin)

Steven Spielberg nevéhez sok nagy, mára klasszikusnak számító alkotás fűződik. Hollywood egyik legnagyobbja 1998-ban megrendezte minden idők talán leghitelesebb és legrealistább modern háborús filmjét, amivel nem csupán sorozatok - Az elit alakulat, A hős alakulat, A levegő urai -, de más csatatereken robbanó mozik - többek között: A Sólyom végveszélyben, Katonák voltunk vagy a Nyugaton a helyzet változatlan - számára is utat tört. Nagyon nem kell szaporítani a betűlőszert: véres, látványos, izgalmasan letaglózó és mégis felemelő mestermunka: Ryan közlegény megmentése!

A drogból nincs kiút! Az ember kezdi egy kis ártatlan, házmögötti szipuval, aztán jöhetnek a gyógyszerek – nem is a kábulat, csupán a sportteljesítmény növelése végett –, aztán ha már ez is kevés, szúrhat a tű, hogy bevégezze az eddig elkezdett munkát.

Így kezdi Jim Carroll (Leonardo DiCaprio), a katolikus gimi egyik legjobb kosarasa és egyik legrosszabb diákja is. Bár művészi hajlamokkal megáldott srác – naplót vezet és írónak készül –, a haverokkal való bulizás és balhézás kiöli belőle a gettóból való kitörés utáni vágyat. Marad hát az utca, az újabb adagok utáni kínzó vágy, az öregnénik kirablása vagy a betörés – és ezután szükségképpen a pokol legmélyebb bugyrai: az erélytelen anyai szó, a tíz rózsafüzér, az öt Miatyánk sem képes visszatántorítani Jimet a terminatoros vízióktól és az előtte tátongó szakadékból.

Jim Carroll, a ma már elismert New York-i művész fiatalkori életét feldolgozó film központi figurája kétségtelenül Leonardo. A jobb sorsa érdemes srác szerepében végigtáncolhat a kedves mamafiacskája figurától az utcai vademberen keresztül egészen a lezüllött zombiig és onnan a kiutat kereső, majd megtisztuló emberig. Számára jutalomjáték a szerep, melyben – akkor, 1995-ben, 21 évesen – a Gilbert Grape Oscar-jelölése után ismét bizonyította, hogy korosztályának legérzékenyebb és legjobb színésze. Bár mellette kisebb szerepekben láthatjuk Juliette Lewist (a lepusztult drogos lotyót), Lorraine Braccot (a vívódó anyát) és Bruno Kirbyt (a pedofil edzőt), a bunkó, durva havert játszó, akkor még kezdő Mark Wahlberg és a jóbarát-megmentő Ernie Hudson (Szellemirtók, A kéz, amely a bölcsőt ringatja) számára jutnak a legjobb pillanatok. Ők a két ellenpólus képviseletében lökik jobbra-balra Jimet.

Valakinek a verés, valakinek a lebukás vagy a csatorna mocska jut és van olyan, aki pokoli kínok között ugyan, de képes megtisztulni a bűntől. Az Egy kosaras naplója legfőbb üzenete ez: lepusztult, sivár világában, ütött-kopott bútorok, a kilószámra lehulló, évszázados festék halmai között vezet végig, hogy a fejünkbe sulykolja: bár az ember többnyire túl gyenge ahhoz, hogy kitörjön a drog feneketlen katlanjából, némi segítséggel és megszállott élniakarással sikert érhet el.

Hát igen, néha a legszájbarágósabb okosságok a legigazabbak!

(2002, DVD Magazin)

A poszterfiúból érett, zseniális színész, korosztálya talán legjobbja. Leo DiCaprio már túl volt a Gilbert Grape-ben kiérdemelt Oscar-jelölésén és még csak 21 volt, amikor csont nélkül hozta a drogos kosaras figuráját - már akkor sejthettük, hogy kiváló színésszé válik majd. Aztán a Rómeó + Júlia és a Titanic szerelmes figurái valahogy átlökték őt a szépfiú oldalra és a fél világ csak a nyálas romantikus srácot látta benne. Persze, az azóta eltelt csaknem harminc év remek alakításai és elismerései a kétkedők számára is bizonyították, hogy Leo valóban szakmája nagymestere. Ebben a korai mozijában mellette zsákol az ifjonc Marky Mark is!

Egy pasas, aki ellopta a legendás Hollywood-felirat egyik O-betűjét.

