Igen, kérem szépen, újabb két név, amelyeket illene arannyal gránitba vésetni! A Coen és a Zucker tesók után ugyanis itt van egy újabb fivérduó, amelynek tagjai valami egészen fantasztikussal és egészen újjal rukkoltak elő. A két Wachowski – megjegyzendő a nevük! –, a 34 éves Larry és öccse, a nála két évvel fiatalabb Andy ugyanis, miután megírták a Bérgyilkosok forgatókönyvét, majd három évvel ezelőtt megrendezték a Fülledtséget, most, a megaproducer Joel Silverrel a hátuk mögött a filmtörténet egyik legegyénibb és legkorszakalkotóbb akciófilmjét készítették el.
Az elmúlt években az egyre inkább előretörő cyberpunk irodalom ismertségét és népszerűségét kihasználva többen is nekiveselkedtek ennek a különleges SF témának, amelyben a virtuális valóság, a pesszimizmus és a totális elgépiesedés játszotta – az emberek előtt – a főszerepet. A próbálkozók azonban sorra elvéreztek: sem a tizenöt évvel ezelőtt tényleg korszakalkotónak számító Tron, sem A fűnyíróember, sem pedig a Johnny Mnemonic nem rengette meg a mozik falait. Wachowskiék ezzel szemben a maguk Mátrixának fantasztikus ötletekkel teletűzdelt, jól megcsavart és természetesen intelligenciát és mondanivalót sem nélkülöző sztorijával szétrobbantották a filmkészítés eddigi korlátait. Teljesen újszerű eddig sosem látott trükkjeikkel nem csupán megérdemelt helyére emelték a cyberpunkot, de kétségtelen, hogy filmtörténelmet is írtak.
Thomas Anderson (tökéletes ember a tökéletes szerepre: Keanu Reeves) hacker, aki éjjelente a gépen lógva értékes információkat rabol. Egy napon összeakad egy titokzatos lánnyal, Trinityvel (újonc, de még sokra viszi: Carrie-Anne Moss), majd egy titokzatos, legendás figurával, Morpheusszal (Laurence Fishburne), hogy aztán egy bizonyos Smith ügynök (Hugo Weaving a legjobb rossz Robert Patrick T-1000-e óta) érdeklődjön utána.
A film első fél órájára igencsak oda kell figyelni, hiszen percről-percre más szituációban és más környezetben látjuk hősünket – nem árt némi cyberpunk és VR tudást sem magunkba szippantani, mivel az, aki az első harminc percben elveszti a fonalat, az menthetetlenül eltűnik a Mátrix útvesztőjében és csupán a filmeseket fogja szidni, hogy milyen badarsággal hülyítik már megint a népet.
Pedig dehogy! Nemsokára a rövid távon Anderson helyett Neo névre hallgató fiatalember Morpheus jóvoltából megtudja az igazságot: ő – és többi embertársa – nem a huszadik században, hanem két-három évszázaddal később élnek, illetve vegetálnak, ugyanis a jövő teljesen elgépiesedett világában egyfajta embertelepeken tenyésztik őket. A felettük uralkodó berendezések pedig egy megkreált, leginkább a huszadik századot idéző álomvilágot programoznak a tudatukba.
Ebből a vegetáló állapotból csupán néhányuknak sikerül kiszabadulniuk, hogy az egész bolygót behálózó információs rendszeren, a Mátrixon utazgatva megvívják harcukat a gépek uralma ellen…
Egy kicsit sok és bonyolult elsőre? Hát igen, Wachowskiék nem spóroltak a fantáziájukkal, tökéletes munkát végezve egy remek karakterekkel – többek között olyan nevek szerepelnek még benne, mint Oracle, Cypher, Tank, Mouse és Dozer –, távol-keleti harcművészettel és elképesztő technikai bravúrokkal megspékelt mozit alkottak meg. A főhősök kegyetlenül dögösek, az akciójelenetek eszméletlenül látványosak: a Mátrix úgy ahogy van nem csupán az év egyik legjobb mozija, hanem egy Új Világ, a jövő század legelső, korszakalkotó filmje is.
(1999)
Bár a Wachowski-fivérekből azóta már nővérek lettek - ez mondjuk legyen az ő problémájuk - és a frissen debütáló, ám a hírek szerint nem túl fényesre sikeredett negyedik részben már csak egyikük dolgozott, kétségtelen, hogy több mint húsz évvel ezelőtt tényleg filmtörténelmet írtak a Mátrix-széria legelső részével. A korszakalkotónak bizonyult cyberpunk sci-fi akció valami újat vitt a mozikba, ami elsősorban látványban és a történet tálalásában jelentett forradalmit. Azon felül, hogy szájtátva bámultam a mozit, annak idején szakmai szempontból egy igen jó széria része volt, hiszen a premier előtti sajtóvetítésen zsinórban olyan személyes kedvencekkel együtt láttam, mint a Csúcsformában, A 13. harcos, Az elveszett zsaru és még egy valami, ami ezek szerint nem is lehetett olyannyira csúcsfilm! Ahh, régi szép idők!