„Hejj, Istenem, de jó is lenne, ha egyszer milliomos lehetnék!” – sóhajt fel átlagosan minden tizenötödik másodpercben egy-egy magyar honfitársunk. „Az asszony is végre felnézne rám, ha egy szuper nercbundát terítenék a vállára és fekete Mercivel vinném vacsorázni. Hajj, ha én egyszer milliomos lennék!” – mélázik el újra az ember – aztán nagyot merit kanalával a káposztás cvekkedliből.

Állitólag a pénz nem boldogit, de jó, ha van belőle. Jó, ha nagyon sok van belőle! Mert, ugye az álmokból a parafenoménokon és a jósnőkön kívül senki más nem tud megélni. Ahhoz, hogy világmegváltó ötleteinket megvalósíthassuk vagy eljussunk vágyaink Paradicsomába, ropogós bankókat kellene lobogtatnunk vagányan. De amíg pénz nincsen, marad az álmodozás és vágyaink netovábbjaként az a bizonyos bili, amibe ébredés után belelóg a kezünk. De ha neadjisten véletlenül beüt a ménkű és a nyakunkba szakad a bank, az első ájulás után nekiállhatunk gondolkodni, hogy mi a fenéhez kezdjünk azzal a rengeteg pénzzel. A második lakás, a harmadik autó és a ki tudja hányadik világkörüli út után az ember már unja a költekezést és igazán fogalma sincs, hogy mit csináljon a maradékkal.

A Sorsjegyesek című film megtekintése után viszont rögtön tudni fogja a választ. Elajándékozza az egészet!

A rendőrökről mindenkinek meg van a maga maszek véleménye. Attól függ, hogy a szóban forgó hivatalos személy a haragosa, a lövöldöző szomszédja, netalán büntetésének kiszabója vagy az unokatesója.

Igy vagy úgy, de Nicolas Cage-ről vagyis Charles Lang közrendőrről csakis pozitívumokban lehet beszélni: kedves, tisztességes, végtelenül segítőkész és talpig becsületes. Tipikusan álmaink kedvenc hőse, olyan szimpi, amilyen a romantikus vígjátékokat kivéve a valós világban nem is létezik emberi lény.

Charlie barátunk tehát mindenütt ott van, ahová Superman bokros teendői miatt sehogy sem tud eljutni. A sarki kávézóba tér be, majd gyors fogyasztás után fizetve távozna, amikor rájön, hogy borravalót már nem tud adni a pincérnőnek, Yvonne-nak (Bridget Fonda). De egyezséget ajánl: ha nyer a lottón, nyereményének felét visszahozza a lánynak, hogy az elmaradt borravalót azzal pótolja. Yvonne persze szépen mosolyog és nem veszi komolyan a rendőr ígéretét.

Este azonban Charlie kezében pattogatott kukoricával és jobbján kedves arájával, Muriellel (nagyhangú és rikácsoló: Rosie Perez) meglepetten tapasztalja, hogy telitalálatuk van a lottón. (Rendőrünk egyébként még a hosszú sort is képes volt kiállni a fogadóirodában.) Rövid időn belül kiderül, hogy rajtuk kívül mg másoknak is van nyerő szelvénye, ezért végülis négymillió dollár üti a markukat, ami nem megvetendő összeg, mivel ennyi pénzt Charlie még több ezer büntetőcédula lefirkálásával sem tudna Charlie megkeresni. Az adott szó azonban kötelez: hősünk másnap szépen elsétál a kis kávézóba és bejelenti Yvonne-nak, hogy kétmilcsis borravalót fog kapni. A lány először poénra veszi a dolgot, de Charlie győzködésére elfogadja az ajánlatot és ezzel egy szempillantás alatt gazdaggá teszi magát, majd a néző számára is eléggé utálatos főnökét faképnél hagyva távozik a munkahelyéről.

Charlie rámosolyog Yvonne-ra, Yvonne pedig visszamosolyog Charlie-ra és mi már tudjuk, hogy szemük csillanása nem csak a reflektorok műve. A pár ettől kezdve nem tud egymástól elszakadni, s miközben ők mindenkinek fizetik a metrójegyét és gyerekek számára egy egész baseball-stadiont bérelnek ki, addig Muriel boltról-boltra shoppingol és méregdrága cuccokat vásárol magának.

Majd pedig egy hirtelen húzással beadja a válópert pénzét jótékonyan szóró férje ellen. Szegény Charlie, szegény Yvonne, a szívünk szakad belé!

Azért ne keseredjünk el túlságosan! Ugyanis Andrew Bergman rendező egy remek kis szórakoztató vígjátékot készített a mi örömünkre. A hatvanas évek leheletfinom komédiáit elevenítette fel remek szereplőgárdával és kedves humorral. Mindenesetre minden átlagpolgárnak kellemes és szívmelengető mulatság, éppen ezért kommandóőrülteknek nem javallott a megtekintése, mert cukorbetegséget kaphatnak tőle.

Dicséret illeti a forgalmazót is az ötletes címválasztásért. Végre az Alien – A nyolcadik utas…-féle morbidok meghozták a gyümölcsüket. A „Sorsjegyesek” ugyanis sokkal hangzatosabb, mint a snassz amerikai „Veled is megtörténhet” vagy a megszokottan fantáziátlan német „Kétmillió dolláros borravaló” elnevezésű cimecskék!

 (Cinema Videó Plusz, 1995)

Az egyik legelső filmkritikám, ami 1995-ben, a Cinema Videó Pluszban jelent meg, így közel áll a szívemhez, pláne, hogy egy kedvesaranyoscukkerártalmatlan filmről írtam két olyan főszereplőről, akik közül az egyik, Bridget Fonda már 20 éve kiszállt a bizniszből - egyébként Danny Elfman filmzeneszerző felesége, tehát nagyon nem kell dolgoznia a megélhetésért -, a másik, Nic Cage pedig Hollywood legnagyobb hullámvasútján száguldozik - de azért élvezi!