Hogy ki ő? Hát Bab. Egyszerűen csak ennyi: Bab! Semmi más, csak: Bab! Na jó, mivel azért nem egészen áll így a dolog, hiszen nemrégiben még más nevet használt. Úgy hívták, hogy: Mr. Bab! Ő az az alacsony grimaszbajnok, majdnem-úriember, aki a vérbő angol humort kedvelő földlakók százmilliói emlékezetében elsősorban Mr. Beanként hagyott életre szóló emléket. Igen-igen, civilben ő Rowan Atkinson, a másokon nyugodt szívvel átgyalogló, fergeteges arcizom- és végtagtechnikával megáldott nem mindennapi pofa, a pár perces, röhögtető jelenetek elsőszámú szállítója.

Mióta Jim Carrey Ace Venturával, A maszkkal, valamint a Dumb és Dumberral a mozivásznon ha nem is szalonképessé, de a nagyközönség számára könnyen befogadhatóvá tette a korlátok nélküli, eszeveszett hülyülést, egészen más szelek fújdogálnak Humoria lankái felett. Így történhetett, hogy Atkinsonék is váltottak és az évtizedes Bean-sikerszériát hosszabb lélegzetvételűre bővítve, másfél órás időtartamban indítottak rohamot a haskörnyéki és szájszéli izomcsoportok ellen. A kockázat abban rejlett, hogy a rövid, pergős tévéepizódokhoz szokott gárda képes lesz-e kilencven perc erejéig lekötni a színvonalcsökkentést nem tűrő közönség figyelmét.

Rowanéknak tehát biztosra kellett menniük. A Négy esküvő és egy temetés írója, Richard Curtis alkotta a forgatókönyvet, de mellette – természetesen – Atkinson is részt vett a sztori kiötlésében. A rendezést pedig a brit korona alatt közkedvelt, nálunk pedig elsősorban az Európai vakáció angol moteltulajaként – „Nem frankó, mer televan a kéró bunkókkal.De várjon má, felkapom a recsegőt oszt  meddumálom a taggal.” – emlékezeteset nyújtó Mel Smith vállalta magára.

Atkinson tehát kisebb mozifellépések – A nagy balek, Nagy durranás 2., Négy esküvő..., Az Oroszlánkirályból Zazu szinkronhangja – után végre egymaga uralhatja a vásznat. A Beanben egyébként új, kimagasló egyéni rekordot állít fel: a filmben eddigi legjobb teljesítményét túlszárnyalva nagyjából (!) tíz emberi mondatot mond el, amelyből öt – szintén különleges módon egyvégtében, a maradék pedig a szinkronszínészek nagy bánatára - a történetben lazán szétszórtan csendül fel.

Két zsaru beszélget a repülőtéren. Figyelik a kofferjeikkel, utazótáskáikkal céljuk felé igyekvőket, a tétlenül várakozókat és a járatukat lekéső idegeskedőket. Minden teljesen nyugodt, sehol egy rendzavaró, balhézó egyén. A zsaruk tovább beszélgetnek, hiszen még nem tudják, hogy alig húsz méterrel távolabb a mozgójárdán a világ legkíméletlenebb, legpusztítóbb, tweedzakóba álcázott terminátora közeleg.

Aztán az egyik rendőrnek feltűnik valami, pontosabban valaki: egy pasas, aki arcán gyanúsan kaján vigyorral, lassú mozdulattal nyúl a belső zsebe felé. A fickónál valószínűleg fegyver van, gondolják a rend őrei és üldözőbe veszik a terroristagyanús személyt. Rövid, árkon-bokron, bőröndön-utason keresztül zajló üldözés veszi kezdetét, melynek végén sikerül sarokba szorítani a menekülőt. Tucatnyi fegyver célkeresztjében a gyanús fickó feladja a játszmát: egész testében remegve, vigyázó tekintetek közepette kénytelen a belső zsebébe nyúlni, majd pisztolyként tartott kezét a földre helyezni.

Íme, amerikai földre lépett a világ veszedelme: Bean, az angol Nemzeti Galéria alkalmazottja. Tengerentúli útjának hátterében pedig az Egyesült Államok népének dicső szemefénye, egy átlagosnak tűnő, mégis több tízmillió dollárt kóstáló festmény áll. Beant ugyanis némi vitát követően a galéria vezetője küldi Los Angelesbe, hogy az anyát ábrázoló festmény ünnepélyes átvételénél megjelenjen.

