A szexi névrokonok közül legelsőként Barbie-t, a több évtized után sem öregedő, még mindig mosolygósan szimpatikus, ám kissé műanyag ízű és kézzelfogható feminin jelleggel alig rendelkező babát ismerhettük meg. Nem sokkal utána aztán jött a nála sokkal dögösebb Barbarella, aki anno a szexuális forradalom csúcspontján, 1968-ban nem csak a katolikus egyházat, de a csillagos ég lakóit és persze a férfi nézőket is pulzusrekord felállítására késztette. Jó emberöltőnek kellett eltelnie ismét, hogy egy újabb szolid szöszi képében a lányok kedves kuzinja is ringbe szálljon: a képregényhősnőként már elhíresült Barb Wire bőrbe, lakkba, láncba és géppisztolyba öltözötten, majd szétrobbanó női önbizalommal felvértezve mocira ül és tökönkapja az apokalipszis utáni hímnemű csürhét. A nyeregben pedig az első és mindeddig egyetlen – igaz, tökéletesen testre szabott – főszerepében fürdőző duplarobbanófejes bomba, minden dógozó álma, a tengerpartok örökös bikinimodellje: Pam Anderson!
Egy valóban impozáns, Playboy-klipekből szalajtott vizes fröcskölősdi után nyilvánvalóvá válik számunkra, hogy Barb Wire (özv. Barbara Kopetski) számára sokat kell melózni a betevő kajáért. 2017 után járunk, amikor a II. amerikai polgárháború romba döntötte a nemzetet, a demokrácia nincs többé, a kanadai dollár többet ér az amerikainál, minden embert retinája alapján tartanak nyilván, hogy a washingtoni kongresszusi hatalom erősen náciszagú pribékjei uralkodhassanak a romhalmazon tengődő milliókon. Egyedül Steel Harbor, a szabad város tartja még magát, de vajon meddig?
A szexi dominababa, Barb, lelkiismeretes főpincérével, a kopasz Curlyvel (Udo Kier csúcsformában) igazgatja Steel Harbor testi-lelki központjának számító Hammerhead nevű csehóját – és mellékesen jó pénzért fejvadászkodik is –, amikor váratlanul egykori kedvese, Axel (Temuera Morrison) és egy bizonyos Cora D. (Victoria Rowell) kéri a segítségét. Mindketten az ellenállók vezetői és egy létfontosságú, de már eddig féltucatnyi ember halálát okozó kontaktlencse nyomában járnak. A mindig is centrumpárti, az üzletet az oldalra sodródás helyett előnyben részesítő házigazda mereven visszautasítja őket. Időközben azonban a kongresszusiak is megérkeznek és kissé morcos hangulatban keresik fel a mi szexi Barbie-nkat. Miss Wire polgártárs azonban nem adja be a derekát, kikel magából és a fürdőhabból, majd szándékát nyomatékosítandó rakétavetőt ránt elő a dekoltázsából – aztán lobogó szőke fürtjei alatt harcba lendül. Vajon beletörik-e a körme?
Az apokaliptikus, a Mad Maxet némi Playboy-fílinggel vegyítő akciómozi ugyan nem forradalmasítja Hollywoodot, ám azon túl, hogy a csontos feminista mozgalmak alapkódexeként egy kicsit odakarmol a melldöngető férfinépnek, kettős játékot játszva éppen ez utóbbit kiszolgálva világrekordot dönt az Egy Percre Eső Maximális Betekintés bajnokságban. Hála Pamnek.
Ezek után meg ki a fene foglalkozik azzal, hogy Barb az őt bébinek szólítókat legjobb esetben is magassarkas mogyorózással bünteti?! SENKI!
Egyszóval: büntess, bébi, ó büntess!
(2002)
Természetesen Pamela Andersont soha nem a színészi kvalitásaiért, mélyenszántó alakításaiért szerettük, de azért a piros bikinis művésznő bőven tett már le valamit a parti fövenyre. A Baywatch-ot követően filmográfiája nem éppen a magas szintű művészetről szólt, de a Bard Wire-t még akkor követte el, amikor menő volt lassított felvételen a habokban kocogni. Pammie aktualitását most az adja, hogy nemsokára a Hulura kerül Lily James és Sebastian Stan főszereplésével a sztárpáros ominőzus családi mozijának zötzénetét feldolgozó Pam & Tommy című nyolcepizódos minisorozat. Az első kritikák eddig dicsérik...