A rendhagyó belépő után hősünk nem képes behúzni a féket. A valójában álomszuszék teremőrként lébecoló Beant egy félreértés miatt a festészet egyik legzseniálisabb szakértőjeként fogadják L.A-ben. Melléadják az ottani galéria munkatársát, David Langley-t (Peter MacNicol a Szellemirtók 2. szerencsétlen kisfickója), aki első ámulatában a szófukar, habókos géniuszt látja az elképesztő dolgokat művelő vendégben. Idővel aztán kénytelen megváltoztatni a véleményét, hiszen Bean, amerre csak jár káoszt, romhalmazt és jajveszékelést hagy a háta mögött. Többek között „élvezetesebbé” teszi a vidámpark berendezéseit, pillanatok alatt tönkrevágja Langley házasságát és karrierjét, valamint mindezek csúcsaként kis híján elpusztítja a vagyont érő festményt is.

Miközben Langley a katasztrófa kellős közepén magába roskadva, tehetetlenül nézi a romhalmazt, Bean ajakbiggyesztve, himbálózó karokkal és idegesen topogó lábakkal azon filózik, hogy vajon miként lehet rendet teremteni a nagy napra, amikor majd a festményt adományozó Newton tábornok (Burt Reynolds feltámadófélben) nyilvánosan is leleplezi a műremeket.

Higgyük el: Bean megtalálja a megoldást!

Vannak pasasok, akiket soha az életben – még magánemberként sem – lehet elszakítani az általuk sikerre vitt figurától.(Lásd például a szemüveges, értelmiségi kinézetű Robert Englundot, aki szabadidejében Freddy Kruegerként kaszabolja  a népeket.) Ezek közé tartozik az amúgy teljesen átlagos, hétköznapi életet élő Rowan Atkinson is. Szerepelhet ő már bármiben, bármekkora sikerrel, a nézők szívébe Beanként lopta be magát és mindenki csak Beanként emlegeti őt.

Pláne most, amikor a gonoszkodó, de eszméletlenül röhejes idióta szerepében angol létére nem csupán a filmpalakátokon, de a kasszánál is lelopta az O-t a Hollywood-feliratról.

(1998, VOX)

Rowan Atkinsonnak mindössze 15 Bean-epizódra volt szüksége ahhoz, hogy az 1990-95 között futó szériával ne csupán ikonikus karaktert teremtsen, de önmaga is világszerte ismert komikussá váljon. A 25 perces, gyakran szavak nélkül végigviccelt sorozat-részek egészestés változatra való átültetése járt némi kockázattal - kritikusainak sok is volt a másfél órásra nyújtott hülyülés -, ám Bean így is megtalálta a közönségét, sőt, később folytatással és egyrészben magyar gyártású animációs változattal is jelentkezett.

A holló címről természetesen a nagytöbbségünknek a 30 éve bemutatott és apja, Bruce után szintén fiatalon az árnyékvilágból eltávozott Brandon Lee kultmagasságba szárnyaló, komor filmje ugrik be elsőre. Manapság, a jócskán túlárazott szuperhős képregényfilmek univerzumában meg is feledkezünk róla, hogy a fekete madár – eredetiben varjú, de az tényleg nem túl cool magyarul – legelőször rajzos formában repülte körbe a világot. Mégpedig a mozinál sokkal sötétebb, szomorúbb és fájdalmasabb szárnyalással…

„Senki nem hal meg igazán, amíg szeretik”

Eső, sötétség, halál, bánat, fájdalom, gyász, szenvedés… és bosszú.

James O’Barr rendhagyó képregényének alapötlete egy sokkoló, nagyon szomorú és az alkotó egész életét végig kísérő eseményen alapul. Szinte sorsszerű, hogy ez a tragédia – leszámítva a rajzolt történet csaknem 900 ezer eladott példányát – egyfajta átokként akaszkodott a főhős, Eric Draven nyakába és nem csupán az első filmadaptációt árnyalta a kelleténél még feketébbre, de három további – jóval erőtlenebb – folytatását is a feledés poklába taszította. És a nagyvásznas próbálkozásoknak még nincs vége – de erről később…

Minden író a saját történetét írja meg újra és újra, tartja a régi mondás és ez igaz James O’Barra is: a hányatott gyerekkorú alkotó a maga által, ceruzával és papírral teremtett világba menekült a valóságból, így kezdett képregények rajzolásába. Életét alig 18 évesen egy részeg sofőr okozta baleset és menyasszonya halála pecsételte meg – ám ez volt az a fájdalmas esemény, ami a bosszúálló, a halálból visszatérő bosszúálló legendáját életre keltette! O’Barr 1981-ben egyfajta újabb terápiaként kezdett bele A holló megalkotásába és bár a képregény több visszautasítást és kiadót túlélve végül az egyik legsikeresebb független rajzolt comics-sorozatként világsiker lett, alkotója számára nem hozta el a lelki békét. Ahogy egy korábbi interjújában bevallotta: „Minden egyes oldal megrajzolásával egyre önpusztítóbbá váltam... vegytiszta düh sugárzik minden oldalából.”

„Fájdalom. Nem kell neki más. Fájdalom és gyűlölet.”

És valóban: A holló sokszor naturális és erőszakos, olykor elnagyolt vagy látszólag csak úgy „odacsapott” rajzaiból árad az agresszivitás, a fájdalom és a düh, de ezzel együtt a mély érzelem és szerelem is. Ez a fény és árnyék, halál-élet kettősség adja meg a többnyire sötétben játszó képsorok dinamikáját, brutális nyersességét. A filmszerű, kimerevített kockákból álló jeleneteken keresztül követjük végig a saját és szerelme haláláért bosszút álló, festett arcú nemezis igazságosztását, a sikátori bűnözők, Tin Tin, Mókás, T-Bird, Top Dollar és társaik végzetét…

A most nézhető-olvasható képregény a filmsikert követően, a 2011-es bővített verzió keményfedeles magyar kiadása, ami az eredetihez képest 30 oldal új anyagot is tartalmaz, mint a Karácsony augusztusban vagy a Csillámló jelentés című fejezetek. Az előszavakból megtudhatjuk, hogy korábban érzelmi vagy technikai okokból miért maradtak ki részek, illetve bővebben olvashatunk az „eredeti Shelly” tragédiájáról, illetve az új rajzok elkészültének műhelytitkairól is.

A Brandon Lee-nek ajánlott, erőszakos történetet eltérő rajztechnikájú romantikus visszaemlékezések, illetve meglepetésre Rimbaud- és más versidézetek egészítik ki.

Rémképek, rémálmok váltakoznak a mocskos valósággal, sőt, látjuk a címszereplő hollót is feltűnni, akiről / amiről nehéz eldöntenünk, hogy valóban társul szegődik vagy csupán a főhős képzeletében létezik. A fény és sötétség, a jó és rossz között ingázó bosszúálló Batman képét vetíti elénk, ám sokkal őrültebb, fájdalmasabb és mélyebb fájdalommal marcangoló változatban.

A hiánypótló képregény előtt idehaza eddig csak 1998-ban jelent meg a sztori A holló. S szólt a holló… címmel a regény változata a többnyire filmadaptációkat papírra vető David Bischoff (Alien-sorozat, Massza, Éjszakai világ, Az ufó-összeesküvés) feldolgozásában. Idén pedig végre várható a tragikus történet újabb moziváltozata Rupert Sanders (Hófehér és a vadász, Páncélba zárt szellem, Alapítvány 1. epizód) rendezésében, Bill Skarsgård és Danny Huston főszereplésével. Az előzményekhez hasonlóan, szinte átokszerűen igen hányatott sorsú adaptáció fejlesztését még 2015-ben kezdték meg, ám tucatnyi nagy sztár és rendező cseréje után végre 2024-ben, három évtizeddel az eredti mozi után kel majd szárnyra újra a fekete madár. És remélhetőleg újabb tragédia nélkül állíthat majd emléket James O’Barr és szerelme, Shelly szomorú tragédiájának…

„E könny sápadt vizét hűs tenyerébe kapja,

Ahol szinjátszva él, mint egy opáldarabka,

S hová nem lát a nap: szivébe rajti azt.”

                                              Baudelaire

(hetediksor.hu, A hetedik sor közepe, 2024.02.20.)

A holló filmváltozatait - leszámítva persze Brandon Lee eredetijét - nem övezte dicshimnusz, ám a széria alapjául szolgáló képregény korábban óriási sikernek örvendett. A tragikus történet egy szörnyű baleseten alapult, aminek sebeit a fekete igazságtevő megalkotója, James O'Barr még hosszú évtizedek múlva is a lelkében hordozta. A vérgőzös, esőáztatta, sötét képregény dinamikus, néhol erőszakos, naturalista képeivel az író-rajzoló számára nyújtott terápiát és igazságszolgáltatást - milliók részére pedig borzongató, őrületbe hajló szórakozást...

Tíz évvel ezelőtt, 1994-ben új legenda született.

A születés azonban magával hozta a halált is, hiszen egy alig 28 éves, jobb sorsa és valódi sztárságra érdemes fiatal színésznek kellett eltávoznia ahhoz, hogy megszülethessen minden idők egyik legsötétebb és legegyénibb igazságosztója, Eric Draven és a történetét elmesélő film, A holló. Brandon Lee egy forgatási baleset következtében követte apját, a máig is legnagyobbnak tartott harcművészt, Bruce Lee-t a túlvilágra: egy rosszul megtöltött fegyver és egy selejtes vaktöltény okozta a halálát. Talán emiatt is, talán csak maga a látványosan megvalósított sztori miatt történt, hogy a meggyilkolt lelkek közül egyet a túlvilágról visszahozó holló meséje az elmúlt tíz év alatt nem kevesebb, mint két filmfolytatást és egy komplett tévésorozatot élt meg. Most a második epizód, A holló 2. meséje elevenedik meg előttünk…

A szépséges Sarah (Mia Kirshner – Exotica, Őrült város, Wolf Lake) az Angyalok Városában, Los Angelesben él. Ez a metropolisz azonban már nem az, aminek a mai lakói ismerik: az utcákat elönti a szenny és a bűn, a napot szinte egy pillanatra sem látni és az ott élő emberek csupán szánalmas roncsok, akik a drog és a bulik mámorában tengetik szánalmas életüket. Sarah ahhoz, hogy életben maradjon az ördögi városban, egy tetováló szalonban dolgozik, ám egy napon váratlanul megváltozik az élete: a tengerparti mólónál sétálva váratlanul fekete alak emelkedik ki a vízből. A lány még nem tudja, hogy a férfi Ashe Corven (Vincent Perez – Tulipános Fanfan), akit kisfiával együtt korábban brutálisan megölt a területet uraló kegyetlen bandafőnök, Judah (Richard Brooks) néhány embere. Ashe a fekete holló segítségével bosszút állni tért vissza a halálból, hogy egyenként leszámoljon gyilkosaival és mindörökre véget vessen az Angyalok Városát uraló bűnnek és erőszaknak.

Ashe elindul és legendás elődjéhez hasonlóan egyetlen gonosztevőnek sem kegyelmez…

A korábban videóklipesként – számos zenei videót készített a The Cure, a Talk Talk és David Bowie számára – is ügyködő Tim Pope rendező által készített komor hangulatú film az első holló-történethez hasonlóan egy sötét, ám mégis az igazságot elhozó bosszútörténetet mesél el.

Az éjfekete madár visszatért!

(2004)

A héten röppent be A holló 2024-es verziójának első előzetese, ami alapján a jó régóta várt újabb feldolgozást nyugodtan minősíthetjük felejtősnek. A legendás eredetivel képileg is szakító filmújra totálisan semmitmondónak tűnik elsőre és szépen beáll a sírból visszatérő bosszúálló további történeteinek lehangoló sorába. A holló 2. annak idején még biztató "folytatásnak" tűnt, ám társaihoz hasonlóan hangulatában, stílusában a közelébe sem ér Brandon Lee eredetijéhez. Kár érte!

Na végre! Megtörtént az, amire minden megszállott Jackie Chan-rajongó már hosszú-hoszú évek óta készülődött! A bunyósfilmek elsőszámú nagymenője, a fantasztikus harcművészeti koreográfiák és lélegzetelállító kaszkadőrmutatványok nagymestere, Jackie Chan végérvényesen befutott. Az eddig csak akrobatikus bohócként kezelt 45 éves kung-fu sztár, csaknem harminc éves – túlságosan is – aktív pályafutása során még sohasem jutott ilyen magasra. Bár Ázsiában félistenként tisztelték, a tengerentúlon és Európában – néhány fanatikus és filmjeit még alig nézhető kópiában is megszerző rajongóját leszámítva – a többség könnyedén elsétált a videótékák polcaira kihelyezett Jackie-filmek mellett. Aztán jött a Hong Kong-i rendszerváltás előszele, amely J.C-t is Amerikába repítette: először a Balhé Bronxban, majd az első csapás és végül a Jackie, a jófiú című filmjeivel sztárunk újra megvetette a lábát az Újvilágban, hogy aztán tavaly, a Csúcsformában című teljesen egészében amerikai produkciójával könnyedén a háta mögé utasítsa akciózgató vetélytársait.

Először volt a fehér haver a fehér haverral, majd a fehér és fekete párosítás, hogy az eddig az ismeretlenség homályába vesző rendező, Brett Ratner még újabb variációt kipróbálva egy  távol-keleti és egy fekete zsarut verbuváljon össze közös akció erejéig.

James Carter (a nagydumás Eddie Murphy-komikus: Chris Tucker) mindenáron sztárnyomozó akar lenni. A gond csupán az, hogy állandó szövegelésével és pedálozásával nem vívja ki főnökei elismerését. Egy szép napon azonban Carter úgy érzi, hogy végre eljött az ő ideje: a kínai maffia tagjai elrabolják a kínai nagykövet lányát, hogy jó zsíros zöldhasúakat követeljenek a kislány szabadon bocsájtásáért. Az FBI veszi kézbe az ügyet, azonban egy rendőrségi összekötőre is szükségük van, aki majd elhessegeti az útból a nyomozási szándékkal az Államokba induló Hong Kong-i rendőrnyomozót. Hogy legalább egy ideig ne hallja a hangját, főnöke Cartert bízza meg a feladattal, aki ki is megy a repülőtérre, hogy fogadja a kínai zsarut, Lee felügyelőt (Jackie Chan). A szövegláda amerikai és a csendes távol-keleti aztán végülis külön utakon járva próbál az ügy végére járni. Állandó vitáik és nézeteltéréseik elmúltával persze a két, teljesen eltérő jellemű rendőr közös erővel lát neki a rendrakásnak…

Nem titok, a sztori felvázolására nem szükséges még több mondatot felhasználni, hiszen a film forgatókönyvírói sem fektettek túl sok energiát a történet kitalálásába. A megszokott, utállak-de-a-végén-úgyis-a-haverod-leszek stílusú cselekménnyel szemben azonban rendkívül jó a két karakter kidolgozása. Az írók a távol-keleti és az afro-amerikai kulturális ellentéteket kihasználva remek kis párost teremtettek a filmvászonra: Tuckernek a szája, Channek pedig az ökle az, ami egy pillanatra sem tud pihenni. A Csúcsformában jó kis bunyókat kínál, azonban ezek közül egyiket sem lehet összehasonlítani Jackie Chan bármelyik másik, teljes egészében Hong Kong-i filmjének akciójelenetével. Ugyanez a helyzet a humorral is: Tucker elsöprő lendülettel vicceli végig az egész mozit, Jackie pedig félig-meddig a háttérben maradva, tőle szokatlanul viszonylag komolyan adja elő Lee figuráját.

Összességében a Csúcsformában egy vicces, akciódús, látványos és félig hollywoodi, félig pedig Hong Kong-i stílusú, de nagyon szórakoztató mozi: akinek nem túl sietős a végefőcím előtt kirohanni a moziból, az maradjon még egy kicsit: Jackie Chan ugyanis jó szokásához híven a The End után sem hagyja magára a rajongóit!

(1998)

Emlékeim szerint Jackie Chan rajongóként életem legjobb sajtóvetítés-sorozatán - még az elmúlt évezred végén -, a nézőtéren ücsörögve olyan nagy kaliberű filmeket nézegettünk, mint a Mátrix, A 13. harcos, A múmia és akkori menő társaik. És ami a lényeg, velük egy szériában láthattuk a Nyugaton akkoriban áttörő JC két moziját is: a hongkongi gyártású Az elveszett zsarut, illetve a nagy kasszarobbantást hozó Csúcsformában első részét! A nagyszájú Chris Tuckerrel párban a veterán bunyós - akkor még csak 44 múlt - újraértelmezte az addigi zsaru buddy-movie-k (48 óra, Halálos fegyver) fogalmát és élete legsikeresebb mozijainak sorát forgatta le. Bár a harmadik rész premierje jó régen, 2007-ben volt, az idén 70 éves Jackie és haverja már dolgoznak a negyediken. Én várom!!

Don Simpson elment. A magánemberként szélsőséges életvitelű – drog, pia, szexbulik ­–, de egyébként kitűnő, száz százalékig maximalista sztárproducer 1996 januárjában, 52 éves korában hagyta itt a film- és árnyékvilágot. Elválaszthatatlan társával, Jerry Bruckheimerrel összértékben jóval több, mint egymilliárd dollárt kaszáltak olyan megasikerekkel, mint a Flashdance, a Beverly Hills-i zsaru 1-2., a Top Gun vagy a Mint a villám. Fél évtizedes pihenőt követően, 1995-ben aztán egészen egyedülálló módon egy sikeres triplával tértek vissza a bizniszbe, hiszen mind a Bad Boys, mind a Veszélyes kölykök, mind pedig a Crimson Tide – Az utolsó esély is jó befektetésnek bizonyult.

Don Simpson azonban a legutolsó közös durranás, A szikla bemutatóját már nem érhette meg: nem sokkal a premier előtt Los Angeles-i otthonában szívinfarktus vitte el. Korai halála az egész szakmát megrázta és hosszú hónapokig bennfentes sugdolózásra késztette: vajon ki lesz az, aki a Jerry Bruckheimer jobbján megüresedett helyet elfoglalja?Az egyedül maradt producertárs azonban senkivel sem közösködött: aktuális, kilencvenhetes bombáját egyedül élesítette ki ­– és becsületére legyen mondva, igazán kitűnő munkát végzett!

„Hair comes Nic!” – viccelődött jó egy éve az amerikai Premiere filmmagazin, amikor a Con Air – A fegyencjárat első képkockái nyilvánosságra kerültek. A fotókon ugyanis, a főszereplő, az egyébként enyhén kopaszodó Nicolas Cage vállverdeső lobonccal rohant egy robbanás méretes lángtengere elől. A szó szerint hajmeresztő jelenet azonban korántsem a Con Air csúcspontja, hiszen egy Simpson-Bruckheimer produkcióhoz híven a film tömve van jobbnál-jobb üldözésekkel, lövöldözésekkel, bunyókkal és robbanásokkal.

Az új trend tovább él: a legújabb stílusú akciófilmekben nem csupán a kar- és láb-, de az arcizmok is komoly igénybevételnek vannak kitéve. Vége a félmeztelen izomagyak tündöklésének: manapság a tökéletesen kidolgozott figurák, a pengeéles, hihető cselekmény és a shakespeare-i magasságban szárnyaló párbeszédek mellett a kitűnő színészi játék jelenti a követendő példát. A látványos csimmbummcirkuszt és fegyverropogást ugyanis helyből lepipálják a sziklazúzó, örökifjú nagypapihoz, Sean „Most-nincs-nálam-a-szemüvegem” Connery-hez hasonló, nagykaliberű színészóriások.

Oscar után géppisztoly. Nic Cage a Las Vegas, végállomás-beli elismerése után a művésziről a kifizetődőre váltott – és azóta állandóan golyózáporban rohangászik! A szikla után nincs ez másként a Con Air esetében sem...

Cameron Poe (Nicolas Cage) tulajdonképpen tisztességes ember, mégis hosszú éveket kellett lehúznia a barátságos sitten. Korábban ugyanis néhány fickó zaklatta a feleségét, mire ő férjhez méltó módon védte meg az oldalbordáját: sajnos az egyik támadó élete árán.

Most, amikor a büntetés letöltése után hosszú hajjal, de lélekben embernek megmaradva szabadul, csak egyetlenegy vágya van: minél előbb visszatérni az asszonyhoz és az időközben szépen cseperedő kisgyerekhez. Mivel Cameron az ínséges börtönévek alatt elég spórolós életmódhoz szokott, úgy tervezi, az utazási költséget elbliccelve repül haza. Kapóra jön neki, hogy éppen akkor indul egy repülő, amely hajlandó potyázóként a fedélzetére venni: a gép azonban nem egy átlagos járat. A szövetségi Con Air szolgálat hangzatos Jailbird 1-re keresztelt madara ugyanis csak előre válogatott V.I.P. utasokat szállít: a tiszteletet parancsoló listán az Államok legkeményebb, legbrutálisabb bűnözőinek neve szerepel. Ezek a börtöntöltelékek többszörös fegyveres felügyelet mellett, külön-külön, egymástól elszigetelten utaznak – kaviár, vörös bor, fedélzeti mozizás kizárva!

Cameron Poe helyet foglal az ártatlanarcúbbak között és magában már a várva-várt otthon képei lebegnek előtte. Ezeket a romantikus visszaemlékezéseket azonban egy időre kénytelen fiókba tenni, hiszen a Jailbird még szinte el sem emelkedik a betonról, amikor az első osztályon utazó úriemberek az őrülten is zseniális Cyrus Grissom (elképesztően jó: John Malkovich) vezetésével magukhoz ragadják a magassági kormányt. Poe tehetetlenül nézi, ahogy a válogatott bagázs (többek között Tarantino haverjai: Ving Rhames, Steve Buscemi, Danny Trejo) lekapcsolják az őröket, megszerzik az elzárt fegyvereket és új cél – a szabadság – irányába állítják a gépmadár orrát.

A földön időközben kitudódik a kormányváltás, mire lesz nagy sürgés-forgás. A fél hadsereget készenlétbe helyezik a már messze repülő szökevények üldözésére. A hajtóvadászat élére két szövetségi rendőrbíró, a fiatal és lojális Vince Larkin (John Cusack) és kőfejű társa (Colm Meaney) kerülnek, akik mindketten a saját verziójuk szerint próbálnak pontot tenni a kényes ügy végére. Társa radikális, gépfegyveres megoldásával ellentétben Larkin a simább megoldás híve. Annál is inkább, mert néhány jelből – pl.: egy égből aláhulló hulla – arra következtet, hogy titkos, önjelölt szövetségesük tevékenykedik a Con Air-járaton.

Csak nem Cameron Poe-nak híjják az illetőt...?

A Disney, mint halálosztó? Igen! A sors és a tehetség szeszélyének folytán ugyanis évek óta úgy áll a helyzet, hogy a szelíd egérbirodalom fennhatósága alá tartozó Hollywood Pictures szállítja a legjobb és legsikeresebb akciófilmeket. Jerry Bruckheimer, a producer, aki szintén ennek a cégnek robbantgat, a Con Air – A fegyencjárat című filmjével ismét stílusos munkát végzett. Merészségére vall egyébként, hogy a film rendezői székébe azt a kezdő filmesnek számító Simon Westet ültette, aki eddig csak a kaliberekkel kisebb feladatokat adó videóklipes területen tevékenykedett. Ez a fajta váltás azonban nem egyedülálló: korábban Ridley és Tony Scott, Russel Mulcahy (Hegylakó), David Fincher (Alien 3, Hetedik, Játsz/ma) és a Bruckheimerékkel kilencvenöt óta dolgozó Michael Bay (Bad Boys, A szikla) is a reklám- illetve videóklip-bizniszből érkezett. Az új szerzemény nem vallott szégyent: keze alól egy feszes szerkesztésű, magas fordulatszámon pörgő, izgalmas akciófilm került ki.S zerencsére Simon West nem rendelte a technika szolgálatába az embert: a film láncreakciószerű robbanásai ellenére színészei bőven kapnak lehetőséget arra, hogy felvillantsák nem mindennapi tehetségüket.

Don Simpson ha valahol a túlvilágon látja a filmet, biztosan teljesen elégedett lesz vele. A felcsapó lángokba csak napszemüveggel lehet belenézni, a dübörgő Con Air házimozis megtekintése pedig egyenesen életveszélyes!

Pontosan olyan, mint amilyennek ő is szeretné!

Good bye, Don, hiányozni fogsz!

(1997, Videó Plusz)

Don Simpson és Jerry Bruckheimer kollégája akcióközpontú, videóklip-vágású, méregdrága és általában kasszát robbantó mozijaikkal a nyolcvanas évek elejétől írták újra a hollywoodi szórakoztató filmek történetét . Olyan, egyedi, a látványvilágot megreformáló rendezőkkel, mint Tony Scott vagy Michael Bay nem csupán képileg, de Hans Zimmer és zeneszerzőtársai bevonásával hangzásában is a mai napig meghatározó változást hoztak a kommersz mozik világában. Simpson ugyan már csaknem három évtizede nincs velünk, ám producer kollégája az azóta eltelt időben is folytatásokkal, tévésorozatokkal vagy új sikerekkel - Armageddon, A nemzet aranya és persze Jack Sparrow kalózkodásai - vitte tovább a munkásságát. A Con Air az első olyan akció, amiben Don Simpson már nem vett részt...